Békés Megyei Népújság, 1963. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-19 / 115. szám
KÖRÖSTÁJ ____________KULTURÁLIS melléklet C soór István: Horgászfifi 2 anyagos fél kézzel csüngette a tengerin hizlalt potykát, a másik kezét csípőre tette és büszke hangon szólt a fényképésznek: — Kattinthatja...! A mester az öblös sugarú lámpát rávilágította és mutatóujjal integetett az anya. gosnak. — Ide tessék nézni... A lencsébe™ Odanézett Nyelvével a szája szélét meg is nyalta, mert úgy tudta, hogy ez fényesen mutatja magát majd a fényképen. A mellét ki- düllesztette és a bakancsát élórenyújtotta, mintha pi- henjt vezényelt volna a fényképész. — Mosolyogjak egy keveset? Ezt úgy kérdezte, hogy ki. villant az összes foga, még az is, amelyiken ezüstszínű korona fénylett — Módjával csak... Szerényen™ A helyzethez illően™ A fél száját húzta félre, de így is látszott rajta, hogy ezt a pillanatot nem adná egy vak lóért sem. Régen készült már erre. Odaállani a gép elé és a lencse felé mutatni a marha nagy halat, amit úgy fogott ki, hogy még a hátán is csuromvizes lett az ing. Ezzel a ferdén tartott szájjal kapta él a fényképész. Letette a halat a hátizsákra és tornáztatta magát egy keveset A karjait kilökte, melléhez rántotta és a két nagy ökle dobbant az ingen, mint a verem hátára dobott kő. A lábából is kirázta a fáradtságot és lenyúlt megint a potykáért Ügy fogta kézbe, mint a pólyás gyereket, csak épp a ringatás hiányzott — Így is kattintson le...! Tekert a gépen a fényképész egy sort és kicsit hátralépett. Karikába hajlította az ujjait és azon keresztül nézett az anyagosra, — Ne siessünk... — Harmadikat is? — Lehet, hogy negyedik is lesz... Azon gondolkozott, hogy a harmadik állás milyen legyen. Az is átfutott rajta, hogy talán hasrafékszik és maga elé teszi a halat, mintha birkózna vele, de baj is lehet belőle, mert a szőnyeget összenyálazza a ‘behemót nagy hal és a végén a fényképész kilöki hal. lal együtt Mást gondolt. Fél térdre ereszkedett, mint ahogy a katonák szokták, mikor még imádkoztak. Rá. fektette a térdére a halat és a mutatóujjával pipát adott a halnak. A hasát for. dí tóttá a gép felé, hogy lásson az is. Az uszonyát gyu- faszállal fel is peckelte, mutassa magát az is, mert szikrával sem volt kisebb, mint egy simított dohánylevél. A fényképész felé bökött a fejével: — Mit szól hozzá? Körüljárta a mester és félrefordított nyakkal nézte az emberét, mint liba szokta nézni az úszó fellegeket. Kicsit csóválta a fejét, de nekikezdett. A gép lábait széjj elvetette és a fényképész gyalogszékre ült, hogy komótosabban essen a munka. A lámpát is utána irányította és így is elkattintóttá a gépet Ezzel megelégelte az anya. gos. Ügy húzta ki magát, mint egy dragonyos és a nagy kockás zsebkendővel szedte össze a szétfutó iz- badságcseppeket. Mikor zsebregyűrte a kockás kendőt, akkor szólalt meg: — Nagyításról lehetne szó? A műszer körül babrált a mester és úgy nézett vissza, mint akiibe hegyes bicskát vágtak. — Mint az ajtó vagy a Közért kirakata...?! — Annyira nem kell... Ki. sebbre... — Mennyi az a kicsi? Gondolkozott az anyagos, saccolta magában a méreteket. Nézte a falon a mintákat, de azokat nem találta kielégítőnek. — Mondjuk olyan nagyra, mint egy újság™ — Hányat? — Mindegyikből hármat- hármat... Arra gondolt, hogy kell egy a rekamié fölé, egy a hivatalba a falra, egy a horgásztanyába. A többit meg elküldi a peccős komáknak, hadd egye őket a sárga irigység... Hamar megegyeztek, ösz. szepakolt és igyekezett a nagy hallal tovább. Kint már meggyulladtak a lámpák. Árnyékot vetettek az utca járdáira, gömbölyű, hízott árnyékokat. Zsákban cipelte a hátán az első sarokig. Ott az árnyékből gumicsizmás ember lépett elő és kuncogva megállította az anyagost: — Sikerült? — Háromszor... Levetette a hátáról a zsá. kot és úgy állította az akácfa mellé, hogy ne merüljön meg a porban. A gumicsizmás ember megfogta a zsákot — Mikor tör? — A jövő héten... — A hullámtérben? — Ott! — Ahogy megegyeztünk... — Ügy™ — Magyar zsák vagy zsidó? — Mindegy™ — Nekem is™ A gumicsizmás hátára vette a zsákot és indult tovább. Az anyagos is az üres hátizsákkal. Pár lépés után megállt és visszaszólt • a gumicsizmásnak: — Egy szót se, senkinek... — Én? Érződött a hangján, hogy meg van sértve. Virtágli halász nem tesz olyant Nem is mondta el, csak két ko- faasszonynak, meg a Gulyás-csárdában a csaposnak. A csapos sem mondta másnak csak a szódásnak, a sződás meg a bátyjának, aki a Tüzépnél fuvarozott és mire a fényképet kiszegezte a falra, akkor már az iskolások is beszélték, hogy az anyagos bácsi egy zsák tengerit adott a gumicsizmás bácsinak, csak azért, hogy a masina elé állhasson a bitang nagy hallal™ Cs. Szabó Pál: ; Tjojöojz Duzzad a rügy, fakad már a levél, fakult zászlókat lobogtat a szél. Csengettyűt ráz nevetve a sződás, egy vén ember az utcán árkot ás. Autók rohannak össze-vissza, bűzlő gázukat a lég beissza. Hangszóró recseg tébolyt hintve szét, a Nap kinyitja fényes lángszemét. Az égi mezőn felhők raja ring, alattuk ezüst repülő kering. Ember tömegek rohannak tova, ki tudja miért, ki tudja hova? A sarkon vevőt vár sok friss kenyér, s előtte eldöcög egy gyász-szekér. Ünneplőbe öltöznek fák-füvek, s a föld alatt dolgoznak a nyüvek. Minden mozog, rohan, zúg, harsonáz, Élet és Halál most együtt komáz. Nézem a nőket, mint régi kamasz és vén szívem sebesen dobolja: Itt a Tavasz! I Oláh Éva: Zsoltár Halkan csukd az ajtót, ha elmégy tőlem. Felriadnának a könnyek, Csitítgatnánk, S nem lenne erőnk többé. Ha elmégy tőlem, halkan csukd az ajtót. Valamit szétmorzsolt a nap, Valamit széthordták a csöppke cseppek, £s visszahozhatatlan, mint a tegnapi nevetésünk. Még alighogy felnyöszörgött a padló, Rohan a hang, hogy lépteid beérje, Míg arcod melegében alszik el a párna, S máris olyan messze vagy, Hogy a kiáltás is fáradtan érne hozzád. mint a nyitott ablakon. Onnan integetett — Kicsit balra.. Az átlát emelje feljebb... Ügy... Nagyon jó.„ Gondoljon valami szépre™ Szépre gondolt az anyagos. Arra, amikor az orsó megpendült. Egy rövidet kelepeit és a zsinór megfeszült Utána hosszú-hosszú recsegés-ropogás, az orsó olyan gyorsan pergett, hogy két szemmel sem tudta követni. Be sem kellett vágni, mert olyan éhesen harapott a potyka, mint a szódé kutya a légy után. Behunyta a-szeméi Is és olyan mélyet sóhajtott, hogy az állólámpa megbillent a lábán. a mester vlsszariasztótta: <— Ne hunyjuk be a szemünket... Tartsuk nyitva™ Félrebbent a szóra és odanézett, ahova a mester irányította. Mosolygott és erőlködésében két izzadság- csepp indult meg az orrán és mikor összefutottak, olyant mutattak, mint egy jól meghízott szepló... Kattant a gép és újra pihent az anyagos. A fényképész el akarta oltani a lámpát, de az anya. •os megállította: Úgy kezdődik, hogy egy tizenhét éves gyomai kislány és az újságíró véletlenül összetalálkozik, és beszélgetnek. Most az egyszer nem nagy dolgokról, nem „az ifjúság erkölcsi helyzetét, és magatartásának főbb vonásait” vitatjuk kizárólag elvi síkon; bizony erre kevésbé tudtam volna rávenni ifjú csevegő-partneremet, de megsúgom: nem is akartam. Tehát nem volt szó nagy dolgokról' Mégis, ahogy most visszagondolok rá, már ellent is mondok saját magamnak. Nagy dolgokról volt szó! Czeglédi Mari elmesélte kis életének egy-két epizódját, néha szomorko- dott valamin, aztán derűsen villant a szeme, később meg minden átmenet nélkül dúdolni kezdett és amikor kérdőn néztem rá; — Hát nem ismeri? Ez a Gonzálesz!... És amíg a lemez le nem íár, addig nem érdekli sem , R 0 az újságíró, sem az, amiről csevegünk, csak a Gonzálesz van, csak a Gonzálesz létezik, csak azt szabad hallgatni, és valahová messze nézni, elgondolkozni, s dúdolni szépen, leheletszerűenm De minden jó számnak vége van egyszer, és ez alól az isteni Gonzálesz sem kivétel. Mari most már újra szabad, és megkérdezi: — Írni akar, rólam? Sajnos, a hangsúlyt nem kottázhatom ide. Milyen kár! Mert ugye hányféleképpen lehet ezt kérdezni! ö úgy kérdezte, ahogy csak tizenhét évesek kérdezhetik; kicsit visszahúzódva, mint a csigabiga, kicsit félszegen, de azért büszkén is, majd akaratlanul megigazítja a frizuráját, pedig arról igazán szó sem volt, hogy talán még fényképet is készítünk. ... Új szamot tesznek fel a lemezjátszóra. Lám, lám; majdnem elfelejtettem — a cukrászdában ülünk, délután 3 óra van, a túlsó sarokban gimnazisták sus- mutolnak, három fiú, két lányé — Ezt nem szeretem — bigyeszti el rúzst még sosem (esetleg csak ritkán!) látott száját Mari, — olyan unalmas. Iszonyú vad zene rángatja a hangszóró membránját, kakofónia a javából és erre Mari kijelenti: unalmas. Brávó! Remek! — Na és a twiszt? Ügy látszik fogas kérdés. — Hát... Most nem lesz őszinte, gondolom, sokáig hallgat. Mari azonban nem hazudtolja meg a tizenhét évesekről alkotott véleményem. — Nézze, a klubban vagy házibulin — rendben van. Én is twisztelek. De bálban... Mi lesz ebből?! Ö is töri a fejét, hogy mit mondjon. Kezdem érteni, mit akar, de hagyom. Majd kimondja ő. — Csúnya. Csak tizenhét évesek tudják az „ízléstelent” ilyen finoman kifejezni. Megpróbálom firtatni, hogy „miért csúnya?”, aztán megérzem, hogy ez már más régiókba tartozik, és Mari úgysem tartana erről nekem kiselőadást' Elvégre nekem is tudnom kell, mondja a tekintete, és ezzel a twiszt-problémakört le is zárjuk. >. Cigarettával kínálom. — Nem, még titokban sem — nevet, aztán megkérdem tőle: — Milyen klubba járZ — A földszövösök KISZ- klubjába. — Miért éppen oda? — Az a mienk, A sajátunk — mosolyog egy picit. Hogy miért a sajátjuk, szívesen elmondja azt is. Először is azért, mert Mari ipari tanuló ebben a cukiban, ahol most egy kis időre ő is ugyanúgy ül le egy asztalhoz, mintha vendég lenne. Másodszor pedig .., Felvillanyozódik, amikor ériről beszél. — Képzelje, nem is olyan régen még a német kaszinóban jöttünk össze egy kicsit táncolni, de hol van az már! A Dózsa utca sarkán megszánt egy üzlet, azt kaptuk meg. Az egész társaság súrolt, festett. Két helyiségünk van, még a volt raktárt is rendbe tettük. Olyan jó volt ott együtt dolgozni, és a végén örülni, hogy milyen szép is lett az a kis klub. — Sűrűn bejár? — Mindennap' Ma is ha* zamegyek, utána... — Irány a klub? — I pen. A barátnőimmel találkozom. — És egész nap? Itt a cukiban, hogy telik az idő? — Nem is hiszi, milyen gyorsan! És mennyi mindent meg kell még tanulni! Összecsapja a kezét, és valósággal belepirul, mert éppen azt meséli, mennyire reszketett, amikor először fogta kezébe a csillogó tálcát, és felszolgált egy vendégnek. — Hogy mit? Hát azt én már nem is tudom... Az is lehet, hogy akkor sem tud- • tam. — Annyira izgult? — Rettenetesen! Érdekes, tűnődöm: milyen bőbeszédű ez a Mari! Igaz, hogy az előbb is,
