Békés Megyei Népújság, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-21 / 92. szám
A VI. Alföldi Képzőművészeti Kiállítás Békéscsabán Felszabadulásunk tizennyolcadik évfordulója alkalmából a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum termeiben április 7-én nyílt meg a VI. Alföldi Képző- művészeti Kiállítás. Közel ötven képzőművész festményei, grafikái és szobrai vesznek bennünket körül a múzeum tavaszi napfénytől világos termeiben. Debrecentől és Nyíregyházától Szegedig és Kecskemétig sok kisebb és nagyobb város művészei küldték el alkotásaikat a vendéglátó Békéscsabára, s e művek elvisznek bennünket az alföldi művészet ma is virágzó, gazdag érzelmek, kel telített világába Kossuth-díjas idős mesterünk, Holló László Debrecenből küldte el szenvedélyes, lobogó temperamentu- mú képeit, Ezüst György „Téli táj”-a, előterében a kapirgáló tyúkokkal, viszont nem harsány színek kontrasztjára épül, hanem a finom színárnyalatok harmonikus összecsengésére.' Ennek az érzékeny festői kifejezésmódnak másik példája Lipták Pál „Téli táj”-a is. Sülé István fiatal békéscsabai festőművész tájképein érdekes példáját láthatjuk annak, hogy a festő számára egy és ugyanaz a motívum többször is inspiráló lehet. A megvilágítás, az évszakok változása, ezer arcot varázsol mindennapi környezetünkre, Sülé is meglátta ezt, és igyekezett visszaadni képein. Különösen szépen érzékelteti a kitavaszodás levegőjét Tél a tavaszban c. festménye. A hóolvadás Fontos Sándor szegedi tanyai tanító számára is nagy festői élményt jelentett, a művész erőteljes, monumentális megfogalmazásban tárja elénk a hótakarónak már csak nyomait viselő termőföldet. Bíró Lajos fiatal debreceni rajztanár „Nyírségi táj”-a szintén nagy erejű, a „Nyírségi tanyaudvar”-a már az új szocialista gazdálkodásról beszél. Ugyanakkor Veres Géza (Debrecen) Terelés a Hortobágyon c. műve a sajátos régi életmód, a helyi hagyományok festői visszhangja. Kecskemét városából küldött színes, dekorativ hangvételű képeket Udvarát Gyula („Udvarban”, „Festő utca”), Sándor János pedig Házak lebontás előtt c. finom színkultúrájú művén érzékelteti a fejlődő, épülő Szeged hangulatát. Fodor József vásárhelyi rajztanár ezúttal dunántúli élményekből fakadó „Bakonyi táj”, Veszprémi részlet c. képeivel teszi változatosabbá a tájképek sorát. A csendéletek közül Bazsali Ferenc (Orosháza) „Halas csend- élet”-e friss színeivel, erőteljes, tiszta kompozíciójával ragad meg bennünket. A mindennapi élet s az emberek ezernyi arca igazi művészkeze nyomán mély összefüggéseket, gazdag emberi, szellemi értékeket tud egy-egy műben kikristályosítaná. Ez a kiállítás arról is tanúságot tesz, hogy az Alföldön élő művészeinkben erre is van törekvés. Koszta Rozália gyulai festőművész egyre érettebb festői nyelven, örökíti meg alkotásaiban a mai emberek változatos típusait, karaktereit. Koszta „Fiúport- ré”-ja mélyen átérzett művészi-emberi élmény melegét sugározza, kitűnően találta meg a jellemzően keresetlen, közvetlen beállítást, s a nemes barnás-zöld színvilágot. Másik két portréjával is nagyszerű jellemzőkészségét bizonyítja; a bájos, divatos fiatal lányt vagy az egészséges, erőtől duzzadó munkásembert egyaránt az ábrázolthoz leginkább illő festői eszközökkel adja vissza vásznain. Tejes asszonyok c. művében Koszta tovább lép a monumentálisán általánosító képi kompozíció felé. Debrecenből Félegyházi László küldte el melegséggel és puha színpompával megfestett Kislány virággal c. művét, Bíró Lajos kifejező „önarckép”-ét és Menyhárt József -Vásárba menők c. meleg színekkel festett képét; Füstös Zoltán pedig Hódmezővásárhelyről a „Festőnő” kiváló ember- ábrázolást nyújtó, mélyen reális portréját. Hajdik Antal gyulai festőművész is a figurális kompozíció és a típusalkotó arcképek terén mutat nagy előrehaladást. Móré Mihály (Debrecen) Szőlőmetsző' c. műve finom szürkés színvilága mellett a dolgozó ember közvetlenül megkapó, jellemző ábrázolásával, gazdag érzésvilágá- ról tanúskodó poetikus festésmódjával tűnik ki. Miklós István (Békéscsaba) Vásártéren c. alkotása dekoratívan felfogott és kitűnő érzékkel megkomponált, eleven hangulatú jelenetet ad vissza az alföldi városok e jellemző színfoltjáról. Ezüst György (Békéscsaba) „Disznóölés” és Te- hénvásái - c. művein is azt látjuk, hogy a művész a közvetlen élményt finom festői érzékkel alakítja képpé. Igényes, tematikus kompozíció Gaburek Károly (Békéscsaba) Tanyai választók c. festménye. A te- matikus kompozíciók sorában meghatóan kedves az idős gyulai művész, József Dezső kűtnál sorakozó asz- szonyokat ábrázóló Törpe- vízmű c. képe. Grafikai alkotások kisebb számban, de nagy műfaji változatossággal szerepelnek a tárlaton. Érdekes szénrajzok, Dénes János „Nőd fej”-e, Soltész Albert „Kistarcsai táj”-a mellett találunk mo- notypdát Tilles Bélától (Női fej), s ugyancsak tőle kitűnő linóleummetszeteket (Debreceni udvar, öregasz- szony), Józsa János kifejező József Attila illusztrációi, Menyhárt József .Beszélgetők c. lapja, Cs. Pataj Mihály (Szeged) színesen izgalmas Modem lakások c. alkotása szintén linóleummetszetek. Az akvarellek között meg kell említeni Berecz András „Éva” és Parasztasszonyok c. képeit, Pál Gyula (Demecser), Faluhelyi József (Kecskemét) s Madarász Gyula (Debrecen) lendületes, friss vízfestményeit. Igen finom árnyalatokban, festői szépségekben gazdag Bessenyei Antal (Szarvas) Őszi szántás c. pasztellképe. A pasztellkréta bársonyos hatású eszközeivel oldotta meg a békéscsabai Mohos József Kertben c. képét s a Szegeden tanító Tóth Sándor vásárhelyi ízeket árasztó Tiszatöltés c. alkotását is. Tóth Sándornak, ha jó érzékkel nyúl is a színek világába, mégis csak alapvető kifejezési nyelve a plasztika. A kiállításra egy sor rézdomborítást küldött, melyeket a legnemesebb emberi érzések, a Család, az Élet tisztelete és szeretete hat át. Berki Nándor debreceni szobrászművész „Anya gyermekével”, valamint „Táncoló” figurája tömör, ízes szobrászj nyelven megfogalmazottak. A kiállításon szereplő viszonylag kisszámú szobrászati alkotások sorát még Rajki József (Orosháza) líraian kedves „Kisbogaram” portréja, Mladonyiczky Béla „Szegedi Kiss István” kő-reliefje és vázlatai, valamint Nagy Mihály aktszobra teszik teljessé. Békéscsaba és a környék lakossága sok örömet, elgondolkoztató érzést kaphat ezen a kiállításon, melyet olyan emelkedett hivatástudattól fűtött művészek és műpártolók hoztak létre, akik népünk között élve és alkotva társadalmunk kulturális gazdagításából teljes szívvel veszik ki részüket Kovanecz Ilona KÖRÖST AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Koszta Rozália: Fiúportré (a VI. Alföldi Képzőművészeti Kiállítás anyagából) A fehér hazugság A Nővér, aki mindig ko- pogóssarkú cipőt hordott, kijött a kórteremből és végigment a folyosón. Amikor odaért az üvegfalnál cigarettázó fehérköpenyesekhez, azt mondta nekik: — Az öreg rosszabbul van. — Értem — mondta csendesen az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új. Kibámutt az udvarra, ahol néhány agyonápolt, beteges fa gubbasztott a konokul szemerkélő esőben, A Fiatal Orvos, aki nemrégen végzett, nem figyelt oda. Azon gondolkodott, hogy miért jár kopogóssarkú cipőben az ápolónők többsége, De még sohasem jutott eszébe megkérdezni. Az ápolónő elment. — Neked mi a véleményed az Öregről ? — kérdezte aztán. — Mi a baja? A Fiatal Orvos, aki nemrégen végzett, vállatvont: — Nem vészes, öregkori szenilitás melléktermékeként jelentkező apátia, A nyugdíjasoknál tapasztalható leginkább: a hasznavehetetlenség érzete letargikussá teszi őket. önsanyargatás, Valami ilyesmi. Nem vészes. Nincs kórokozója, csak az öregség. Jódarabig nézték a fákat. — Különben nem az a baja — mondta később, minden átmenet nélkül az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új, — Ez az a ritka eset, amikor a kórokozó és a gyógyszer ugyanaz. — Micsoda? — A Fiai, akik még ötvenhatban kimentek. Azóta egyedül van, a feleségét még a háború vitte el. Óvóhely, telitalálat. Persze nem az öregtől tudom. Valaki mesélte. Azt akarta az Öreg, hogy a gyerekei többre menjenek az életben, mint ö, a fogdmeg-melós. Többre is mentek vagy legalább messzebbre. Tudod, ha el lehetne őket feledtetni vele, valami módon... Arra szoktuk mondogatni melldöngetve: az „Orvostudomány csodája!”... Az emeletről lefelé csőr. tető rokonhad zajára megfordultak. A látogatási idő befejeződött, A tömegből kivált egy Lány, akin postásruha volt és odament a fehérköpenyesekhez. Riadt volt a szeme. — Mi lesz vele? — kérdezte a Fiatal Orvostól, aki nemrégen végzett, — Nagyon beteg? Mi a betegsége? — Kije magának az Öreg? — vágott közbe az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új. — Senkim... — mondta ijedten a Lány, akin postásruha volt. — Illetve ... a szomszédom. Igen... a szomszédban lakik, — Az Öregnek nyilván sok ismerőse lakik a közelben, mégsem látogatja meg senki. Maga miért jön? — Mert... mert régi... kedves ismerősöm — mondta akadozva a Lány, akin postás-ruha volt, aztán a fehérköpenyesek röntgenpillantásától lesütötte a szemét. — Illetve... mert ismertem. — a Sanyit ... a fiát... Mikor felemelte a fejét, riadt volt a szeme. — Nem lehetne segíteni? ^9V fogy, fogy az Öreg. Én mindent megtennék... ha kellene pénz... Talán valamilyen kezelés jót tenne ... Vagy valami külföldi gyógyszer... — Az istenit, a gyógyszer éppen külföldön tartózkodik — mondta keserűen az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új. Aztán szelídebben folytatta: Nincsen levele attól a... Sanyitól vagy a másik fiától? Vagy fényképe róluk? Vagy tudja a címüket?... — Két éve még egyszerre kaptuk tőlük a leveleket — mondta a Lány, akin postásruha volt, — De utána egyre ritkábban írtak. Legutóbb tavaly kaptam egy lapot Sanyitól, azon azt írta, hogy továbbmentek egy még jobb helyre, ahol többet keresnek. Azóta nem jön levél. — Pedig csak ilyesmivel lehetne visszahozni az Öreget ebből az állapotból — mondta az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új és széttárta a kezét. — De már az sem biztos. Mindenesetre egész kis apróság, boldogságot jelenthetne neki. Egy levél, egy sor tőlük vagy legalább hírt hallana róluk... — Hallani? — mondta váratlan izgalommal a Lány, akin postásruha volt. — Azt... azt éppen lehetne.., a hangjukat hallani — Hogyan? — kérdezték a fehérköpenyesek. — Hát... telefonon. — beszélnének az Öreggel... — De a címüket sem tudja! — mondta az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új és legyintett. — Mikorra megtudná .., A Lány, akin postásruha volt, merően nézett rá, aztán paprika vörösre gyűlt az arca. És halkan azt mondta: — Hát... valaki más... helyettük... A fehérköpenyesek némán pillantották egymás- ra. — Ez hazugság volna — mondta végül a Fiatal Orvos, aki nemrégen végzett. — Igen... — hajtotta le a fejét a Lány, akin postásruha volt, — Igen... Csend volt. — Van nálunk egy fiú a postán, arra gondoltam — folytatta mind halkabban. — Műszerész, aki jól beszél angolul. Utánozná a külföldi hívást... meg a hangjukat... hátha sikerül ... Hallgatták. — És ugyancsak ő mondta ... a Műszerész, aki jól beszél angolul... hogy az angolok azt mondják: amivel jót teszünk, ami szükséges, az fehér hazugság ... Az Öregnek nyitva volt a szeme és a falat nézte, a
