Békés Megyei Népújság, 1963. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-13 / 10. szám
Feriih űség Csobája sarcába terebélyes láda volt tolva. Szenet tartott benne. Ezen ül't naphosszat, s törött lába fájó csontjait melegítette a repedt oldalú j anwi kályhánál. A kályhán zsírosán kormos lábosban totyogott valami. Hol paprikáskrumpli, hol feketekávé gőze emelgette a lepattogott zománcú fedőt. Ez volt minden zaj a szobácskábán. Ezt szívesen is hallgatta, mert egyedüllétében a családi életre, a háztartással járó tevésre- vevésre, a társasélet gondolkodására emlékeztette. Melléből sóhaj tört feiL Bajusza lelógó zsíros szálai hirtelen lendülettel távolodtak. majd közeledtek szájához a sóhaj nyomán. Felesége pár hónapja halt meg. Évek óta súlyos beteg volt, s hogy nincs belőle felgyógyulás, egyszerűen nem akarta tudomá- másul venni, bár lelke mé. váltja be ígéretét? Egész biztosan vinni akarja Julis. De a gipsz is lekerül lassan a lábáról. A Jancsikály- ha melege még a gipszet is átjárja. Egészen jó érzi magát. Miért is kell annyira gondolkodni az embernek az asszony után. Miért is? Semmi értelme. Nem - fog Julis őérte soha, de soha jönni. Julis nem él, csak ő él. Julis nincs többé. A gondolatok hozták a megnyugvást, a vigasztalást. Gondolataiban odáig ment, hogy a gyászévet pár hónapra lealkudta, mert úgye a szobát rendbe kell tartani, főzni is kell, mosni is kell. Asszonyt kell hozni. Van is két utcabeli, akik közül akármelyik szívesen eljönne hozzá, mert szép kis nyugdíja van, fu- varozgat is majd, ha vesz lovat, van már vagy nyolc- ' ezer forintja a takarékban. A nyugdíj se megvetendő, huszonnyolc forint híján a lyén érezte, hogy a halál közel áll fóloreszes kis házuk küszöbéhez. A ztán bekövetkezett a rettenetes nap. Julis meredten feküdt az ágyban. Csuli, a korcs kuvasz, szűkölve vonyított a küszöb közelében. Már akkor is babonás rettegéssel töltötte el a kutya baljóslatú vonyítá- sa, a halál közelsége. Szinte most is hallotta Julis életért küzdő mondatfoszlányait, fuldokló, hörgő lélegzetét. Mintha azt mondta volna egyszer, hogy „öreg, nem hagylak egyedül Magammal viszlek. Féltelek!” Igen, ezt mondta. Határozottan emlékszik már rá. Borzasztó volt hallani. Szabadkozni akart, de nem tudott szólni a torkát fojtogató döbbenet miatt. Csak gondolta akkor is, hogy ő még nem akar menni, bármennyire is jó lehet ott az ismeretlenben, Julissal. De lehet-e ott jó? Itt a földön nagyon jó volt vele. Julis volt az ő angyala, mennyországja, mindene. De ott? Vajon várja-e még Julis? Félti-e még? Küldi-e érte egyszer a halált, hogy magával ragadja és odavigye őt hozzá, mellé, együtt éljenek tovább olyan szeretetben, mint itt a földön? A temetés után pár nappal elcsúszott az udvar, ra öntött szappanos lé jegén. Felállni nem tudott, mert eltört a lába. Első gondolata az volt, hogy Julis jött érte. Lába rettentő fájdalmát nem is érezte a rémülettől. Talán most hétszáz forintnak, nem kis pénz az, minden hónap 24- én pontosan hozza Illés, a postás. Az özvegy asszonyoknak meg ugye nemcsak az a fontos, hogy derék, eleven legyen a szépreményű, hanem jó megélhetést is biztosítson. Máma már az özvegy asszony is szeret drága holmikban járni. Asszony nak-való tehát volna. Csak úgy, közös megegyezéssel vagy, hogy is szokták mondani. Egyiknek a menyivel, másiknak a vejivel van baja, de tűrnek, mert nincs hová menniük. Majd szeretik iegymást, mint Julissal. Előbb azonban a konyha- szekrényt befedi, a kiszáradt festékkel felfrissíti a kalitkát és kanárit szerez majd bele. Szép lesz az élet, nagyon szép, mint ahogy szépek ezek a gondolatok is. Színezte, alakította, rakosgatta élete sorát saját szája íze szerint, de a két utcabeli özvegy sem maradt ki belőle. /^sonkára vágott, kajszá- ra égett csibukját újratömte. Megpiszkálta a kályha parazsát. Az összehajtogatott pokrócot megigazította maga alatt. Ahogy nekidűlt a falnak, majdnem fekvő helyzetbe került. Kényelmesnek találta így az ülést. Nem kívánkozott még az ágyba. Olyan jó érzés, ahogy a forró gipsz melegíti a törött lábát. Lecsukta a szemét és tovább gondolkozott. A kiszínezett jövő mozgott öregedő agyában, de csak egy ideig, mert aztán jött Julis és vele aludt el. Simogatta az arcát hízelkedett neki, mint régen, mikor még fiatalok voltak, szerették, ölelték egymást, s nagyon boldogok voltak. A jancsikályha parazsának utolsó szikrája is kialudt. A paprikáskrumpli megdermedt és megfagyott tetején a piros zsír. Zúzmarától lett fehér az ajtó vaskilincse. Az ablak üvegén jégvirágokból gyönyörű csokor alakult ki, s a mozdulatlanság ülte meg a szobát. A nagy boldogságból, ölelkezésből ütemes zaj ébresztette fel. Az ablakot .verték. Szeméből az álmot dörzsölve csoszogott az ablakhoz. Fejében ott volt, szinte kitörölhetetlenül a Julissal töltött néhány órai boldogság. Megikaparta az ablakon a jégpáncélt, közben arra gondolt, hogy tán csak nem Julis jött érte? Jó széles nyílást sikerült kaparnia. Kinézett rajta. Bizóny nem Julis állt ott, hanem szép nájlon fejkendőben, bundában, karján netiküllel az egyik özvegyasszony, szája, szeme, szemöldöke szép harciasra kifestve. Mindent megértett, hogy mit akar ilyen kora hajnalban az özvegy- asszony. A nyíláson át nézte az asszonyt, az meg kint. röl a nyílásban megjelent két szemgolyót. Egy ideig így nézték egymást, akkor az asszony megszólalt, mosolyra húzva a száját: — Jöttem volna egy kicsit — beszélgetni. Czép volt az asszony, nagyon szép, ahogy ezt így kimondta. Szája szögletében kis gödröcske jelent meg, akár Julisnak szokott. Julis valahogy mégis szebb volt festék nélkül, bunda nélkül, rajion nélkül is. Lábánál jóval nagyobb sártaposó bőrcsizmát hordott világóletében, télen meg csak a nagy berliner kendőjét csavarta körül a hátán-mellén. Ennyi volt a Julis divatja, mégis jaj, de nagyon szép asszony volt, hogy az ember szíve még most is beleremeg, ha rágondol. A szemét se kormozta ki a lelkem soha, mégis úgy tüzelt az, mint a gyémánt. Hanem meg kell adni, az özvegyasszomy is élég szép asszony. Óh Julis, Juliskám, most segíts. Megfeszítette az ablakot, ami a befagyott jégtől hirtelen felpattant. Alit az ablakban, a hajnali fagy az arcába csapott. Nagyokat nyelve nézte az asszonyt, aztán lassan, szakadozva megszólalt: — Ne haragudjon... de... már meggondoltam. Julist nem hagyom el... soha. Ne jöjjön többet... Zsófia. Alig bírta kimondani. Érezte, hogy nagyon elfáradt bele. Mikor az ablakot visszazárta, kipillantott a nyíláson. Az asszony még mindig ott állt, lehajtott fejjel az ablak előtt. A z ajtóhoz bicegett: — Csuli ne! — A kis görbelábú korcs kuvasz szű. kölve szaladt a szobába, szé'.vetette a négy lábát, s a szoba közepén lerázta magáról a vastag dér-takarót. Aztán gazdájához szaladt. Az lekucorodott a sámlira, magához húzta, átfogta a nyakát, végigsimította vizes szőrét a fülétől a farkáig: KŐRŐSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Katona Judit: Nagyudvarú holdas lányszemekkel, sie* a város. Este van, hideg. A villamosban fáradt már a szó is, asszonyvállra csuklik egy gyermekfej és kezeinkben reszket az. ideg. Érzi a nő és hazatérő férfi: ki gyárban él az félotthonnak él, A villamosban fáradt már a szó is mégis biztos, szép jövőt remél, ki éjjel munkásnyomdokunkba ér. Ml fogantatunk Itt napról napra újat. Egyszer csak felnöveszt a gond. A villamosban fáradt már a szó Is, de nyugalom hull lassan szívre, agyra. Es sorsunkban a legtisztább akkord. Koncz István: Pogány áhítat Meglehet: pogány áhítat, hogy már mindenbe belelátlak. Nem te hordod ruháidat: téged viselnek ők — akárcsak az ágy, a szék, a párna. — Tárgyak vették át vonalaidat. Eszközeid magukba zártak, mint szép ívüket a hidak. Léted az anyag őrzi: rád vall és hirdet és visszakérdez, Törölhetetlenül övé lesz minden szépséged és hibád pedig egy villanásig érez föl benned is csak a világ. ABGYILDA TAZSIBAJEV kazah költő verse. ZSAMÁL Éjszeme volt, 5 maga egy kazah rózsaszál. Fénylő selymét varrogatta tündérszép Zsamál. • Gondolata messze röppent, túl a hegyeken, Megcsillant egy könnycsepptől a varrottas selyem. A hófehér kiskendőre ^ót virág került, Az egyikre szomorkodva kis pacsirta ült. S mintha megértette volna síró kis Zsamált, Panaszos dalát hallgatta s ő is sírdogált. Szokolay Károly fordítása Lukács Miklós Téli táj Hótól báránygyapjas parti fák viliózó ágain ring a csend, szikrázik a nádas, vadlibák húznak az égi tengeren, fent. E végtelen csillogás felett gyémánthúr, fagy feszül keményen, lépdelő varjú csillagot vet bokoraljon, topog a fényen. Vadnyomon szél kölyke hol szalad, ezüst cserjén halk remegések, tavaszról álmodnák hó alatt virágszárnyú remény-vetések. Favágók ballagnák baltával, melegszik markuk a makkpipán. Rád gondolok! — szívemről a dal kihajt, mint a piros tulipán. — Ezentúl itt alszol velem a szobában, Csuli. Még megfagynál odakint, ebben a nagy hidegben. — Ügy magához szorította, hogy a kutya valósággal nyögött bele, majd arcát annak fejéhez dörzsölte, simogatta, cirógatta, vakargattá, meg- paskolta a hátsó felét. Hiába, az ember csodálatos teremtmény, az nem tud meglenni szeretet nélkül, annak mindenképpen kell szeretni, ha más nincs a háznál, hát a saját — kutyáját. És kell-e neki, az idős, özvegyen maradt embernek hűségesebb társ, mint egy korcs kuvasz? Bizony nem kell őneki. Egy özvegyasz- szony se. Ügyis tudja ő, hogy az elsőt, az igazit nem Dótolja soha senki. A jancsikályhában újragyújtotta a tüzet, a szobács. kát nemsokára a tegnapi pa.prikáskrumpH szaga töltötte be. A reggelihez fogott. előbb azonban a Csuli kisfazékját szedte tele a jó zsíros krumpliból. Dénes Géza A megyei képzőművészek IX. békéscsabai tárlatáról Pataj Pál: Sikátor (olaj) f
