Békés Megyei Népújság, 1963. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1963-01-20 / 16. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Néhány pillanatkép r * a 75 éves Apríly Lajos életéből Áprily Lajoshoz félévszázad számtalan kedves emlékének szálai fűznek. A rajongó tanítvány lelkes csodálatától a fiatal férfi tisztelő vonzalmán át az érett kartárs meleg barátságáig íveitek érzelmeim, hogy most az öreg ember hamar elérzékenyülő, dimenziódban megsokasodott szere te tével örüljenek országos megbecsülésének. Boldog vágyóit, hogy ezt a minden ünnepel tetésétöd idegenkedő, halk szavú költőt nemcsak sorozatos méltatások és jubileumi emléke fényével világítják meg, hanem kormányunk a Munkaérdemrendet is mellére tűzte. Jellemző és hozzáillő is, hogy rtem földi hatalmasságok nevével ékeskedő kitüntetést kapott, hanem éppen a munkáról elnevezet- tet, hiszen hét és fél évtizeddel a vállán még most is korát meghazudtoló energiával dolgozik. S nem vitatható, hogy amit eddig végzett, irodalmunk élvonalába emelte. Szeretném én is pár szerény virágszálként elébe helyezni emlékeimből felvillanó néhány képet, országos ünneplése ragyogó csokrai közé. f Tanári pályáját a nagyenyedi ősi Bethlen kollégium tanítóképző intézetében kezdte meg, de félév múlva már a gimnázium tanárának hívta meg a kollégium elöljárósága. Karcsú, magas, világosbarna hajú, kék szemű fiatalember volt, akit azonnal megszerettünk, mihelyt belépett az osztályba. És ez nem kis dolog ▼olt, ha elárulom, hogy osztályunk 55 angyalnak éppen nem nevezhető magyar román és szász kamaszból állott. Idős tanáraink kezében hamar megsuhant a nádvessző, ha a csöndes figyelmeztetés hatástalan maradt, ő soha még a hangját sem emelte fel s mégis halotti csendben csüngtünk ajkain, mikor beszélni kezdeti Nem sokat ült a katedrán, inkább a padok között sétálgatott a számonkérés alatt, az új anyag feldolgozását a középső padsor elé állva vagy a táblánál végezte. Csodálva néztük érdekes, egyéni betű. vetését s persze mindnyájain utánozni akartuk. Mondanom sem kell, hogy a buzgó akaratnál tovább nemigen jutottunk. Még osztályfőnöksége első napjaiban történt, hogy a padok közti sé- tálgatása alatt Májay Gyula nevű társunk — az osztály enfant terrible-je — azzal szórakozott, hogy mikor Áprily már hátat fordított neki. felállott s szamárfület intett utána. Harmadik vagy negyedik integetés után kitört a botrány. A szomszédság nem bírta nevetés nélkül nézni a némajátékot. Áprily visszafordult s Májaynak már nem volt ideje leülni. Állva maradt, két nagy lapát tenyerét a füle mögött tartva. Büntetés csak ez a rosszaié mondat lett: Ezt a te helyedben nem tettem volna, Májay. Nem telt le egy esztendő sem, mikor a mindentudók már kiderítették, hogy azért utazik olyan gyakran Kolozsvárra, mert onnan hoz menyecskét a házhoz. Bennünk rajongóiban azonnal élénk várakozás ébredt; vajon milyen lesz a választottja annak, akit mi a világ leggyönyörűbb emberének tartottunk. Várakozásunkban nem is csalatkoztunk: hozzáillő magasságú és karcsúságú, fekete hajú és fekete szemű volt az új asszonyka, akit először a jégpályán láttunk. A kollégium hatalmas udvara ugyanis télen jégpályául szolgált, amit a diákság gondozott, tartott jó karban. Ennek fejében a délután óráiban este 6-ig mi használhattuk, 6 óra után pedig a városi közönség. Áprily kitűnően korcsolyázott, de felesége sem sokkal maradt mögötte. Ámuldozva néztük az akkor még ritkaságszámba menő finom keringőzésüket, a mikor ketten a kadétugrást is könnyed eleganciával végezték, ujjongva megéljeneztük és megtapsoltuk őket Sajnos, a spontán tetszésnyilvánítást a szerény Áprily nem vette jónéven, s lekergetett bennünket a pályáról. Érettségi után hamarosan az első világháború sodrába kerültem, levélbeli érintkezésünk azonban éveken át megszakadás nélküli volt. Harctéren írt verseimet bírálatot kérve küldözgettem hozzá, nem is sejtve, hogy Erdély legnagyobb költője mond róluk mindig részletes és szigorú bírálatot. Leszerelésem után az ő támogatásával kezdtem meg anyaiskolámban tanári munkámat. így tanúja lehettem költői pályája egyre felfelé ívelő állomásainak a teljes ismeretlenségtől az erdélyi, majd a magyarországi irodalom élvonaláig. Emlékszem jól az erdélyi közönség boldog meglepetésére, mely- lyel első verseinek megjelenését a kolozsvári szépirodalmi folyóiratok (Erdélyi Szemle, Pásztortűz) hasábjai fogadták. ,,Üj csillaga ragyogott fél erdélyi irodalmunknak”, ez volt ítélete a hivatalos kritikának is. Az országos hír azonban mit sem változtatott Áprily magatartásán. Az addigi szerénységgel végezte tovább tanári munkáját az egyre nehezedő anyagi körülmények között, sőt Famos Dezső halála után a kollégium hatvanezer kötetes nagy könyvtárának gondjai is az 5 vállára nehezedtek. Talán felesleges is mondanom, hogy kartársnaik éppoly sze- retetre méltó volt, mint egykor tanáromnak. Az élet súlyos küzdelmei mit sem változtattak lelke jóságos szelídségén. A húszas évék elején a nyári szünetben nagytakarítás, tatarozás folyt a kollégium hatalmas épületében, amire Fülöp János főpedellus árgus-szemei ügyeltek fel. Főpedellusunk, derék, becsületes, egyeneslelkű, a kollégiumhoz, mint jóságos édesanyjához ragaszkodó férfiú volt. Végigverekedte az első világháborút s ennek során törzsőrmesteri rendfokozatig emelkedett. Leszerelése után súlyos szerencsétlenség érte. Cséplés közben a gép valahogy elkapta egyik karját, s úgy összetörte, hogy amputálni kellett. Testét megtörte a csapás, de lelkét nem, s felelősségteljes hivatását példaszerű pontossággal és éréilyel teljesítette. Pedig különösen a nyári tatarozások idején nem volt könnyű az óriási épület minden részében szétszórtan dolgozó, panamázásra hajlamos mesteremberek körme alá nézni. Legtöbb baj a kéményseprőikkel volt, akik egy Káló Kálmán nevű — zenész családból származó — minden hájjal megkent, ravasz kéménykotró vezérlete alatt működtek. Helyesebben csak mímelték a működést, mert amint Fülöp János hamarosan rájött, a kollégium kéményerdejének nagyrésze seperetlen maradt, viszont a kotrók torkát annál sűrűbben fertőtlenítette és tisztította a közeli korcsmák és talponállók pálinkaállománya. Ám Jánosunk nem az a legény volt, akit egykönnyen félrevezethettek volna e ravasz hindú- ivadékok. Sarkukban volt s eleinte szépszóval, később a Ferencz Józséf-i hadseregben elsajátított őrmesteri virágnyelven és eréllyel terelte munkába a lógókat. E ténykedésben a ravasz Káló pozitív tettekkel nem, de annál nagyobb hanggal támogatta Fülöp Jánost. Erre persze Jánosunk teljes haragja ellene, mint brigádvezető ellen fordult, s néha majdnem a verekedésig fajuló összecsapások zajlottak le közöttük. Egyik ilyen jelenetnek én is tanúja voltam, aki akkor mint igazgatói titkár a délutáni órákban is benn dolgoztam az irodában. Munkámban egyszer csak Fülöp János és Káló Kálmán harsogó szóváltása zavart meg. Az előzményeket nem hallottam, de ami fülembe jutott, eiég épületes volt. Az erotikus elemekkel átszőtt pianótól a fergeteg- ként tomboló fortisszimóig ívelt Fülöp János ékesszólása, amelyben a túl világi hatalmakat a Káló felmenő ősein elkövetendő parázna cselekedetek elkövetésére buzdította. A kotró sem maradt adós. hanem a házi állatok élő világából származó metaforákkal és me. tonymiókkal föleit, találékonyan keverve a görög mitológiát megszégyenítő sodomiákkal. Négyévi katonáskodásom után bensőimben tagadhatatlan elismeréssel adóztam a felek ékesszólúsának, s vártam, mint fog végződni az ösz- szecsapás. A folyosón kavargó hangorkán tetőpontján azonban új szereplő jelent meg a színen: Áprily Lajos, aki a .könyvtárból lépett ki munkája végeztével. Fülöp Jáno6 boldog örömmel fogadta Áprilyt, percig sem lévén kétségben arra nézve, hogy igaz ügyében támogatni fogja. Azonnal hozzáfordult s fegyelmezett tisztelettudással vázolta a helyzetet Káló persze sietett őt meghazudtolni, ami az amúgy is dühtől feldúlt embert újra kiforgatta kényszerű önmér. sékletéből. A költő árva szóval sem avatkozott a vitába, hanem csendesen hátrált a folyosó vége felé, ahol a lépcső levezetett a földszintre. Mikor odaért a lépcsőhöz, szelíd, kérő hangon ezzel a mondattal búcsúzott el a veszekedő felektől: Mondják kérem, miért nem beszélnek szépen egymással? Záradékul hadd mondjam él még azt, hogy itt a Viharsarokban is született néhány Áprily remek. A költő 1950 őszén és télén háromszor is eltöltött nálunk Szeghalmon néhány napot. Feleségemhez is régi barátság szálai fűzik; enyedi tanárkodásunk idején feleségem a tanítóképző gyakorló iskolájának vezető tanítónőjeként működött, s mindketten szinte mindennapos vendégei voltunk az Áprily családnak. Egy Maros menti együttes nyaralásunk kedves emléke a Fekete lány című verse. Mondanom sem kell, hogy mindent elkövettünk annak érdekében, hogy minél jobban érezze magát, s háborgatás nélkül lektorálhassa Németh László: Karenina Anna fordítását, majd később készíthesse Anyegin átültetését. Pihenő óráiban szétnéztünk a faluban, 8 mlvél esős ősz után sáros tél- elő következett, borús, részvevő lélekkel szemlélte Bacsa Mihály kis postalovának embertelen szén vedé. seit. A Nádasdy utcán, ahol akkor laktunk, hasáig ért szegény kis lónak a sár. Nehéz szuszogással, fújtató tüdővel igyekezett a postaépület felé, ahol kocsiba fogta a gazdája, s naponta többször is kivitte a csomagokat az állomásra. A szegény lovacska nem is bírta sokáig a terhelést: egy szép napon a munka hőséként rogyott össze és múlt ki a postaépület előtt. Arra járva megrendültem szemléltük örökre elcsöndesült holttestét. Hazatérve Áprily még az nap este megírta Falusi postaló című remekét. Esténként feleségem zongora mellé ült, s egykori erdélyi kirándulásainkon együtt énekelt kedves dalait játszotta és énekelte. El-elcsukló meghatottsággal kísérte énekünket, s elutazásakor Sárréti zongoraszó című versét hagyta itt vendéglátó szeretetünk viszonzásául. Mivel ez a vers egyik kötetében sem jelent meg, ide iktatom befejezésül. Ölmos eső szaporít pocsolyákat az utca sarában, Búskomor arcú lapályt fátylaz a téli homály. Ősi mocsári sarak lázadnak fel a híg televényben. Dante-bugyorba való szörnyeteg itt ez a sár. Nézed a posta lovát, hogy cuppog a mély latyakosban, Mintha tűnődne szegény: mért vezekeltetek így? Elvesznél, a sivár tájnak leterítne a búja, Hogyha nem intene feléd otthonos arcú sziget; Otthoni tájejtések a fűszeres illatú szóban s könnyű borocska után esteli zongoraszó. Kedves a kéz, mely a billentyűsorokon szaladozva meg-megidézi a rég szunnyadó muzsikát, S kedves a hang, a finom remegő, mely a pusztai [csendben Távoli múltba merült drága dalokra feszül. Látod-e: rajzol a hang: ez az otthon, a vár meg a [város Zöld koszorús hegy alatt árad a barna Maros. Megy le a nap, csupa bíbor a templom, a terraszos [Őrhegy, s bíbor fényt kap a név porladozó köveken. Tornaterünk fövenyén még olykor dobban a labda átüt a csenden: a mély lecke-szilenciumon; Benn a teremben erős prepahang vontatja a zsoltárt, S künn a tanári soron buggyan a zongoraszó. Hívogató kristálynapokat hoz az északi szellő Kék derűből a Pilis csúcsa s a Csáklya köszön. Indul kis csapatunk a mezöszagú hajnali széllel, Ünnepet áhít a szív, friss ütemet ver a láb. Zordul a táj, szeleburdi echó feleselget a dallal Sűrű tenor, magas alt mily nagyon összesímul — Vadnárcisz szaga lebben a lepkés, hűs levegőben, lábad előtt csevegő csermely iramlik alá; Pettyegetett pisztránggal csábít a vad paták árja, Hab mosogatta kövön billeg a vízirigó. Sziklafalak közein barlang-üregek csalogatnak S int a magasban a szűzt csillagos arcú gyopár. Bágyad a test, jön a nyár, s jön a nyájjal a harmatos [este, Széna-odorban a fű jószagú vánkos a vár, Bróm nélkül is elaltat a sűrű kakukfüves illat S alva szelíd juhokat látsz csuda pázsitokon, Zúg a patak s egy-egy remegő kis csillag az éjből Ócska gerenda közén kandin a színbe tekint. Drága napok: derűs ormok az élet sorsvonalában! Ritka örömszigete%, tiszta szabad horizont! Boldog izmjáték, dallal fakadó fiatalság! Mámoros ünnepeink — csak zene, csak zene már! Lankad a kedves kéz, halványul a kép, jön az éjfél, (Függönyös ablakokon túl csupa sár, csupa sár) Csillagot olt a homály — s varázs szigetén, a sötétben csendesül, elfínomul s elhal a zongoraszó. • Ezekkel a gyönyörű sorokkal zárom pillanatképeimet ; emlékeim gazdag tárából. • Fülöp Károly £ Képzőművészeink alkotásaiból Dénes János; Arckép (szén) Koszta Rozália: Kertészlány (olaj) Hajdik Antal: Illusztráció Hamingway öreg ember a hídon című novellájához Koszta Rozalia: Józsika (olaj) Kutyik György: Munkás (olaj)
