Békés Megyei Népújság, 1962. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-15 / 293. szám
r 1962. december 15 4 Szombat ÉVFORDULÓ Fennállásánál; 50. évfordulóját ünnepli ma a mezőberényi önkéntes tűzoltótestülert. A két évszám: 1912—1962 között, az alakulástól a mai napig, hosszú idő telt ed, belefért két világháború is, s ha a testület fejlődését, életét szeretné megírni' a krónikás, ugyancsak meg kellene hegyeznie Régi ereklyék között. a tollát, hogy el ne kopjon, míg a végére ér. Sok-sok kedves emlék, élmény, még több harc, küzdelem, munka tette tartalmassá ‘ezt az ötven évet. Nem dolgoztak rosszul, s erre büszkék a testület tagjai. Sorra mutatják az ezüst serlegeket, koszorúkat, okleveleket és dísztárgyakat, mélyeket az évek során kaptak a különböző versenyeken való jó szereplésükért. Ezeket az ereklyéket féltve őrzik, hiszen mind jó munkájuk bizonyítékai. Pedig sokszor nem is volt kömynyű önkéntes tűzoltónak lenni. Erről talán a legilletékesebbek: az alapító tagok beszélhetnének a legtöbbet A 86 éves Sepnenyi István bácsi még ma is élénken emlékszik a régi időkre. S amikor a mai fiatalok — munkájának folytatói — néha-néha felkeresik, elmond egy-egy történetet Sok éven át volt a testület szertárosa. A felszerelés kopott, újat nem kaptak. S amikor baj volt, sokszor maga javítgatta, ahogyan tudta, hogy kitartson még egy ideig. A beszámolóban — melyet a mai ünnepségen Petries Dániel, a jelenlegi parancsnok mond el —, a régi idők küzdelmeiről, Gzinkoczi Pál alapító tag emlékezett meg. Az ünnepségen ő és még néhány társa is ott lesz, s bizonyára fedelevenítik emlékeiket. Nem marad majd említétlenül Govrik László építészmérnök neve sem, aki ma már nincs közöttük, s akinek fényképét oly kegyelettel őrzik a testületben, hiszen az 6 parancsnoksága alatt fejlődtek a legtöbbet, felszerelésük is sokat gyarapodott. A felszabadulás előtt ők voltak a megye legjobban felszerelt1 önkéntes tűzoltói. De nem maradtak el az elmúlt 17 évben sem. Büszkén emlékeznek a megyei és országrészi versenyekre, mélyeken az elsők között voltak.*Jutalmuk nem maradt el ezeken sem. Oklevél, emléktárgy, de még Seprenyi bácsi, az egyik alapítótag. ja. A kultúrcsoportban még a feleségek '» szerepelnek. így tudták elérni a mezőberényi tűzoltók, hogy ma is a megye legjobb felszerelésével dicsekedhetnek más községekkel szemben. A jubileum alkalmával jelvény is készült. A tervét egy volt tűzoltó: ifjú Ponicsán Ádám tanár rajzolta, akinek az édesapja ma is aktívan dolgozik a 46 tagú testületben. Ma az ünnepi gyűlés beszámolója erről az elmúlt 50 évről, a testület munkájáról szól majd és a kiállítás is, amit renMűszaki ellenőrzés a tartálykocsinál. műsora December 15-én, este 7 órakor: TCZJJATÍIK Sz&Lvénybárlet. December 15-én, este fél 8-kor, Gyulán: HAMLETNEK NINCS IGAZA egyenruha is szerepelt az I. n. helyezés díjai között. A tanács sokat segíti őket. Csaknem minden évben 12—15 ezer forintot ad ruhára és egyéb felszerelésre. A többit pedig maguk teremtik elő a különböző rendezvények bevételeiből. Mezőberényben nagy esemény mindig a tűzoltók műsoros estje, közös vacsorája vagy báideztek a jubileum alkalmából Erről ad képet a film, melyet korábban készítettek a testület életéről és munkájáról. Az 50 éves évfordulón mi is köszöntjük a mezőberényi önkéntes tűzoltókat és további sok sikert kívánunk munkájukhoz. Kasnyik Judit Fotó: Kocziszky László LAJOS LÁTÓ &ÁTÓ1BÁN Piros biciklin jött, az ezüstös küllők csillogtak a szép őszi napsütésben. Ruhája sö_________ tétkék új, de mégis kilátszik belőle csontos, erős csuklója, kinőtte néhány hónap ailatt. Sapkája bársony tetejű, mint a diákoké, arca első pillanatra ismeretlen. Ki lehet ez a mutáló hangú, pelyhes állú kamasz, aki olyan otthonosan támasztja kerékpárját a kerítésnek és bejelenti: látogatóba jött hozzám. Egy pillantás a sötétbarna kerek szemekbe, az arc két oldalán bűvölő- kis lyukacskákra „grüberlikre” és máris elém vetítődiik egy légi őszi délelőtt. Az első osztálynak olvasás-órája van. És egy kerek fejű, „lyukas arcú” kisfiú kemény harcot vív a betűkkel. Ö az, Lajos, aki 9 év után bebiciklizett a régi tanító nénihez. Csak a konyhában ül le, és a vasár-napi pecsenye sülő-fővő zajában beszámol élete folyásáról. — Hát az jó volit, hogy tanító wém olyan szigorúan fogott az olvasásra. Nekem az volt á legnehezebb, és a többi testvéremnek is. De én nem buktam meg sose, és négyessel végeztem el itt tanyán a nyolc általánost. Tanulni nem nagyon szerettem, csak a gépeket szeretem most is. De ha én fejembe veszek valamit, abból nem engedek!! Emlékszik tanító néni, amikor oltásra vitt minket és engem hárman fogtak le, mégis eltört a tű?!! — nevet rám a konyhaszékről. — Emlékszem Lajos, jó nagy birkózás volt az is. Erős fickó voltál már hatéves korodban. De most mesélj, hol élsz, mit tanulsz? — A Mezőhegyes! Állami Gazdaságban vagyok ipari tanuló — és mint akitől már nagyon sokat kérdezték, kezdi elsorolni az iparitanuló-otthon reggeltől estig tartó napirendjét. — És ezek a jelvények? — Ez KISZ, ez a ‘.József Attila Olvasómozgalom”, ez sport — sorolja, és szeretettel nézegeti a piros-arany-fehér kis érmecskéket. — Egészen városi ember lettem, pedig ha elvégzem az iskolát, viszszajövök ide a gazdaságba, vagy máshova. Szeretek tanyán élni! De attól még lehet művelt az ember a mai világban, nem igaz? — Igaz, Lajos — felelem —minden lehetsz a mai világban, ha továbbra is ilyen szívósan törsz célod felé. De mit izegsz-mozogsz, és nézegetsz kifelé? Ráérsz még hazamenni! — Pista bácsit nézem, hogy merre van? Hallottam, hogy sokat betegeskedik a kis Berva-motor, segítenék megjavítani! sötétkék ruha oda, egy pillanat múlva már ott guggol a gép mellett, és behallatszik, amint hol gyermekes vékony hangon, hol férfias baritonján sorolja a műszavakat: „gyújtás, gyertya, kuplung ...” Süt az aranyos őszi nap, deríti a kedvet, és másnap elborul. Lajos látogatásának emléke egész héten melegíti a szívemet. H. I. Es fehér ing ide, 2. Vad hegyi romantika A növényzet mindinkább bujább lesz, amerre haladunk. Még a cölöpök is kihajtottak, meglevelesedtek, amelyeket a birtokaik határjelzése végett vertek le a hegyi parasztok. A hegyhajlatokon, amelyek több száz méter magasra emelkednek, törpe-pálmák, agávék, kaktuszok nőnek öt-hat méter magasra, aztán meg fák, számtalan léggyökérrel. Az út mintegy 50 méterre közelíti meg a tengerpartot. Az ember látja, hogy a föveny a korall-part ra ráhömpölyödik. Mennydörgő hanggal zúzódnak szét a hullámok a partba ütközve, még a motor zúgásánál is hangosabbak. Baitiquiri település mellett már messziről világítanak felénk a fehér só-halmok egy sópárló széléről. Itt tengervízből párolják, készítik a sót „ A Sabanalamar, a Carnpo és a Jojo folyók hídjain keresztül már szabad a forgalom, bár az útpálya még nincs aszfaltfelülettel bevonva. A dzsipp ráz és fel-feldobja az embert az ülésről. Most elhagyja a Via Azul a partot és a hegység felé tér el. Az utazás ezen a részen különösen sajátságos, vad és romantikus lesz. Az. út folytonos meredekséggel emelkedik; gyakran alig szélesebb, mint a dzsipp. Csak az egyes építési szakaszok anyag- és lakó-telephelyeinél volt meg a lehetősége a veszélytelen kitérésnek. Majdnem szakadatlanul tülkölt a három dzsipp, hogy jelt adjunk a szűk kanyarokban esetleg szembe jövő járműveknek. Néha lépésben kellett a dzsippnek haladnia, közvetlen a hegyfalhoz simulva, mert a felduzzadt patakok belevájtak a még meg nem szilárdult út alzatába. Ha az ember lenézett a völgybe, a két-háromszáz méter mélységben olyan piciiknek látszottak a pálmafák, mint a játékfácskák. Szerencse, hogy az esős évszak még nem kezdődött meg, mert különben itt aztán nem lehetne átvergődni. El Cedro faluban Körülbelül az út félte után a hegyek szétterjedtebbek lettek. Egy sík területen fekszik El Cedro falu, terjedelmes cédrusligetek közepén. Faházikók állnak jobbra és balra a vastag ponéteggel fedett, széles út mellett. A „Tiendo del Pueb!ó”~ban, a falu szövetkezeti boltjában vettünk néhány üveg „Refrescos”-t, üdítő-italt. Szinte hallottuk a szódavíz sistergését, amikor- a torkunkon lecsorgott, olyan szomjasak voltunk. A falubeliek. körülvettek bennünket és barátságosan kérdezősködtek a jövetelünk és célunk felől. A vezetőnk, Orlando, elmondotta nekünk az itteni életszokásokát. A világtól való teljes elzártság miatt nagyon elmaradt véleményeik vannak a dolgokról a falusiaknak. Ha betegek, inkább a betegséget elűző imádkozóhoz mennek, mint a kormányzat által odahelyezett orvoshoz. A varázslatban és a bálványokban még mindig nagyon sokan hisznek. Az egész lakosság írástudatlan volt az 1961-i nagy akcióig, amely a tudatlanságot megszüntette itt is. Az áruk kínálatát, amely a nagyvárosokban megszokott dolog, a hegyi lakosok még mindig bizalmatlanul szemlélik. A forradalomnak még sok munkát ad a hegyekben az, hogy a múlt befolyását leküzdjék és az embereket a szocializmus felépítésébe bevonják. A hegyek között lakó parasztok olyan sok mindent kérdeztek a latin-amerikai barátainktól, hogy már elfogyott az idő a további beszélgetésre, mert tovább kellett mennünk. Ismét meredek emelkedőkön, lejtőkön, fel és le. Sokszor mentünk át gázlókon; gyakran majdnem teljesen eltoriaszolták a kőtörmelék-halmok az utat. Itt, 1000 méter magasság felett «sak kevés ember él. Akik itt tartózkodnak, azok az útépítésnél dolgozó parasztok, akik lombos gallyakból tákolt kunyhókban laknak, s az élelmiszert naponta egy dzsipp hozza fel nekik. A vezetőnk elmondotta, hogy ő az útnak ezt a részét már több mint százszor megjárta, legtöbbször robbantóanyagot hoztak az útépítéshez. Ismer már minden kanyart, az útszakasz minden ravaszságát. A nap lassan nyugatra csúszott már, amikor egy hatalmas, csúcsos hegyhez éltünk. Az út végtelen kígyózással vezetett fel egész a tetejéig. A dzsipp motorja nehezen 'ugyan, de legyűrte az emelkedő terhét. Ez az út legmagasabb pontja. 1400 méter magasnak mondja a vezető, ami egy kicsit azért túlzás. Itt fenn, a pálmák közt lucfenyők vannak. Az egész Kubában otthonos pulyka-keselyűk szüntelenül keringenek a fák koronái felett. A most kezdődő lefelé-menettől megáll a lélegzetünk. Vakmerő iramban szalajtatja a kocsit lefelé a vezető. Szűk, kígyózó utakon fordul el az út a völgybe. Aztán feltűnnek az első kávé- és kakaóültetvények. Megálltunk, hogy néhány cserjét megnézzünk. A kakaó-bab már vörhenyes színű, tehát érett. Egy csősz jött ki egy alacsony, gallyakból készült szárnyékból és felénk tartott. Az ültetvény a Bacuca helység Kávé- és Kakaó Intézetéé, amelyet mi, nem messzire innen útbaejtünk, mondta a csősz. Tőlünk még néhány kilométerre van Baracoa, ahova délután elérkezünk, közben áthaladunk az új 154 méter hosszú, Miéi folyó feletti hídon. A Baracoába vezető úton, a város szélén is útmutató tábla van: Via Azul felírással. A haladás bevonul A Via Azul annyit jelent: égszínkék út; ezt már a kubai forradalom építette. A hegyi folyók feletti hidakat az út építése közben elkészítették, július 26-án forgalomba is helyezték. Még sok kilométernyi aszfaltborítás nem készült el, de már élénk a forgalom mindkét irányban az új úton, amely felett az ég gyönyörű azúrkék színben csillog. Az úton robognak az élelmiszeres és az ipari termékeket szállító kocsik a legtávolabb eső falvakba is. A hegyekben nőtt nemesfákat, a kávét és a kakaót — amely a legkiválóbb minőségben itt terem —, ezen az új úton szállítják a megmunkáló, a feldolgozó üzemekbe. Rajtuk jönnek a filmvetítő kocsik és a mozgókönyvtárak, hogy a népet a művelt életben részesítsék. Rajtuk vonul be a haladás, az új élet a hegyek közé. Fordította: Gilányi Elemér
