Békés Megyei Népújság, 1962. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-11 / 289. szám

fS6& december n. 6 Kedd Greek Ági bátor kislány, nyu­godtan tűri a kezelést. Ezt tapasztaltuk látogatásunk alkalmával a békéscsabai iskola­­fogászaton. Sok- sok türelem és néha erély is kell a gyermekek­hez, s az előbbi hatványozott mér­tékben szükséges az orvos részé­ről, aki velük foglalkozik. Mert agyé néha a felnőtt is egy kicsit szorongva lépi át a rendelő kü­szöbét, ahol a fehér köpenyes or­vossal keli találkoznia? A gyer­mekek közül néhányat pedig még erőszakkal sem lehet odavinni, hi­szen „félelmetes” hatása van az injekciós tűnek és egyéb — a lai­kus számára ismeretlen — mű­szernek. Az iskolafogászaiton ezt a féieS- nnet igyekeznek eloszlatni a gyér­Türelem — gyermekszeretet — pszichológia műkőkben sok-sok türelemmel és szeretettel. Amikor ott jártunk ép­pen a II. számú általános isko­la m/b osztályán volt a sor. — Bátor osztály, okos gyer­mekek — mondotta dr. Balogh László főorvos. Valóban azok. Félelem egyik arcon sem látszott. Régi ismerősök Se már: az orvos és a gyerekek. Nem először jöttek ide, s még néhányszor látogatói lesznek a fogászatnak, hiszen az általános iskola L osztályától a VIII-ig minden évben megvizs­gálják a gyermekek fogait, s aki­nél szükséges* kezdésben is ré­szesítik. —* Igen fontat lenne már há­roméves kortól a fogak kezelése — mondotta tájékoztatásul a fő­orvos. — Sajnos éppen koruk mi­att nem lehet még kezelni a ki­csinyek fogait. így csak iskolás korban kerülhet sor erre. Békés­csabán, a kilenc általános iskola minden tanulóját — 6400 gyer­meket — évente egyszer megvizs­gáljuk. Naponta egy-egy ceztály jön el a pedagógus kíséretében. A 140 ezer forintos költséggel bővített fogászaton, a szépen be­rendezett várószobában találkoz­nak a gyermekek először az orvos­sal. Ilyenkor aztán a kérdés-fele­let játék kezdődik. — Mikor keü fogait mosni? Kérdezz-íelelek játék a fogmosásról. A doktor bácsi megmutatja ho­gyan kell mosni a fogat. kérdezi az orvos, s a gyerekek egymással versenyezve válaszol­nak. Mindenki jól tudja, mit kell tenni, hogy egészséges maradjon a foga, ám a gyakorlat mást mu­tat, amikor a rendelőben vizsgá­latra kerül a sor. — Ejnye-ejnye kisfiam, itt baj van a fogmosással — szól az or­vos Pistinek, aki pedig igen jó választ adott a váróban elhang­zott kérdésre. Előkerül a műszer, megtisztítják a fogat a rárakó­dott idegen anyagtól. A pszicholó­gia pedig abban van, hogy min­dig egy lányt és egy fiút hívnak be. Míg az egyiket kezelik, a má­sik nézi, s mivel egy kis hiúság is van a világon, csak nem mutatko­zik gyávának egy fiú a lány előtt?TM vagy fordítva. A csoportos kezelésen kívül egyénit is végeznek és a terv az, hegy — bár az ország egyik leg­korszerűbben felszerelt iskolafo­gászata a békéscsabai — tovább bővítik, hogy még jobban kielégít­hessék az egyre növekvő igénye-Kasnyik Judit Fotó: Kocziszky László \f&d(uí tedútoült ^/WWVWVWVVWWVWVW^A Elkelne némi magyarázat Végre Békéscsabán is megvál­toztatta a tanács a mába nem il­lő utca neveket. E nevek egykori viselői, annak idején a feudál­­burzsoá rend kiszolgálásában és védelmében szerezték azokat az érdemeket, amelyeknek ellenszol­gáltatása fejében, jobb sorsra ér­demes utcáink és tereink cégtáb­lájukká váltak, örömmel olvasta hát mindenki a hírt: Űj utcane­vek Békéscsabán. Olyanok neve került az előzőek helyébe, akik a nép, a köz boldogulásáért éltek, s közülük nem egy az életét is ál­dozta. Ügy vélem, szép és hálás feladat lenne például valamelyik csabai iskola történelem-szakkörének, ha a sajtóban, ügyes kis dolgozatban, tájékoztatná a nagy nyilvánossá­got arról, hogy miféle „érdemek” hordozói voltak a such katalánok, a wetterek és társaik és mit je­lent ezzel szemben a népnek La­tinka Sándor, vagy Jamtorik Jó­zsef mártíromsága, a Tiszát sza­bályozó Vásárhelyi Pál munkás­sága, mit jelent az ifjúságnak a negyvennyolcas szabadsághős, Vasvári Pál izzó hazaszeretete és így sorra mind. Az egyetlen Jamb­­rik József kivételével azonban sem pro sem kantra nem leltünk a régi, s az új nevekkel kapcso­latban felvilágosítást a hírben. Maga a közlemény sem olyan ter­mészetű, hogy erre kitérhetett volna, másrészt — valószínűleg — feltételezik, hogy az olvasók tisz­tában vannak a nevek mögötti személyek emberi, politikai arcu­latával. Szerintem ez legtöbb eset­ben nem így van. Például magam sem tudom minden esetben, hogy a régi, s az új utcanevek viselői személy szerint kik is voltak tu­lajdonképpen? Holott jó lenne is­merni őket egy kicsit. Ez esetben ugyanis még jólesőbben írnánk magunkban a „veszteség-számlá­ra” az egykori potentátok nevé­nek eltűnését, és még büszkébben írnánk leveleinkre az új utcane­veket1. H. R Big-Bill Szeghalmon Elek Gyula szeghalmi levelezőnk írta a napokban szerkesztőségünk­nek: „A szeghalmi MÉH vállalat­nál az udvaron, egy kis épületben szokták tárolni a nap mint nap beérkező papírhulladékot. Ezek között jócskán akad több évtized­del ezelőtti képeslap, sőt még ponyvaregény is. A múltkor a MÉH-nél jártam és láttam, hogy egy ember nagy buzgóséggal váló. gat a ponyvaregények közül. Volt miben válogatnia! Megkérdezte», hogy ezeket csak úgy egyszerűen ei lehet vinni? Közben arra gon­doltam, hogy azok a könyvek, amiket elvisz, ezek szerint áj*® belekerülnek az olvasás „áramá­ba?” Hasznos dolog ez? Az illeti­­azt mondta, hogy engedélye va» arra, hogy válogasson és vigye» belőlük. Szerintem, ez telj® mér­tékben helytelen gyakorlat a szeg­halmi MÉH-nél.’3 Aranylakodalom Körösladányban Kedv® családi ünnepség zaj­lott Je nemrég Körösladányban. Tóth Ferenc és felesége, a körös­­ladányi Üj Barázda Termelőszö­vetkezet tagja ünnepelte aranyla­­kodataiát. Tóth bécsi a felszaba­dulás előtt uradalmi juhász volt, s 1950-ben lépett be a termelősaö­veSkezeCbe. Azóta házat építtetett és jó anyagi körülmények között él. Az ünnepségen a termelőszö­vetkezet tagjai és a hozzátartozók kő .zöntötték az idős házaspárt. Tóth Ferenc jelenleg nyugdíjas, de tovább dolgozik a termélőszö­­vetkeaetben és tapasztalataival is segíti a szövetkezet vezetőségét. 1671 Most már nem kételkedett, hogy ez a három ember kapcso­latban van egymással. Csak az ütött szöget a fejébe, hogy köz­tük látta Khümetz gépkocsive­zetőjét is. „Vagy te is egy követ fújsz velük? — gondolta meg­vetéssel róla. — Micsoda kis ár­tatlannak tette magát, a gaz­ember.” A férfi már messze járt. A lépései sem hallatszottak. Wies­bach hirtelen ideges, nyugtalan lett. Nyomukba indult volna, de aztán meggondolta, elállt tőle. Nem lehet kockáztatni. Észreve­­hetik, s akikor fuccs az egésznek. A legfőbbet elérte: ő, éppen ő vette észre Schubertét, s derített fényt a kapcsolataira. Nyomozni utána — ez már mások dolga. S Wiesbach futni hagyta mind a hármat. Aztán lassan elindult a járdán. Nem sietett. Meg kel­lett nyugodnia, össze TceHetl szednie a gondolatait. Eszébe jutottak Bohlm Standartenfüh­rer szavai, amelyeket az egyik találkozójuk alkalmával mon­dott: „Wiesbach, juttassa nekem kézre a városban illegálisan működő kommunistákat, s én semmit sem fogok sajnálta ma­gától. Megígérem: vaskeresztet kap, Stuirmführeri rangot és egy villát a hegyekben.” Soha jobbkor! Másfél óra. múlva találkozóra megy Boáim­hoz és Beckerhee. Most aztán szolgálhat egy-két vaskos meg­lepetéssel! Valóságos izgalom fogta el Wiesbachot. Már egyenruhában látta magát — annyi év után végre leszámolhat ezzel az átko­zott kettős élettel. Maga előtt látta a kényeim® kis házat, az ő saját házát az erdők sűrűjé­ben, valami idilli tó partján. S Wiesbach meggyorsította lépteit. Igyekezett a mulatóba, hiszen a siker akkora volt, hogy feltétle­nül áldomást kellett inni rá. Néhány perc múlva már a mulatóhoz ért. Bement, ruha­tárba adta a felöltőjét meg a sapkáját, s egy szabad asztalt nézett. A pincér hamarosan hoz­ta a sört. Alaposan meghúzta a korsót. Aztán széjjelnézett, s cso­dálkozva ráncolta össze a hom­lokát. A szomszéd asztalnál Heinrich Gübe, a sofőr ült. Aszker, amikor pillantása ta­lálkozott a hegesztőével, üdvöz­lésre emelte a korsóját. — Egészségére, Wiesbach űrt Wiesbach összeszedte magát, s> fanyar mosolyt vágott. — Köszönöm — válaszolta, — Hogy szuperál a masinája? — Nincs vele semmi baj... Oe jöjjön, üljön át hozzám, Wies­bach úr. Itt kellemesebb, jobba» belátni az egész termet. Wiesbachnak nem volt e8te­­nére az invitálás, a kis beszélge­tés Gubeval, legalább jobba* szemügyre veheti. Most még ka­póra is jött az alkalom. Bólin­tott, fogta a söröskorsóját, s ás­­telepedett a szomszédhoz. A mulató terme gyorsan meg­telt. Sok egyszerű német már régen megelégelte az újságokat, a rádiót,, amelyben folyton-foly­­vást ugyanazt a témát csépelték: a német fegyverek nem létező győzelmét a keleti trón ton. S megunták az emberek a filmet is, amely szintén örökkön-örök­­ké csak a kikent-kifant német katonatiszteket mutogatta, s a győzelem habárait lengette még akkor is, amikor már Bécs is el­esett. Így aztán a szabad időt in­kább a mulatókban, kiskocsmák­ban töltötték az emberek. Olyan helyeken, ahol fel lehetett hajta­ni egy-egy korsó műsört — mert abból sem futotta természetesre már akkor — találkozni lehetett az ismerősökkel, jóbarátokkal, s ha suttogva is, de megtárgyal­hatták a legújabb híreket, ame­lyeket nem a berlini rádió har­sogott el. Aszker és Wiesbach csendesen beszélgettek. A téma a hegesztő „Berúgtam gyerekek" Jeges fürdő, életveszéllyel A vezető fékezett. A gépkocsi hirtelen megtorpant. Jurta Kál­mán, a gépkocsi vezetője gyors mozdulattal kiugrott a kocsiból és az országúton termett. A bent­­ülők utána... Valami történt. A fékezés óta három perc sem telt el, amikor ott álltunk a több mé­teres mély csatorna partján és előttünk abban az irányban, amerre egy kerékpámyom muta­tott, bugyborék ugrott a víz fel­színére. A buborék után egy fe­kete kucsma hegyes csücske tűnt fel hullámgyűrűt lökve maga kő­ié. Lassan, egyáltalán nem siető­sen emelkedett. Alatta feltűnt egy -vörös ábrázat, egy idős paraszt­­ember torz, •unikum-reklám feje. Egy pillanatra kővé dermed­jünk. Jurta elvtárs tért előbb ma­gához, s a síkos lejtőn lecsúszott az ember mellé, lábát megtá­masztva megragadta a tétován toresgélő kezet Kerékpárosok jötték. Vetőnk együtt emberlánc húzta az öreget. Valaki erős rántással kiemelte a megfürdetett kerékpárt is. Elmúlt a nagyobb veszély. B. Szabó Gábor, a megmentett, res­telkedve tárogatta a kezét: Berúg­tam gyerekek, berúgtam... hebeg­te, miközben kutya módjára ráz­ta magából a jeges vizet. Kívül­­belül elázva, arcán a karcolások és ütődések véres nyomaival cu­darul nézett ki. Az embereit bosz­­szankodtak is, mosolyogtak is. De inkább a komolyság volt túlsúly­ban. Nem csoda. Közel volt a ha­lál. Egészen közel. Ha az esés köz­ben ért ütésektől megszédül az öreg, akkor vége. A mély csator­nában a keresgélés nem menti meg, megfullad. Most az egyszer még szerencséje volt. Talán tanult belőle. ». Z.

Next

/
Oldalképek
Tartalom