Békés Megyei Népújság, 1962. november (17. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-06 / 260. szám

1*68. november 6. 3 Kedd Egyéni és közösségi érzelmek 38 ezer mázsa zöldség a konzerviparnak 110 vogon exportáru a gyulai járás szövetkezeteiből — Négyszáz hold termő gyümölcsös — Az 1962-es esztendőben az Oros­háza járás közös gazdaságainak zöldség- és gyümölcstermesztésé­ben minden eddiginél szembetű­nőbben észrevehető volt a nagy­üzemi jelleg. A 33 szövetkezet az idén összesen a területének csak­nem 4 százalékán, 2885 holdon kertészkedett, ami az elmúlt év­hez viszonyítva 700 holdas növe­kedést jelent. A tavalyinál 100 holddal nagyobb területet, 535 holdat öntöztek a közös gazdasá­gok, s így a hozamok a kedvezőt­len időjárás ellenére eléggé szé­pen alakultak, főként a legna­gyobb kertészettel rendelkező tsz­­ekben, mint a tótkomlósi Vihar­sarokban, a csorvási Kossuthban és a gerendási Petőfiben. A hozamok és az értékesített zöldségfélék mennyiségének nö­vekedése mellett szólnak a MÉK adatai is, amelyek szerint a har­madik negyedév végéig a járás tsz-ei a tervezett 18 750 mázsa zöldség helyett 21 332 mázsát ad­lak át, amelynek 36 százaléka — közel 110 vagon — exportra ke­rült. Ezenkívül nagy mennyiségű kertészeti árut szállítottak a tsz­­ek a járásból a konzerviparnak is: összesen 38 390 mázsát, s a zöldségfélék minősége is általá­ban megfelelt a kívánalmaknak. A járás közös gazdaságaiban az utóbbi esztendők folyamán szépen fejlődött a gyümölcstermesztés is. A nagyrészt új telepítésű 585 hold zárt gyümölcsösből az idén már 400 hold volt a termő terület, s így különsen a gádoros! Petőfiben, a csorvási Kossuthban és a tót­komlósi Viharsarok Tsz-ben jelen­tős összeghez jutottak a gyü­mölcsértékesítés révén. A nagy­­szénási Dózsa 30 hold szőlőjéből 15 hold hozott termést az idén, s az átlag 30—40 mázsás volt. Ezen­kívül még három olyan szövetke­zet van a járásban, — a csorvási Vörös Október és a Kossuth, va­lamint a nagyszénási Lenin — ahol 5—5 hold szőlőt telepítettek, s ennek egy része is termőre for­dult. Gombnyomásra, villamosított csőkútakból öntöznek Kedvetlenül panaszolta T. Kál­mán, hogy milyen nagy szeren­csétlensége van. Vidéken dolgozik, 8 bejött Csabára, mert dolga volt az egyik hivatallal. De nem intéz­ték el az ügyét, mert a szervnél vadamennylüknek külön elfoglalt­ságuk volt éppen. Mire annak vé­ge, akkorra meg már nem lesz fél­fogadás. Azt mondták neki, jöjjön vissza másnap. Hát hogy jöjjön? Ez neki külön vonatköltségbe ke­rülne. Meg a munkából sem akar mégegyszer elkéredzkedni. Jó aka­rattal elintézhették volna még „félfogadás” után is. Biztosan akadt már ügye annak a hivatali embernek is, aki eluta­sította T. Kálmánt. Az sem való­színűtlen, hogy nem járt már ha­sonlóan, mint ahogy most vele járt az ügyfele. És akkor ő is ke­servesen panaszkodott a lélekte­­lenségre? így van más is. Láncolódik a dolog. És sajnos, hányszor halljuk, hogy egy ember a maga kisebb­­n agy óbb problémájából egetverő következtetéseket von . le, amikor pedig más ügyes-bajos dolgát tá­lalják elé, érzéketlenül, im­múnisán hallgatja, nem tulajdonít neki jelentőséget. Vannak még ma sokan, akikben távol áll egymástól az egyéni és társadalmi- érzelem. Nagy ügyet csinálnak a maguk ügyéből, s a valóságnál is kisebbet a mások ügyéből. Pedig igazán csak akkor ember az ember, ha mások gond­ja, sorsa éppen úgy izgatja, mint a maga élete. Ekkor érezhetjük arra, hogy egyes gazdasági vezetők meg-megfeledkeznek egyik fontos feladatukról: a gazdasági eredmé­nyesség mellett elfelejtenek gon­doskodni a dolgozók szociális kö­rülményeinek javításáról. Az em­lített két állami gazdaság igen jó eredményeket ért él a javak elő­állításában. Élüzemek! És a dolgozók egy része az említett helyzetben ék a gazdaságban éle­tét. Azt gondoljuk, hogy egy-két elv­­társ nem egészen érti meg a párt elvét, politikáját. Abban igazuk van, hogy a gazdaságvezetőnek minden erejét arra kell fordíta­nia, hogy üzeme a legtöbbet adja a népgazdaságnak. Igazuk van, mert csak így tudjuk az egész nép életszínvonalát, az ország gazdag­ságát növelni. De, elnézést kérek: ha emellett nem vesszük észre, hogy a közelünkben dolgozó em­bereknek nincs megfelelő szállás­helyük, az erkölcsöket sértő mó­don laknak — valahogy megren­dül az ember. A párt nem azt mondta, hogy minden áron, még a szociális körülmények el­hanyagolása árán is többet kell teremteni, hanem azt, — ezt a politikát folytatja —, hogy a gazdaságossággal párhuzamosan állandóan javuljon az emberek életkörülménye is. Ezt mondja, és követeli minden vezető embertől. És számon is kéri, ha egyikről vagy másikról megfeledkezünk. Elképzelhető — s talán már most is helyes lenne —, hogy o külön­böző vezetői jutalmakat, prémiu­mokat nemcsak a termelési ered­ményektől, a takarékosságtól, az önköltségcsökkentéstől teszi füg­gővé az állam, hanem attól is, hogy a gazdasági vezető hogyan gondoskodott közvetlen dolgozói­nak életkörülményeiről, magya­rul, nem feledkezett-e meg azok­ról az emberekről, akik lényegé­ben előteremtették a négy és fél maliié forintnyi tiszta hasznot, s akiknek munkája nyomán került az iroda falára az Élüzem-oklevél. Meri semmi másról nem lehet itt szó, mint a megfeledkezésről. A sok gond, üzemszervezés, ve­szekedés a magasabb hozamért, megfeledkeztet egyeseket egy má­sik dolgukról. Tele vagyunk még régi, rossz tulajdonságokkal. Az is ilyen, amikor a magunk érde­két nagyon is „napirenden” tart­juk, de mások, beosztottaink gondját elfelejtjük meglátni. Mind­két gazdaságnál, bárhogy is, de lehetett volna már segíteni a hely­zeten. Segítettek volna is, ha kis­sé mélyebb lenne az ottaniakban a közösségi érzelem. Végső soron arra kell gondol­nunk, hogy, ha megfeledkezünk az emberek életkörülményeinek ál­landó javításáról, előbb-utóbb ép­pen azokat ábrándítjuk ki ügyünk, munkánk igazából, akiknek kért­­kezén múlik társadalom-építé­sünk. Igaz ez országos méretek­ben is, és igaz egy-egy üzem ka­puin belül is. Varga Tibor A Bán kúti Kertimagtermelő Gazdaság határában a rétegvizs­­gálatok kiderítették, hogy a talaj rendkívül bővizű. A felszín alatt 8—12 méter mélyen igen sok a víz, néhol hatméteres vízoszlop található. Öt méternyire a felszín alatt kavicshomok, 3 méternyire pedig finom szemcsés-homokréteg van. A tavasszal néhány csőkutat kísérletképp csináltattak, s a nagy szárazság miatt éjjel-nappal üze­meltették, de nem merültek ki. Most elhatározták, hogy tavasszal 1100 holdat öntöznek csőkútakból. Erre a célra másfél millió forint beruházást szánnak. Összesen 35 csőkutat fúrnak s villamosítanak. Gombnyomással egyetlen ember öntöz. , . .mmmm a a a * Kié az állás csak összeíorrottnak az egyéni és közösségi érzelmet. Sajnos, nem beszélhetünk még erről nyugod­tan. Nemcsak azzal találkozunk eléggé sokszor, hogy elmulasztja valaki emberi kötelességét, bár segíthetne másakon, hanem na­gyon sűrűn előfordul még az is, amikor a hivatali kötelessé­get szegi meg valaki, nem teljesíti a társadalom rendje által megkö­vetelt emberséget. Az előbbi egy magasabb fokú emberi követel­mény: még akkor is segíteni, ami­kor azt nem írja elő semmiféle rendelkezés, vagy utasítás; az utóbbi: törvény által előírt köte- S lesség. Ha valaki itt mulaszt, az 5 „hivatalból” követi el hanyagsá- ; gát, s ezért felelősségrevonást ér­demel. KiilÖnbÖZil ellenőrzések során rendkívül megbotránkoztató ha­nyagságokkal találkoztunk két ál. laand gazdaság brigádszállásán. A Mezőhegyest Állami Gazdaság 57- es majorjában nők és férfiak (fér­jeken, feleségeken kívül) egyedüli nők és férfiak alszanak egy szo­bában! Azt mondják, nem tudják : megszüntetni e képtelen helyze- i tét, mert nincs megfelelő és ele- S gendő szálláshely. Szóval a keret- j re hivatkoznak. Hasonló helyzettel találkoztunk J a Gyulai Állami Gazdaságban is. • Egy elhanyagolt, pocoik által alá- ! fúrt épület egyik termében 8—10- 4 en háltak nők, férfiak együtt * „nászéjszakás” fiatal házasok, • mellettük 15—16 éves kislányok. ; Megborzongtam, mikor láttam a helyzetet. Embertelenségnek, sú- ! lyos közömbösségnek tartom. És I mindez abban az állami gazdaság, j ban, amely a múlt évet négy és • fél milliós tiszta haszonnal zárta. ■ Beszélgettem az igazgatóval, Szi- ! lágyi elvtárssal. Természetesen 5 ■ is helytelennek tartotta a dolgot, ■ de — mint mondotta — nem tud ; tenni semmit. Eddig nem sikerült munkásszállásra, beruházni... * Sok mimíeGirf gondol az ember j aa ilyen helyzet láttán. Elsősorban : Móriczné harmadik éve a ter­melőszövetkezet idény-napközi­jének szakácsnője volt. Március­tól novemberig pénzt keresett. Ott lehetett vele a három gyere­ke. Ez a munka tartotta életben. Férjét az egész falu iszákos, do­logkerülő embernek ismerte. Alig dolgozta le a kötelező mun­kaegységet. Pedig kocsis, sokat kereshetne. Ha nincs a három gyerek, már régen kiteszik őt a csoportból. De az asszony kö­­nyörgött, hogy ne zavarják el. Ha elmegy a városba, egy fillért se látnak tőle. így legalább a kenyérre nincs gondjuk. A szakácsnői állás szerződéses munka. Minden év elején a ta­nácsházán kellett Móricznénak aláírnia a szerződést. Most feb­ruárban már várta, mikor hív­ják. Március eleje lett és még mindig nem szólt neki senki. A hideg miatt talán később akar­ják megnyitni a napközit. Erre gondolt. Érdeklődött is másoktól, de más se tudta. Egy délelőtt bement a tanács­házára. A tanácselnök elég zavartan, talán a szokottnál udvariasab­ban fogadta. — Kedves Móriczné, •— szólí­totta meg, miután az asszony megkérdezte, mi van a napközi­vel. — Mi is hibásak vagyunk abban, hogy még nem szóltunk magának... A tanácselnök felállt és az ablak felé fordulva folytat­ta. A napközi holnap reggel meg­nyílik... de más lesz a szakács­nő. Móriczné nem tudott megszó­lalni. A tanácselnök ott maradt az ablaknál. Móriczné felállt. Az egész ke­serves élete végigremegett ben­ne. Torkában a sírás görcsével ment volna az ajtó felé. A székreccsenésre a tanácsel­nök megfordult. — Ne... ne legyen úgy elke­seredve. Megpróbált könnyebben beszélni. — Arra gondoltunk, a isz-ben keresünk magának vala­mi jó munkát. A hónap végén érkezik nyolcezer naposcsibe. Ott jól lehet keresni. Móriczné szomorúan nézte a férfit. Nagy sokára mégis meg­szólalt. — Tudják azt maguk nagyon jól, hogy nincs nekem ebben a faluban senkim. Mit csináljak a három gyerekkel? Az asszonyt fojtogatta a sírás. Tehetetlenül állt az ajtó előtt. Minek magya­rázza ennek az embernek, hogy az ő gyerekei egy percig sem maradhatnak az apjukkal. Hogy neki nem segítség, ha a gyere­kek napköziben vannak, de ő nem tud velük hazamenni. Ö csak úgy tudja fenntartani ma­gukat, ha mindig a gyerekekkel van. Az apjuk, ha ő is ott van, nem bántja a gyerekeket. Ha ki­teszi a lábát, veri őket, szidja az ötéves Ferikét, hogy annyit eszik, mint egy kapásmunkás. Öt, az anyjukat szidja a három gyerek előtt. De hiszen ezt mindenki tudja róluk a faluban. Miért ilyen go­nosz a világ? Egy pillanatra kijózanodott. Ki lehet az az asszony, aki ké­pes őt kitúrni a szakácsnői állás­ból? — Ki lesz a szakácsnő? — pré­selte ki magából rekedten a kérdést. Az elnök az íróasztalán ciga­rettát keresett, idegesen rágyúj­tott: — Valószínűleg az új főköny­velő felesége. Valószínűleg — visszhangzott Móricznéban. De hiszen holnap már főzni kell. Most is hazud­nak neki. Nézte az elnököt. Nem sírt, csak súlyos terhet érzett magán. Köszönés nélkül csendesen ki­ment. Dél még nem volt, mire a fafci szélre ért. Eszébe se jutott, hogy hazamenjen. Gépiesen lenyomta a volt tez-iroda kiskapujának fekete vaskilincsét. Két tsz egye­sült a télen. Ez a ház az új fő­könyvelő lakása lett. Az udvar még rendetlen. Az üveges kony­haajtón friss függöny. Két hete költöztek ide a főkönyvelőék a városból. Benyitott a konyhaajtón. Fiatal asszonnyal találta szem­ben magát. Köszöntek már egy­másnak néhányszor az utcán, de még sohasem beszélgettek. Mó­riczné alig érthetően jónapotot mondott, s befelé tartva kereste, hová ülhet le. A meleg, jó szagúi konyha sar­kában nádfonatú karosszék ál­lott. Móriczné oda ült. A megle­petten álldogáló fiatalasszony Móricznét nézte. Rémület és fá­radság látszott rajta. — Mi baj van? — kérdezte a fiatalasszony ijedten. Móriczné nem válaszolt. Kö­rülnézett a konyhában. Keserű­en lébiggyesztette a száját. A maiga sivár lakását látta. A főkönyvelő felesége ijedten, de mosolyogva figyelte. Móricz­né keserűen nézett rá. — Szóval maga lesz a napközi­ben a szakácsnő?... — szemét a fiatalasszony szemébe mé­­lyesztette, s összeszorított áll­kapoccsal hallgatott tovább. A főkönyvelőnő védekező mozdulatot tett. Móricznéra né­zett, oldalt lépett, s a konyha­­szekrényre támaszkodva ennyit mondott: — A férjem azt mondta, ott nagyobb hasznomat veszi a té­­esz. Nem vagyok szokva a mezei munkára. — És tudta? ... Tudja, hogy én? ... — Móriczné sírva fakadt. A fiatalasszony hozzálépett, ráz­kódó vállát fogta, s úgy kérlelte: — De hát mi baj, mondja már? — Három évig jó voltam ... Mindenki azt mondta, úgy eszik a gyerek, mintha otthon enne ... megint sírt — én nem mehetek a téeszbe... az én uram ... Talán a főkönyvelő feleségé­nek őszinte megértést sugárzó szeme miatt soká, vagy félóráig is sírt és beszélt. Egész nehéz életét elmondta a fiatalasszony­nak. Az közben széket húzott és kö­zelről arcába nézve hallgatta Móricznét. A városban, ajionnan idekerü­­tek, férje mezőgazdasági válla­latnál volt könyvelő. Sok vitá­juk volt, mert az asszony érett­ségizni szeretett volna, hogy ál­lást vállalhasson. A férje ezt os­tobaságnak tartotta, hiszen ő a nyolc elemijével is el tudja he­lyezni. Az asszony nem ment ál­lásba, mert érezte, hogy meg­szólnák, ha a férje összekötteté­sére támaszkodva minden hoz­záértés nélkül irodai munkát vállalna. Itt, a faluban, ez a sza­kácsnői állás olyan jónak lát­szott. A tanácselnök azt mondta, nekik nagy segítség, ha elvállal­ja. A férje dicsérte őt a tanács­házán, hogy milyen jól főz. S ő örült, hogy álláshoz jut. Móricznéről neki egy szót se szóltak. — Holnap hétre jöjjön be a napközibe. Én is ott leszek. Visz­­szakérem a szerződést, és maga aláírja. Móriczné még beszélt, beszélt. Utólag értette csak meg, mit mond a fiatalasszony. Ránézett és alig látta. A sírást megint nem tudta elűzni magától. A fiatalasszony kabátot és ken­dőt vett. Együtt léptek ki a kapun. Mó­­riczén hazafelé ment, a főköny­velő felsége pedig a tanácshá­zára. Salamon Magda

Next

/
Oldalképek
Tartalom