Békés Megyei Népújság, 1962. október (17. évfolyam, 230-255. szám)
1962-10-12 / 239. szám
1963. október 13. e Péntek Munka és játék az óvodában „Régi épület áll az országút mellett. Valamikor műhely volt, aztán kipakolták a berendezést. Átrakták a padlót, meszeltek, takarítottak az asszonyok, s óvoda lett a műhelyből. Három évig lakták a kicsinyek, télen sokszor fagyoskodva, mert hiába fűtötték, a vékony ajtón át betört a hideg, befújta a havat is a szél az egyetlen terembe. Nyáron meg a közeli országút forgalma és a gazdaság istállójának közelsége rejtett ezernyi veszélyt." — Valahogy így — dióhéjban — mesélte el a régi életet Kovács Erzsébet, a telekgerendási óvoda ifjú vezetője. Új óvodába költöztek A régi épület most már üres. Elköltöztek kis lakói. Ragyogó, napfényes szobákba, új fészkükbe telepedtek le alig két hónapja. A tanács építtette nekik, hogy egészségesebb körülmények között fejlődhessenek az ifjú emberpais kell. Övó néni percek alatt rendet teremt. — Ma van itt először — mondja —, s mindent egyszerre szeretne a magáénak tudni. Amióta itt vagyunk, alaposan megnőtt a létJól rajzoltam a fészket? szabott feladatot. Még a fotóriportert sem veszik észre, amint lencsevégre kapja „munkájukat”. Nem tévedés. Most nem játszanak, hanem dolgoznak. Eltakarítják az udvarról a törmeléket, hogy azután a nagyok — a kiszesek, mint ahogy azt vállalták — dolgozhassanak, fát, virágot ültethessenek. Munkára nevelés Hamar vége a tízórainak. A két óvó néni — Kovács Erzsi a nagy- és Szerencsi Kati a kiscsoportosok ,.mamája” — sorakoztatja őket. — Laci te kiosztod a vödröket, mindenkinek egyet — szól Kati óvónő, s már hozza is a megszólított a piros és kék műanyag-vödröket. Ám az elosztásnál egy kis vita támad, s az egyik új lakónál eltörik a mécses. Neki több vödör Az ÉM. 44. sz. Építőipari Vállalat Budapestre felvesz kőműveseket, ácsokat, állványozókat, lakatosokat, vasbetonszerelőket; ÉM.-vizsgával rendelkező könnyűgépkezelőket, kubikosokat vegyes munkára és férfi segédmunkásokat. Tanács-igazolás és munkaruha szükséges. Szállást és napi kétszeri étkezést biztosítunk. Jelentkezés: Budapest V., Kossuth L. tér 13—15. 51011 Komoly munka az óvoda udvarán. Az új óvoda. — Sziklakertet is építünk — mondja Kovács Erzsébet — és már kijelöltük a sarkot, ahova nyúltenyészetet telepítünk. Ehhez is a KISZ ad segítséget. Az udvaron lubickoló-medence, külön homokozó és betongyűrűk a földbe ágyazva. Nyáron itt játszhatnak az óvoda lakói. Igaz, most már fürödni nem lehet, de labdázni, homokozni még igen, s a betongyűrűkben is igen érdekes a játék. Amikor pedig elfáradnak, az óvó nénik gondoskodnak benti foglalkozásról. Rajzodnak, mesélnek, verset tanulnak, persze szigorúan „menetrend” szerint, s így a délutáni alvás sem maradhat él. A külön teremben kis heverők, meleg takarók, puha párnák várják a munkában, játékban elfáradt kicsinyeket. Búcsúzunk a lakóktól, szép otthonuktól, melyhez hasonló már számtalan van az országban, s egyre több lesz, ahol nyugodtan, vidáman, gondos felügyelet mellett élnek a jövő felnőtted. Kasnyik Judit Foto: Kocziszky László lántálk, s ők boldogan vették birtokukba új otthonukat. Most itt élnek, s erről az új életről számolunk be olvasóinknak. A hatalmas ablakokon beözönlő langyos őszi napsugarak megállapodnak egy-egy szőke vagy barna buksi fejecskén. A kicsinyek azonban mit sem törődnek a csiklandozó napsugárral. Sokkal fontosabb művelet: a tízórai foglalkoztatja őket. A babák is búsulhatnak a sarokban. Csészéjük üresen áll, mert kicsiny gazdáik a saját gyomrocs, kájuklkal vannak elfoglalva. A babák és a vödrök bekerültek az udvarról, s nyugodtan várnak sorukra, míg vége a tízórainak és újból ők lesznek a kedvencek a tágas udvaron. A naposok már elvégezték feladatukat. Az apró asztalkákon kis tányérok, s rajtuk porcelán csészékben gőzölög a friss, meleg kávé. Meglepő a csend, s szinte áhítattal figyelik az óvó nénit, akinek ajkáról éppen ebben a pillanatban elhangzik: Jó étvágyat kívánok. „Köszönjük” a válasz és már nyúlnak is a kis kezek a fonott kosárkák felé, ahol. puha, fehér kenyér tornyosodik. Ám az egyik kisfiú elfordul az asztaltól. — Talán nem szereted a kávét? — Nem szól, csak előveszi az óvodatáskát, belőle a szalvétába csomagolt „hazait”. Nagy komótosan maga elé teszi a kistányérra és hozzálát ő is falatozni. — Ö bejárás, nem szökött itt emni — magyarázza egy őzike szemű kislány és az asztaltársai. szám. Sok új lakónk van — teszi még hozzá. Ö is új, hiszen alig, hogy kikerült az iskolából, már ide helyezték. Szerencsi Katalinnak is tehát még új minden, nemcsak az óvoda, hanem a gyerekek, a foglalkozások is. Azonban amint a kicsinyek körül szorgoskodik, úgy látjuk, már itthon érzi magát e környezetben. — Nagyon megszerettem őket — vallja, s elárulja azt is, hogy itt kíván letelepedni ebben a kis faluban. A tanáccsal egyelőre három évre kötött szerződést, de továbbra is itt akar maradni, ahol annyit törődnek a gyerekekkel és velük. — A szülők is szeretik az óvodát — mondja. — A virágot, amit itt látnak, mind ők adták össze. Hatvan cserép virágunk van. A kicsinyek már kivonultak az udvarra, s elmerültem végzik a kiÓH... ERKÖLCS ÚJJÁÉPÍTÉS A világ azt hihette, hogy Dél- Korea Amerika-barát katonai vezetői nem jezsuiták. Ámde a Die Presse egyik közleménye azt a gyanút szüli: hátha mégis? A szóban lévő katonai vezetők ugyanis felfedezték a jezsuiták hírhedt alapelvét: „A cél szentesíti az eszközöket.” Nos, Dél-Ko. reában az történt, hogy az Amerika-barát katonai vezetők betiltották a prostitúciót, Hurrá: a cél helyes. Szeretet-otthonokat rendeztek be ama nevezetes házakban. Hurrá: az eszköz jó. És a lányokat becsületes munkára át is képezték: hurrá, ez kitűnő. Igen ám, de a lányok csak átképzést kaptak, munkát nem. Kénytelenek voltak tehát visszatérni korábbi üzletfeleikhez, a megszálló jenki katonákhoz, azaz titokban folytatták régi foglalkozásukat,Dél-Korea Amerika-barát katonai vezetői erre kizavarták az öregeket a nekik átadott házakból, s ott megint a lányok rendezkedtek be. A jenki katonák nagy üdvrivalgással fogadták az intézkedést. A visszaképzett lányok kevésbé. Nekik ugyanis jövedelmük tekintélyes hányadát be kell fizetniük a katonai junta pénztáraiba. „Sebaj, lányok” — vigasztalják őket 32 idézett katonai vezetők — „újjáépítjük adótokból Dél-Korea demokratikus rendjét és fellendítjük általa a pangó gazdasági életet!” Hiába csicsergik a lányok, hogy a cél szent ugyan, de az eszközök nem, a parancs az parancs: újjá kell építeniük Dél-Koreát. Hm... (—si) Két hivatás Reformátuskovácsházán tiszta, öreg bútorzatú, virágokkal díszített a tanácselnök irodája. Az elnök „házon kívül van.” Az íróasztal másik végénél Magyar Erzsébet, egy mosolygós arcú, kék szemű leány, a tanács gazdálkodási előadója ül. — Kicsi község, kicsi gondok — mondja szerényen, mert minden bizonnyal arra gondol, hogy az újságírók nagy dolgok, nagy szenzációk után kutatnak, de azért mindjárt hozzáteszi, hogy nekik ezek a gondok mégiscsak nagyon fontosak. Egy ember gondja is sok lehet — mondja. — Mire költik a község pénzét? — pendítem hivatása felé a szót. S szinte egy szuszra mondja, hogy kutakat építettek, az iskolának pedig politechnikai termet rendeztek be. Az úttörőknek sátortábort vásároltak. Otthonossá tették az óvodát, a múlt esztendőben pedig csaknem az összes községfejlesztési pénzüket az orvosi lakás átépítésére fordították. A régi orvosi lakást átalakították napközi otthonnak. A napközi régi helyére pedig az egészségház költözött. A modem orvosi lakásban ma már a község új doktora lakik és van egy ösztöndíjasuk is, Lipták András személyében, akinek havi 500 forinttal segítik egyetemi tanulmányait. Iskola, óvoda, egészségügy, ezeket tartják elsődlegesnek. A tanács utoljára gondol önmagára. Ennek bizonysága az irodáikban gunnyasztó öreg bútorok, a szőnyegekben szegény szobák. Ahogy jelezte, gondjuk is van. Hat esztendő óta először fordult elő, hogy félévkor csak 10 forint volt a község kasszájában. A gazdák egy kicsit megfeledkeztek magukról. így aztán az utcán lefektetésre várva sorakoztak a kőkockák, a járdaépítéssel és az Árpád utcai kút fúrásával is kénytelenek várni. — A tervet mindig teljesítjük, azonban az ütemmel néha baj van I — magyarázza, majd arról beszél, ! hogy nem lehet lemaradni, mert ’iiandóan növekednek az igények. Ezt bizonyítja az is, hogy 20 televízió képernyője világít esténként ebben a kis — alig több mint másfél ezer lakosú — községben... — Jó lenne az a sok pénz, mely az utóbbi években megfordult nálam — sóhajtja. — Akkor mi lenne? — kérdezem. arra gondolva, hogy valami olyat mond, mi mindent venne magának abból a pénzből. s_ Mi tenne?! — ismétli a kérdést. — Építhetnénk egy kultúrházat, mert a régit már kinőttük... Az iroda ünnepélyes külsőségéről fordult a szó a másik hivatására: az anyakönyvvezetésre. Mindjárt gondoltam, amikor beléptünk, hogy ebben az irodában rendezik a házasságkötéseket, de hogy Magyar elvtársnő vizsgázott anyakönyvvezető, ez meglepett. Huszonnégy éves volt, amikor először öltötte magára a népköztársaság jelvényével a hivatalos esketési szalagot. Az első ifjú párt jól ismerte — mint mondja —, de zavarában elfelejtette a nevüket. A hivatalos papír segítette ki. Egy alkalommal 4—5 gyermekes özvegyeket házasított össze, s arra gondolt, hogy az új pár idős, tapasztalt, bizonyára jól meggondolták, nem kell tőlük megkérdez, ni, komolv-e az elhatározásuk. Három nap múlva elváltak. Ügy érzi, ő is felelős az esetért. Azóta nem mulasztja el józan együttélésre, egymás iránti hűségre, felelősségre figyelmeztetni a házasulandókat. Sőt egy alkalommal, 18 évi együttélés után megkötött házasságnál is úgy beszélt, mintha ifjú párok lennének. Ami biztos, az biztos — mondja. Egyszer kiskorúak jelentkeztek házasságkötésre. A leány VIII. osztályos volt, a fiú sem több 16 évesnél. Türelemre intette őket. A legény egy év múlva megköszönte a figyelmeztetést. Most néhány év múltával kötöttek boldog házasságot.-JÓ évzés volt, hogy a fiú megköszönte — emlékezik, miközben szeme vidáman csillog, egész lényéből sugárzik, hogy néki igazi öröm: mások boldogsága. Boda Zoltán
