Békés Megyei Népújság, 1962. október (17. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-28 / 253. szám

%imAsnAk yírMjTáS

OUteeto IttopcuKa

• • •

KÖRÖSTÁJ

Nyár volt ée Sí a népesebb utcákat választottam, Sím S1 Ívestro terét, befordultam a főpostánál, végighaladtam a Colonna tér árkádjai alatt, majd továbbfolytattam utamat a Via del Camborom. Könnyű ruházatot viseltem, nyitott nyakú Inget, nyakkendő nélkül, gyapjúpulóvert és zakót. A szvettcrt szándékosam úgy húztam fel, hogy eigy darab kl'átezott á zakóból és lebegett a szélben. Vászonclpőt viseltem hozzá. Egyszóval, ahhoz a mesterséghez, amit folytattam, külsőm tökéletesen illett. Miután elfog’altam helyemet, elkezdtem a Járókelőket vizsgáim. Ha megfelelő személyt pillantottam meg, hozzásiettem, és a következő szavakkal üdvözöltem:

— 0, kit látnak szemeim! Nem ismersz meg? Hiszen együtt szolgáltunk a katonaságnál ... Nem?... Hát még ilyet! Tényleg nem ismer meg. Bressanonebam együtt jártunk a tiszti étkezdébe. Még mindig nem emlékszel?

Ezeket a szavakat csak akkor fogják megérteni, ha meghallják, mivel le foglalkoztám. Két három perc, egy másodperccel sem hosszabb idő alatt a számomra teljesen Ismeretlen egyént rá kellett vennem arra, hogy megismerjen vagy legalábbis kételkedjen abban, hogy nem ismer. Ha például azt mondtam volna: .....emlékszel még

arra a káivéháara?” vagy pedig: .....emlékezel az X. Y.

családjára?” — az Wletö azonnal így válaszolt volna: „Nem, nem ismerem őket. Nem emlékszem.” De a katonaságnál mindenki szolgált. Es magától értetődő, hogy valaki nem emlékszik a másikra, akivel valamikor együtt szolgáit. Kilenc esetben tíz közül az Illető alaposan végigmért, gyötörte az emlékezetét, & akkor kezdtem én a támadást:

„Azok voltak csaik a szép Idökl Azután mindlen rosszul ment nekem. Ha tudnád, mi mindenen mentem keresztül. Es most, amint látod), munkanélküli vagyok..."'

Amikor idáig értem, a férfit vagy sikerült meggyőznöm, hogy gyenge az emlékezőtehetsége, vagy kínosan kezdte magát érezni, talán tényleg szánalmat érzett irántam, vagy egyszerűen csak sietett, és nem akar utána - gondolni. Mindenesetre a zsebébe nyúlt és odanyújtotta azt a 300 vagy 500 lírát, ami találkozásunk valódi célját képezte. Mondhatnak akármit, az emberek mégiscsak jószívűek. Száz közül nem eggyel találkoztam, aki azt mondhatta volna; „Kotród U innét a tehető leggyorsabban, soha az életben nem láttalak.”

És senkinek sem jutott eszébe, hogy megvizsgálja, hogyan is áll ez a történet Bressanoneval. Az igazság az, hogy nem is voltam soha katona, mert az anyám özvegy. Brassanonet, ezt a kis eldugott fészket azért választottam, mert a sors jóvoltából egyesek odakerülhettek ugyan, de még ha akarták Volna, sem tudták vo'na a hazugságot rám bizonyítani.

Ilyen mórion és még né

hány más fogás segítségével valahogy elkerült fe'színen maradnom. Egy szép napon, amikor éppen szokásom szerint a Via del Camberon „szolgálatomat” végeztem, észrevettem egy férfit, aki kényelmesen ballagott az utcán, megállt minden kirakat előtt és figyelmesen szemlélte a kiállított árukat. Valószínűleg azért, mert ezen a forgalmas helyen az egyetlen ráérő embernek látszott, azonnal úgy határoztam, hogy feltartóztatom. Alig született meg az elhatározás, rögtön nekiindultam. Meliéléptem, és a régi módszert alkalmazva megszólítottam: „No nézd csak! Ki az! A tisztiétkezde... Bressanone..." — mialatt mindezt elhadlartam, jobban megnéztem az illetőt, és rájöttem, hogy itt nem lesz sikerem. De akkor már tű’ késő volt. Az illető korát nehéz volt megállapítani. Lehetett 30, de éppen úgy 50 is. Leginkább menyétne hasonlított: keskeny hegyes arc, kellemetlenül sárga színű, hosszú orr, előreugró pofacsontok, kiB összehúzott szemek, alacsony homlok, nagy száj, kékesszínű ajkak. A hatalmas elálló fülek és a rövidre nyírt

haj miatt, ügy nézett ki, mint egy megkopasztott kakas. Szokatlanul aszottnak Játszott, szikár teste körül nagy, kétsoros steppelt zakó lengedezett kockás anyagból. Láttak már gyíkot, amikor.bekap egy szúnyogot? Mozdulatlanul ül, visszatartott lélegzettel; aztán hirtelen ugrik egyet, és a szúnyog eltűnt. Pontosan ugyanilyen hlrtelenül fordult felém, amikor szavaimat meghallotta.

Hagyta, hogy végigmeséljem egész bressan onel történetemet, aztán örömmel felkiáltott:

„Hát már hogyne emlékeznék! Természetesen emlékszem rád! És hogy s mint? Mit csinálsz azóta? Hát ez Igazén nagyszerűi"

Milyen lényeges dolog Is az élet minden pillanatában megőriznünk lélekjelenlétünket. Ha én abban a pillanatban elegendő .lélekjelenléttel rendelkeztem volna, valamilyen ürüggyel könnyedén visszavonulok és eltűnők. De én hozzá voltam szokva. hogy másokat hozzak zavarba. fis most én alig tudtam hová lenni. Ezért is válaszoltam olyan szamár módon.

„Hát csak megvagyok valahogy” — és szokásból hozzátettem — „ha tudnád! ml mindenen mentem azóta keresztül.”'

Nagy örömmel, élénken vágott a szavamba.

„Feltétlenül el kell mesélned mindent. Menjünk be egy bárba. Elvégre meg Is kell öntözni ezt a viszontlátást.”

Mialatt ezeket mondta, megragadott, szinte vasból volt a keze, olyan, mint egy kampó, felemelt a földről és egy bárhoz hurcolt, nem messze a Via della Vitától. Míg vonszolt, hevesen beszélt hozzám.

„Micsoda szerencsés találkozás! Ügy örülök, hogy láthatlak!” Es mindezt mozdulatlan arckifejezéssel, közönyös hapgcm mondta. Jobban megnéztem őt. Barna nadrágja túlságosan is gondosan volt vasalva, és a fényesre tisztított cipő bőre olyan vékony yo!t, mint a kopott bársony. Es akkor észrevettem valamit, amitől a hideg szaladt végig a hátgerincemen. Egy óvatlan mozdulatnál felcsúszott a zöldkockás zakó, és én észrevettem, hogy az illetőnek nem volt inge, ehelyett csak két szalaggal megerősített ingelejét viselt. Kétoldalt kilátszott sárgás bőre, ami engem határozottan egy hernyóra emlékeztetett. Egyszóval, még sokkal szánalmasabb nincstelen volt, mint én, mégis kicsit más színezettel: én vidám társaságot kedvelő fickó vagyok, ő meg rendkívül kellemetlenül hatott.

Beléptünk a bárba. Egyenesen a .pulthoz ment, két vermutot rendelt és elkezdte:

„A tlsztiétloezde Bressanonebanl Már hogy is felejtettem volna el! Aranyos kis város az a Bressanone. Kedves folyó, kis utcácskák az árkádokkal. Brossán one 1 Es köröskörül a csodálatos szőlőhegyek! Az a remek bor! Hogy is hívják? Ja, megvan. Terlamo!”

Ebben a pillanatban hozták az Italt, és ö megragadta a poharat, felemelte:

„Találkozásunkra!”

Nem maradt más hátra, koccintanom kellett és vele együtt innom. Ivás után rögtön az ajtó felé indult.

„Idefigyelj” — mondta már indulóban — „most éppen ebédidő van. Együnk valahol együtt. Elvégre olyan barátok, mint mi, nem mindennap találkoznak.”

..De sajnos nekem..." — dadogtam, és próbáltam utolérni. A vendéglős, aki állandóan szemmel tartott minket, ránk kiáltott:

„Hé, signori, a számlál"

Hívni akartam a kísérőmet, hogy fizessen, de már az utcán volt. Kihúztam a

pénztárcámat, fizettem, és

utánamentem. Valahonnan hirtelenül előbukkant és újból megragadta a karom:

„Gyerünk, gyerünk! Van Itt valahol a közelben egy trattoria, egész jól lehet ott étkezni."

A vendéglőben már egészen megzavarodlva megpróbáltam lerázni. „Nem Is vagyok éhes tulajdonképpen, valakivel találkoznom kell.” De ő gyorsan bőséges ebédet rendtelt, makarónit hússal ős más jó dolgokat.

„A tisztiétkezde! Hogy Is felejtettem volna eil Es Moschitto hadnagyi... Emlékszel még rá? Mosohltto hadnagy igazi Don Juan volt. De te Is barátom, ilyen tekintetben te sem voltál éppen utolsó.” Akkor már leesett az állam a csodálkozástól. Nemcsak hogy kiválóan ismerte Bressanone minden vendéglőjét, a kávéházakat, az utcákat, a nőket és a borokat, még Mosohltto hadnagyra Is emlékezett, sőt még azt is tudta, hogy Don Juan volt. Lenyűgözött ez az ember. Nagyon ravasz volt, Ijesztően ravasz, sokkal ravaszabb, mint ahogyan én elképzeltem.

Hozták a makarónit. Megragadta a villát, mohón bekapkodótt pár falatot, aztán folytatta vidám csevegését.

„Bressanone! Remek idők voltak azok! De kedves barátom, ahogy te Nellával elbántál, az már tényleg nem volt szép... Meg kell neked mondanom őszintén, egyáltalán nem volt szép."

KULTURÁLIS MELLÉKLET

„Nella? KI az?” — morog- 3 tam, mert a szájam tele volt 1 makarónival. ;

Vigyorgott. ;

„Nem, kedveseim, csak ne 9 játsizd itt nekem az ostobát. | Ezzel nem érsz el semmit. En g csak Ismerlek. Az a lány igazi kincs volt. Szőke, kék szemű, remek alakú és te. kedves barátom, a szíve közepébe találtál, és aztán benne hagytad a pácban. Még Modugno is azt mondta, hogy csirkefogó módjára viselkedtél." :

„Ki az a Mocfugno? Válogasd meg a kifejezéseidet, ha szabad kémem" — szakítottam félbe, remélve, hogy elkerül magamra haragítani, de erről szó sem volt. Túl ravasz volt.

„Igen, Igen, valódi csirkefogó. Mi mást mondhat Ilyenről az ember?”

Nevetett, bort töltött magának, egy hajtásra kiitta, és újból enni kezdett.

Közben én is elfogyasztó!- | tam a makarónit. Evés után valamivel merészebbnek éreztem magam, és elhatároztam, hogy arcába mondom az igazságot. Valamivel hátrább toltam a széket, hogy levegye kezét a vállamról, ás elkezdtem, egyenesen a szeméibe nézve:

„Hát idefigyelj: fejezzük be ezt a históriát. Minden Jó- ! nak vége van egyszer. Szóval idesüss: soha az életben ; nem voltam Bressan ónéban.”

„Te soha nem voltál Bressanoneban?"

„Nem, és nem Vs Ismertem semmiféle Moschittot vagy ModUignot. éppúgy, mint a Teseltore vagy a Pa tern őst ért

sem.”

„Miket beszélsz?”

„Az igazat. En egyáltalában nem vagyok Dón Juan, ; ha foglalkozom le a nőkkel. j Soha nem is ismertem sem- ■ miféle Nellát. Nem is voltam i katona.”

Rám bámul! kígyószemei- j vei és újból azt gondoltam; hihetetlenül ravasz. Vajon ehhez mit fog szólni? Biztos, mint egy macska, talpra ugrik majd.

A szemplllája sem readűlt.

„Szóval hazudtál?" — kiáltott fel aztán hirtelen, megsértve, feldúltan.

Elvesztettem a bátorságomat és hebegni kezdtem.

„Nem, nem, tévedtem, úgy gondoltam...”

„Még, hogy tévedtél? De hát te mondtad nekem először, hogy voltál Bressan ónéban. Most meg azzal állsz elő, hogy színét sem láttad. Hazudtád Becsaptál. Csalói Csavargói"

„Nyugalom! Csak semmi sértegetés.”

„Gazember! Be akartál csapni. Tűnj el. de gyorsan 1” „De én..."

„Nem akarok semmit sem hallani. Hogy mi nem történik az emberrel! Es én még összeálltam egy ilyen csavargóval” — folytatta a sértegetést. Felállt, begombolta a * j

zakóját és kijelentette: :

■

„Eszedbe ne Jueson követ- j ni vagy rendőrt hívok.”

Gyors léptekkel a vendég- j lő ajtajánál termett, és eltűnt. | Az Igazat megvallva, egész | idő alatt az járt az eszemben. E hogy az ebédért csap be en- £ gém, de nem gondoltam, | hogy az egész Ilyen gyorsan | és meglepő módon fog lefoly- [ ni. Mechanikusan előhúztam l

Jose Marty kubai költő verse:

Az én fiam

Eljött a festő s hívta fiamat, egy ifjú istent róla festene meg.

Nem arra való e pillanat, mikor hazánk hív s várja fiamat.

Állna a vásznon s nézne istenin az én áldott, az én drága fiam; s hát még az erdők tépett mellein, ha ellenséggel vív az én fiam!

Sejtjeiben hordozza a holnapot az én drága hős fiam, a merész:

Fel hát, hazánk egére új Napot!

Fiam, mindig csak a zászlóra nézz!

Menjünk hát, menjünk, én vitéz fiam, ha elesnék, emelj föl, légy velem, de halj meg inkább, mint annyian — meghalni jobb, mint élni becstelen!

Ferencz Lajos fordítása

JÁRATLAN ÚT

Szekerczés József regénye

Fiatal író első könyvét veheti kezébe az olvasó. Megyénk olvasótábora számára annál is izgalmasabb ez a könyv, mivel írója megyénk szülötte és lakója. Szekerczés nem ismeretlen a Népújság olvasói előtt, hiszen írásaival — ha nem is sűrűn — évek óta jelentkezik a lap irodalmi mellékletében. (A tojás, Rozséi áng, Lókötök, Apám hangja stb.)

Szekerczés József 1931-ben született Kígyóson, agrárproletár családból. Sorsa a felemelkedő parasztfiúk tipikus sorsa. A felszabadulás hozza meg számára is a tanulás lehetőségét. A négy polgárit magánúton végzi el, majd a gyula—remetei tanítóképzőbe kerül. Ennek elvégzése után a szegedi egyetem bölcsészkarán szerez orosz-szakos tanári diplomát. 1954 óta Békéscsabán tanít. Közben évekig a TIT irodalmi szakosztályának vezetője volt. Jelenleg az I. az. általános iskolában dolgozik. Az írás vágya már fiatal korában hevíti. Versekkel indul, de művészi maga-kifejezésének ez a formája nem egyéniségére szabott. Egy több ezer soros elbeszélő költemény megírása után el is jut a felfedezésig: regényben kell elmondani mondanivalóját.

A Járatlan út cselekményének színhelye Gyikos, egy viharsarki falu, A regény kiemelkedő érdeme az a történelmileg hiteles atmoszféra, mely ennek a falunak sajátja. A főhős — László Péter — jellemének alakulásával párhuzamosan végigkísérhetjük azt a történelmi változást is, melyen ez a falu keresztülmegy a harmincas évek végétől a negyvenhetes évig. Ennek a változásnak minden mozzanatát átéli László Péter. S nem a róla megálmodott anyai szép álom emeli abba a magasságba, ahol már egy falu társadalmi harcának jelentős tényezőjévé válik: harcos ifjúkommunistává, hanem a mindennapos harcok okainak és jelentőségének felismerése. A regény meseszövése már előre sejteni engedi, hogy László Péter útja felfelé visz még akkor is, ha közben tragédiák is kísérik. Persze nem predesztináció ez, ennél több: történelmi elrendelés, s László Péter szerepe ebben nem az csupán, hogy alkalmas talaj az igazságok felismerésére és befogadására; László Péter akar is. S a körülötte zajló élet mintegy a katalizátor szerepét tölti be abban, hogy végül is képes igazán felemelkedni.

S a harc, a társadalmi erők lasúbb-gyorsabb, evolúciós és revolúciós mozgolódásának ábrázolásában az író a mellékszereplők ábrázolásával is sokat nyújt. A párttitkár radikális, forradalmi alakja emlékezetes. Ő az, aki Péter felemelkedésének út-egyengetője. De a felemelkedés út-egyengetői a negativ előjelű figurák is, a kulákok, a hírhedt levente-főoktató, Virga János, a kegyetlen és embertelen Forgács, mert ezek éppen negatívumaikkal győzik meg a főhőst nap-nap után, hogy ami van, az nem jó, keresni kell valami újat, jobbat, igazabbat. S nem marad magára az igazságkeresésben, mert osztályos társaiban szövetségesekre talál. Különösen megnyerő ezek közül Nyári Gyuszi alakja. De szövetségesekre talál a másik táborban is: ilyen titkos szövetséges a kissé árnyalt és „Jókais” Klárika fiatalasszony, aki a nyers paraszti brutalitástól szenved sokat s akiről az olvasó szívesen hallana többet. Rokonszenves alakja a regénynek Csonka Erzsébet, László Péter szerelme, akit a szülői önkény és gőg kerget az öngyilkosságba.

A mű fő erőssége a társadalmi harcok ábrázolásán túl a regény stílusa. A leírások szépségében Szekerczés

remekel.

a pénztárcámat és kiegyenlí- i tettem a számlát. '

Fordította: :

Szentirmai László í

Még sokat várunk az írótól, s hogy erre minden tárgyi alapunk megvan, ezt bizonyítja Szekerczés lendületes munv-ikedve és most megjelent regénye, a Járatlan út is. Füadelfi Mihály