Békés Megyei Népújság, 1962. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-30 / 229. szám
KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET PYGMALION Évadnyitás a Jókai Színházban Kovács JenS: Á BÁTORSÁG PRÓBÁM ró!. Körüljárta a sárba raKülönös szeretettel és jó érzésekkel telítetten lapozgatom színházunk új évadjának első műsorfüzetét most, a Pygmalion premierje után alig tizenkét órával, és teljesen igazat adok Vass Károly főrendezőnek (a darab rendezőjének), :nP kor azt írja: „Színházi alkotóművészek életében pirosbetűs ünnepek, amikor olyan darabbal találkoznak, ahol az író váratlan, meglepő igazságokat fogalmaz meg drámájában, és mindezt a drámaírás legmagasabb művészi fokán.’’ Shaw Pygmalion-jának bemutatója valóságosan pirosbetűs ünnep, művészi próba, régen várt színházi csemege. Ha úgy tűnik, mintha ezzel máris summázó kritikát adnánk a péntek esti premierről, az olvasó érzése nem csal, majdnem így is van. Tetszett ez a premier, lét okból. Először: mert a Pygmalion leplezetlenül zókimondó szatíra (képzeem, hogy a korabeli vikoriánus álszemérem micsoda fintort vágott tőle), másodszor: mert Shaw ma is modem. A rendező törekvése, hogy az író széliemét maradéktalanul megidézze. Vass Károly éi-vel és bizonyít. Érezhető: a Shaw-i mondanivalót hangsúlyozza erőteljesebben, és a drámai cselekményt (Eliza és Higgins furcsa történetét) egy kissé háttérbe is állítja. Tegyük azonnal hozzá: így a jó, így helyes, és ami még ennél is több, mindezt magabiztos művészi ítéletalkotással teszi. Nem újság, hogy Shaw törekvéseinek megértése nélkül a Pygmalion színpadra állítása könnyen vakvágányra futhatna, és mindent láthatnánk a színpadon, csak éppen az író hőseit, sokszor szélsőségesen megkomponált figuráit nem, és gondolatait sem értenénk. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy régen láttunk stílusában annyira egységes előadást, mint ez volt, hogy a mondanivaló elsikkadása esetén a ma emberének aligha adna többet ez a darab pár jóízű kacagásnál —, akkor Vass Károly jól megalkotott Pygmalion-felfogása ennek a bemutatónak legnagyobb művészi értéke. Most már tehát bizonyítani sem kell, hogy Shaw valóban modem ma is. Talán már nincsenek emberi érzéseket fitymáló és eltipró különcök, tudatos nagyravágyók? Nincsenek sznobok? (Eliza emberi lázadása nekik is szól!) Az ember a legszentebb előttünk, — a Higginsek számára viszont csak kísérleti nyúl, érzéketlen anyag, bár közben az egész emberiség „javáról” filozofálnak. Es itt álljunk meg egy sióra. Mert Shaw újból figyelrpeztet: talán azok okoskodásában nem ugyanez dominál. akik felfelé kapaszkodó iramukban még igaz célöt.k érdekében is embertelenek! tudnak lenni, s — a mi ko-' runkban is — tragikus ellentmondást feszíthetnek a cél és a módszer közé?! Ezen is elgondolkoztat d Pygmalion. ' Ügy gondolom, dicsérni kell 9 színházat, hogy a Pygmalionnal nyitotta azévadot. Szokás azt mondani, hogy az évadnyitás névjegyletétel is, nos, örömmel vesszük kézbe az új névjegyet, az elhatározás, a szándék dokumentációját, ezt a bemutatót. Ha a további művészi tettek is hasonlók lesznek színvonalban, törekvésben egyaránt, akkor valami új, jobb színház nyitott .kaput pénteken este. Természetes, hogy a világos rendezői koncepció, melynek fontos láncszeme Shaw megértése és megértetése, ■ a szereplőket is megihlette és méltó alázatra ösztönözte. Így adódott, hogy senki nem tekintette ürügynek szerepét arra, hogy tehetségét csillogtassa, hogy önmaga és nem az egész hasznára játsz— sza el a neki jutott feladatot. Mindenekelőtt Stéfanik Irén és Perényi László alakításáról néhány szót. Stefanik Irén Elizát alakította, művészi fejlődésének nagy próbájaként. A próba sikerült. Röpke három óra alatt szédületes jellem-fejlődést kellett maradéktalanul érzékeltetnie, önmagában ez is olyan próbatétel, mely ritka, mint a fehér holló. Amit alkotott: töretlen, egységes. Sok mindenre csábíthatta volna a szerep, mégis pontosan nála érezhető a legtöbb alázat, a legnagyobb odaadás, hogy segítse az író szándékát, melynek mása bonyolult folyamatként születik meg a néző gondolataiban. Perényi László rutinnal és érzékletes, találó eszközökkel, helyenként mélyreható elemzést bizonyító realitással építette fel Higgins gőgös. fölényes, sőt durva józanságát, jellemét. Egy árnyalattal halványabbnak éreztük azonban Higginsben a férfi boldogtalanságát, magányossága zsákutcáját, hiszen törvényszerű, hogy a Higginsek előbb vagy utóbb magukra maradnak, valójában önmagukat rekesztik ki a társadalomból. Kitűnő, találó figura Doolittle, a szemeteskocsis szerepében Körösztös István. Erkölcsi felfogása a burzsoá társadalom mocskából formálódik, és ezt az író nem is tagadja, sőt: pellengérre állítja. Pickering ezredes — Beleznay István alakítja — más előjellel, de ugyancsak tipikusan annak a társadalomnak terméke, ahol az ember csak a rangnál, illemtudásnál és vagyonnál kezdődik. Beleznay minden felesleges eszköztől meghámozott alakítása nyereménye ennek a bemutatónak. A többi szereplő a nagy egész szolgálatában dicsérhető. Bizonyos szürkeséggel — vagy talán a feladat le nem győzésével — Várnagy Kati és Gyurcsek István „vádolható”, viszont Szendrey Ilona (Pearcené) alakítása befejezett színészi munka. Végezetül — mégsem utolsósorban — sokszoros dicséret illeti Szentirmai Éva bravúros beugrását, a rendelkezésére álló rövid idő alatt még Higginsné lelkivilágához, jellembeli tartásához is közel tudott férkőzni. A díszlettervező Suki Antal korhű, kifejező díszletei . közül Higgins professzori lakása volt a jobb, az adott teret maximálisan kihasználta. Dávid Józsefnét a jelmezek dicsérik. A domboldalt erdő borította. Ott, ahol a domb kalászt termő síksággal ölelkezett, négy-öt esztendővel ezelőtt telepített legényerdő kapaszkodott fék Fenn idősebb bükkös és gyertyános váltogatta egymást, s a tetőn fenyőerdő feketéílett. Az év minden szakában csodálatosan szép ez a kilométereken át húzódó erdei birodalom. Nyáron a nap sugarai ezernyi arany lándzsaként lopakodnak keresztül a lomhsátoron, jótékony kezekkel simogatják melegükkel az erdei növényeket. A tisztásokon a nap sugarainak me'engető ölén pompáznak az erdő virágai, s a hús árnyat adó fák között gyorsam futó patak partján, a vizes mohában páfrányok terjesztik legyező-leveleiket a kóklő nefelejcsek és sárgán virító gólya-hírek szőnyegében. Itt, az erdő ölén élik mindennapi életüket az erdei őrs határőrei. Rejtőruhás alakjuk feltűnik a dombok hajlatán, a hús forrásoknál, a gyors vizű erdei patakok mentén, s az erdő ösvényein, amelyek behálózzák az egész rengeteget. A kis ösvények belefutnak az erdei utakba, az erdő testéből szinte nyílegyenesen kihasított allékba, amelyek átszelik a rengeteget. A határ őrei jól ismerik az erdőt, s sötét éjszakán is eligazodnak az ösvények és erdei utak szövevényében, hiszen hosszú hónapokon át itt élnek, kötelességüket teljesítve. A határmenti endö távol feküdt a falvaktól, s a határőrökön kívül csak az erdészek és a fatelep munkásai járták árnyas útjait, bársonyos mohával benőtt csapásait. A fatelep munkásai a domb derekán dolgoztak. Villanyfűrészek siv-alkodása, fejszék csattogása és kldönfcött fenyőtörzsek tompa zuhanása verte fel az erdő meghitt csendje’ Egész évben kora hajnaltól késő estig folyt a munka. A nyár szinte észrevétlen röppent el. Még melegek voltak a napok, dte az endő már jelezte az ősz közeledtét. A fák még hetykén és bozontosán lengették -lombkoronájukat, d-e a szemet nyugtató élén-kzöld- lombsátor harmóniája megtört. látott sárgulni kezdtek a levélek, s a délutáni napfényben mintha lángolt volna a tölgyek koronája. ; Egyre gyakrabban seperte végig az erdőt a szél, s hajnal onta köd' telepedett az erdőre, amely olyan, sűrű és vastag volt, hogy még a legközelebbi fák körvonalai is elvesztek benne. Egyik nap aztán megéred t az eső, sámövesztő, fákat kopasztó. hiid'eg őszi eső. Egész éjjel esett, s csak hajnalban állapodott meg, d-e így is feláztatta az erdei utakat. Hűvös volt. A sűrű ködben a fák még nem rajzolódtak ki élesen, csak olyannak látszottak, mint örvénylő vízben a tükörkép. Az új nap — amelynek már ereje fogyóban vol-t — bátortalanul tapogatózott a sötétben, s vérszegény fényével megcsillogtatta az esőcseppeket, amelyek még ott függtek az ágak hegyén. Csend volt. Emberi hang még nem költögette a hajnalt, csak néhány megriasztott madár reppent fel a sűrűben, 6 a fatelep felöl tompa dohogással jött az erdei úton egy vontató. Pöfögött, prüszkölt a gép, egyszer csak belehuppant a kátyúba. A kerekek egy helyben forogva csapták a sarat. — Azt a -kirelejszomátl — káromkod'ta el magát Bognár József, s lecihelődött az ülésgadt gépet, s a rönkökkel megrakott pótkocsit. — Na, ezeket sem viszi el a gyorsteher — dörmögte, 6 cigarettára gyújtott, ilyenkor az ember káromkodik vagy cigarettára gyújt. Mélyet szippantott néhányszor, majid a szája szögletébe nyomta a cigarettát és munkához látott. Lekapcsolta a pótkocsit, s visszaült a vontatóra. Beindította. A terhétől megszabadult gép néhány nekirugaszkodás után kievickélt a kátyúból. Bognár előbbre ment vagy -tíz métert. Leszállt az ülésről. Szétnézett az erdőszélen. Az úttól nem messzire meglátot egy farakást. Dorongfák voltak azok, elszállításra előkészítve. Szippantott egy nagyot a cigarettából, majd a vízbe dobta. Még az a szerencse, hogy Itt ez a fa-rakás, legalább kimászom a 6árból — mondta csak úgy magának, s elindult az erdőbe. A farakás előtt vizsgálódva megál-it, majd elkezdte szedni a fát. ölbe fogott ötöt-hatot, s elindult visszafelé az útra. A vékony dorongokat szorosan egymás mel-lé rakta a sárba. Négyet vagy ötöt fordu’ — gondolta — telerakja a kátyút, s akkor visszatolat. Rákapcsolja a gépet a pótkocsira, és simán átjut a süllyedő -latyakon. Fütyürészve ment vissza. Üjra szedni -kezdte a fát. amikor hirtelen meg-recceent egy ág a háta mögött. Megfordult. Ez volt a szerencséje. Sáros, borostás arcú, esőköpenyes férfivel találta magát szemben, aki éppen ütésre emelt egy jókora dorongot. Néhány pillanatig farkasszemet néztek, de az Ismeretlen — még mielőtt Bognár József bármit is cselekedhetett volna — lesújtott. Bognár ösztönösen félreugrott, a vállát érte az ütés. Megtántorodot-t. Mégis összeszedte minden erejét, felkapott egy dorongot, s az idegen felé vágott. Az fürgén kitért az ütés elől, s Bognár felé ugrott. A fiatal vontatóé tompta ütést érzett a mellén, s elsötétült előtte az erdő. Az esőkabátos zsebre dugta a pisztolyát. Gyors mozdulatokkal elvette Bognár* iratait. s a vontató felé rohant. Felugrott a gépre. Beindította. A vontató nagyot lendült s egyre sebesebben haladt az úton a vasútállomás felé... * A járőrt este, néhány perccel tíz óra után indította útba Szabó százados. A járőrparancsnok Szalai András -tizedes volt. a tapasztalt határőr és járőrtársa a mé’ységi terület legkritikusabb terepszakaszára indult szolgálatba. Szalai alaposan ismerte ezt a határszakaszt. Zuhogott az eső, amikor társával együtt kilépett az őre kapuján. Harcszerűen haladtak a kijelölt útvonalon, az esőve-rte, latyakos réten. Majd a fa'u felé vezető út árkának p«rtján mentek tovább, s az erdő sarka felé haladva, átvágtak ismét a -mezőn. A legényerdő kiszögellésénéi fi-gyelőállást foglaltak. Mire Ideértek, az eső thár teljesen elállt, s párás, nyomasztó csend nehezedett a táj ra. M-ár egy órája feküdtek a figyelőhelyen, szemme' tartva a homályba bu-rkolódzó mezőt, amelyet a bokrokkal szegélyezett vízlevezető árok vágott ketté, és az úton tül, egészen a nádas csücskéig vezetett. Minden csendes, a néma moccanatlanság azonban nem tévesztheti meg a figyelőket, akik tudják, hogy valahol, lehet, hogy itt a közelükben, határsértó ellenség rejtőzik, a-kl azon mesterkedik, hogy kicsússzon a köréje font gyűrűből, s egérutat nyerjen. Megfoghatatlan és idegesítő a csend, amely ráneheze d-ik nemcsa-k a tájra, hanem a határőrökre Is. Azt mondják, hogy az Ilyen éjszaka a hűség, a bátorság, az edzettség és a kitartás próbája. De hát a határőr számára melyik éjszaka nem az? Az erdő hallgatagon, sötéten terpeszkedik, a mező is moccanatlan. Sza-Iai hirtelen felkapja a fejét. Halk esobbanás, majd huppanás. Mintha valaki megbotlott volna az árok vizében. Mi volt ez? Állat vagy sötétben bujkáló ember? Nincs a-ki feleljen. A határőrnek k-ell 'dönteni és cselekedni. A járőrparancsnok jelt ad társának, s szinte árnyékként kúszni kezd a hang irányába, a bokrokkal szegélyezett vízlevezető árok felé. Innét hallja a tomp« csobbanást. Megtorpan. A nesz nem ismétlődik... Szalai tizedes ha-llgatózik. S egyszerre, egészen összeolvadva a bokrok sötét körvonalával, megpillant egy alakot. Az alak akár egy kŐ6zobor. Talán csak a szeme káprázott? Vagy az egyik bokor rezzent meg a lassan feltámadó széltől? A járőrparancsnok lélegzetvisszafojtva figyel. Az árnyék megmozdul. Ember. Igen, egy ember, aki osonó léptekkel halad az er dő felé. Szalai tizedes felméri a távolságot. Mindössze -tíz-tizenöt méter választja el tőle az i-d-egerM, aki egyenesen feléje tart. A járőrparancsnok vár... Az osonó ember egyre közelebb jön. Most a? árok medrében halad. Néha egyegy bokor eltakarja a .járőrparancsnok szemei élői, de felbukkan újra. Már csak négy lépés a távolság... És megcsendül az éjszakában egy kemény hang. Csattan. — Állj! Kezeket fel! Néhány szűkre szabott, döbbenetes pillanat után az árnyék lebukik, s pisztolylövés döreje hasítja ketté a csendet. Dörren a puska, s rövid sorozatot szór a géppisztoly. A határsórtö kelepcébe esett. Nem menekülhet. Sebesülten vágódik el az árok partján. Kezében szorítja fegyverét, s lassan önmaga felé fordítja a csövet. A ravaszt elhúzni azonban már nincs ideje, mert a járőrparancsnok gyorsabb. Kirúgja kezéből. * Szabó Kálmán százados az udvaron várta a gépkocsit. Szalai András tizedes és járőr-társa katonás léptekkel Indult az őrsparancsnok felé. — Százados elvtársi Szalai András tizedes, járörp«rancsnok jelentem, hogy járőrtársammal, Kovács Péter határőrrel együtt 0 óra 15 perckor egy hatánsórtőt tűzharcban elfogtam. Az őnsparancsnok szótlanul állt, 6 nézte a két határőrt. Érezte, hogy most szólni kellene valamit. De olyan mélyről jön, amit mondani akar, hogy mire a torkához ér, megakad, a parancsnok 6zeme furcsa fényben csillogott. Aztán leengedte tisztelgésre emelt kezét, s a két határőr felé lép>ett... A szolgálati szabályzat nem írja elő, hogy az örsp«rancsnok megölelje beosztottjait, Szabó százados mégis magáhozszorította határőr fiait... Sass Ervin MŰTEREMSAROKBÓL Lipták Pál: Várakozók
