Békés Megyei Népújság, 1962. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-05 / 182. szám
196*. augusztus 1 4 Vasárnap Úgy emlékszem, az absztraktokkal kezdtük... Délibáb minden mennyiségben A műit vasárnap délelőtt találkoztunk össze a csabai Szent István téren. Már le is telepedtünk az egyik padra, érezve, hogy itt az alkalom, amikor érdemben beszélgethetünk egymással. Futólag ugyanis ismertük egymást. Egyébként tudott dolog, hogy még a futólag ismert embertársainkat is megsúlyoljuk magunkban, és az így szerzett értékítéletünk alapján — a tudatunkban lévő „polcok” valamelyikén — a „helyére tesszük” az illetőt. Mindig az volt az érzésem, hogy Gaburek Károlyt, a fiatal csabai festőt emlékezetem polcán nem a megfelelő helyre raktam, sem mint embert, sem mint művészembert. Különösen azután éreztem ezt, mikor a IV. Alföldi Képzőművészeti Kiállításon alkotásaiban gyönyörködhettem. Legjobban a „Vasárnap délelőtt” című képe ragadott meg, szinte szólt hozzám. Mit ábrázol? Templomozó öregek ballagnak egy harsogó színű plakátokkal fedett fal előtt; a múlt a jelen, s jövő előtt, fekete ünneplőjében, a maga alkonya felé — s marad a friss, fiatal harsogás! Ez a Gaburek Károly, aki így, ilyen egyszerű és mégis szívenütő módon képes elzuhogtatni az ember előtt az életet, nem lehet azonos azzal, akit — mások odavetett szavai alapján — megalkottam magamban. A „Vasárnap délelőtt”-öt, ezt a „beszélő képet” máskülönben az említett kiállítás kritikusa a sajtóban kézlegyintés-szerűen intézte el, most pedig e kép a szegedi nyári tárlat egyik értékes darabja. — Erre gondoltam, miközben a padra telepedve a beszélgetés fonalát igyekeztünk megragadni. Sikerült. Ügy emlékszem, az absztraktokkal kezdtük. A fiatal festő erről így vélekedett: A műrészét, bármilyen nyelven szólaljon meg, a valóságból indul ki. Az absztrakt művészet az emberiség kultúrtörténetének egy szakasza, s ezt lehetetlen tudomásul nem venni. Ennek a művészetnek a burzsoá társadalomban „értelme van”, mert a kapitalista világ terméke, annak a társadalomnak a filozófiáját tükrözi. Nálunk ellenben, ahol minden képzőművésznek adva van a lehetőség hogy egy abszolút fejlett filozófia, a materializmus talaján és ismeretében alkosson, az absztraktok követése — majmolás. A pröbfematika fejtegetése közben Gaburek Károly elégedetten jegyzi meg hogy megyénkben nemigen találni absztrakt törekvéseket. Békésben — e tekintetben — meglehetősen egészségesen fejlődnek a dolgok. Hirtelen rátérek az engem annyira megfogó képére, a „Vasárnap délelőtt”-re, hogyan született, miért vette annak idején a kritikus semmibe, és miért kérte örömmel Szeged? A festő elmosolyodik: — Aki semmibe vette, az szerintem nem látta a festményt, csak nézte — válaszolja, s most ő legyint, mint egykori bírálója. Magam is csak egy útjelzőnek tartom pályámon — folytatja —, de mindenesetre többet érdemel, mint egy semmitmondó gesztust. Mikor nekifogtam, s kész lett, éreztem, hogy „no, most sikerült” jól megragadnom és kifejeznem a tartalmat. És — ez a lényeg! Az öregek elvonulnak a falragaszok előtt, viszik haza az öregségüket. A harsogó plakátokban pedig magamat adtam, minket, fiatalokat. 4 két felfogás; a letűnőt és az új Angyal András, vagy ahogyan mindenki hiv}a, Angyal Bandi derék, szorgalmas fiatalember. Könyvelő. Kackiás kis huszárbajuszt visel, romantikus lélek, eszményképe az azonop nevű egykori híres betyár. Szenvedélye a cigányzene és a puszta. Bandi csak erről álmodik éjjel-nappal. Hogy mi történik még Angyal Bandival, azt a film meséli el, a „Délibáb minden mennyiségben", melyet a csanádapácai Április 4 mozi mutat be. Feltámad-e a Sárrét-együttes ? eluralkodót csendítettem össze, de úgy, hogy a kép szólaljon, ne én. Festő barátom mindjobban beleéli magát: — Mint képzőművész, csakis a környezetemből indulhatok ki, abból, ami formailag már adva van. Természetesen, amennyiben a kontraszt megkívánja, a formát alárendelem a tartalomnak. Mert nem hinném például, hogy egy temetést — halottsiratást — egy könnycsepp, s a lakodalmat, a vidámságot egy nevetésre húzódó száj megfestésével érzékeltethetném leghívebben. A „Vasárnap délelőtt” című képem megfestése előtt jó néhányszor kiültem oda, a plakátokkal teli fal elé, ahol az öregek templomozáskor elballagtak, jelen voltam anélkül, hogy akárcsak vázlatot is csináltam volna. Magamba ittam a látványt, megszűrtem, s kialakítottam a mondanivaló esszenciáját. Mindezt a festményen már a figurák formai megoldásával is elősegítettem. — Nagyon szeretem az embert — jelenti ki minden hamis pátosz nélkül. — Képeim 80 százalékán emberek szerepelnek úgy, hogy megjelenítésükkel felhívhassam mások figyelmét a szépre, jóra. Az a felfogásom, ha egy művészember alkotó szándékkal ceruzát ragad, s akár csak egyetlen vonalacskát húz is, már politizál. De már abban a pillanatban nem beszélhetünk művészetről, művészi alkotásról, amint az illető direkt utal a tartalomra, ahelyett, hogy a művészet nyelvén szólna a szemlélőhöz. Most úgy érzem, közbe kell szólnom, hiszen mindenről hallottam már, csak éppen arról nem, hogy Gaburek Károly hol kezdte, miként haladt előre, és hogyan képzeli tovább? Már kérdezem is. A válasza meglepő: — Nem szerettem festeni, így lett belőlem festő. Mindig jeles tanuló voltam, csak a rajzolás nem ment. Azonban olyan iskolai végzettség volt a célom, amelyiknél a szakszerű rajzolást megkövetelték. Hogy „belejöjjek”, az ismert csabai festőművész, Mokos Józsi bácsi védőszárnyai alatt működő szakkörben négy évig próbálgattam a rajzolás és festés műhelytitkait ellesni. Úgy látszik, sikerült, mert már a második esztendőben, életem első természet után festett portréjával és csendéletével részt vehettem a képzőművész-szakkör Budapesten rendezett országos kiállításán. Később az iparművészeti főiskolára iratkoztam. Elvégzése után nemcsak szakma került a kezembe, hanem festő is lehettem. Közben azonban rájöttem, hogy az ecset rutinos kezelése édeskevés. Aki valóban művésze akar lenni a festészetnek, az a szakmai fejlődése mellett ügyeljen világnézeti fejlődésére is. Beszélgetőtársam váratlanul felém fordul, el is pirul kissé, úgy folytatja: — Lehet, hogy amit most mondok,- kényes kissé, de így igaz. A főiskola első évében marxizmusból megbuktam, mert érzelmileg és logikailag még nem tudtam teljesen magamévá tenni. Négy év múlva, az államvizsgán viszont semmi baj nem volt, mert akkor már eszem és szívem teljes összhangban vállalta filozófiánkat. Az 56-os ellenforradalom nyitotta ki a szememet. Megszűnt bennem a zűrzavar, tudtam, hogy ha nem akarok szembe kerülni művészi célkitűzésemmel, maradéktalanul a mi világunk mellé kell állnom... Hogy is volt tovább? Lehettem volna „pesti festő”, de hazajöttem. Jobban érzem magam az Alföldön, hiszen teljesen csabai vagyok. Jövő terveim? Kiállításokon szeretném megmutatni, valóságba öntve. Olyan alkotásokra törekszem, melyek nemcsak függnek a falon, hanem szólnak is a látogatókhoz az életről, rólunk... Eddig a beszélgetés. Most, amikor képzőművészeink körében még sok a tartalmi bizonytalanság, jó példa, hogy miként érdemes látni a világot és benne az alkotóművész szerepét. Huszár Rezső A szeghalmi Sárrét-táncegyüttes komoly szerepet töltött be megyénk népitánc-mozgalmában. Sőt Békés megye határain túl is számon tartották; versenyeken pedig a kimondottan helyi hagyományokból készült koreográfiát egyszerűen, népi zamattal tolmácsoló együttest minden esetben magas pontszámmal értékelte a zsűri. Az idei megyei seregszemlén a nagy múltú csoport azonban már csak árnyéka volt önmagának. Érezték ezt a táncosok is! A mezőkovácsházi szereplés után, a népművelési intézet tárgyilagos és jogosan szigorú bírálata után úgy látszott, befejezte pályafutását a Sárrét-együttes... Most az elmúlt napokban azonban felébredt a lelkiismeret; — szabad-e egyszerűen ezt csak úgy tudomásul venni?! Szabad-e most — éppen most — az együttes fennállásának 10. évében ráhúzni a földet, az annyi sok babért, tapsot aratott csoportra? — A kérdés ilyen éles felvetése nem maradt hatás nélkül: a művelődési otthon felhívására összesereglettek a fiatalok, s csütörtök este a kiváló Born Miklós vezetésével megkezdődtek a próbák... Merevek még a fiatalok, kicsit berozsdásodtak az izmok, hangosan zihálnak még a tüdők, de a kedv töretlen. — Bízom bennük, tehetségesen mozognak — de nagy munkára van szükség, hogy ezekből a szorgalmas fiatalokból újra jó együttest tudjunk kialakítani... — • mondta Bőm Miklós a próba után. Majd elgondolkozva hozzátette még: — Én bízom a Sárrétegyüttes feltámadásában... T. Ferenc Sándor Szégyent hozok a szakmára? Az én kedves, jó szaktársaim azt állítják, nem vagyok betyár magyar gyerek és szégyent hozok a szakmára. Mindezt a „Házmesterhez” címzett vendéglőben hányták szememre, ahol áldomást ittunk az aznap, összeszegelt ládákra, én jó finom édesmálnát, ők büdös pálinkát, félelmetes rumot, kábító borokat. Mikor aztán rám került a sor, egy rundó Almuskát rendeltem az egész társaságnak, meg egy nagy üveg szódát, hogy jobb legyen a hangulat. Csima Pista brigádpajtásom haját tépve rikoltozta: — És te tartod magad tőrölmetszett ládaszegezőnek? Hogy nem sül le képedről a bőr, szégyent hozol a szakmára! — Nem szeretem az alkoholt — vinnyogom s közlöm velük, van egy 100 ezer forintos megtakarítást hozó újításom, tehát nem lehetek szégyene a szakmának. •— Lári-fári! — int le erélyesen Tordai Viki s elém tol egy féldecis ibriket, a többi meg ütemesen harsogja: — Idd ki, idd ki... idd ki! No jó, egy pohár nem a világ, ezen ne múljék a barátság. Brr, mi volt ez? A gégém egy pillanat alatt összesorvadt. A beleim kigyulladtak, a gyomrom is tiszta parázs. A fejemben gázzá vált az agyvelő s fáj, fáj, mintha fogóval csipkednék. — Mama — sóhajtok fel —, a mamához akarok menni... De szaktársaim apás nyugalommal tartanak vissza. — Ezt idd ki, majd ez helyrehoz — kapok egy újabb kupát. Rum van benne s ellep a hideg veríték. Ugyan mit vétettem ellenük? És most már minden mindegy alapon közönyösen döntöm magamba a barna lét. Olvasztott fűrészpor elkeverve egy kis lúgköves mosogatóvízzel. — Betyár magyar gyerek vagy — állítják többen is erre és óh, minő csoda, kielégülten hallgatom. Lám csak, nem is olyan rossz a hangulatom. Anynyi persze biztos, hogy lábam nincs vagy a kánikula ellenére elfagyott. A gyomrom sincs a helyén, s a szemem sem találom, bárhogy nézek, mindenütt homályos foltokat látok. De a szívem az nagy érzésekre képes. Az vadul dolgozik és érzem, hogy alakulok át betyár magyar gyerekké. Érzem, mipt válók a szakmám büszkeségévé. Csúnyán elkáromkodom magam, mindannyian rám bámulnak. Eddig a fenét sem mertem kimondani, merthogy az olyan illetlen. — Brávó — mondja Viki elismerően —, így is kell, nem vagy te kislány. — Coki — vágok fejéhez egy poharat — most én beszélek. Talán valami nem tetszik? *— folytatom s lerántom az asztalterítőt. Pompás látvány. A bor összefolyik a sörrel, feloldja a cigarettacsutakokat és az egész rádűl Dini bácsira. Egy pohár bort elemelek még a szomszéd asztalról és azt is az öregre öntöm. Utána lerángatom mind a két cipőmet és a közben előkerülő üzletvezetőhöz vágom. — Pardon — mondom, amikor látom, hogy csak az egyikkel találtam el a fejét —, majd legközelebb jobban sikerül. — A barátaim csitítanak, én dühösen rugdalom őket. — Szégyent hoztok a szakmára. Pincér, fél liter rumot mindenkinek! A pincér késlekedik. Talán nem akar kiszolgálni? Pincér! Az atyauristenit, széttépem, ha nem hozza azt a rumot, bort sört és pálinkát! Rettentő kedvem van, még ma embervért iszom. ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•■»•«•■■■■■■■•••a Hé, cigány, megnyúzlak, ha nem játszol rendesen! Durrü Hogy mi történt? Semmi, csak a nagy tükröt összetörtem egy kicsit a sörösüveggel. — Csudapofa— vigyorog széles szájjal egyik kollégám. — Tűz folyik az ereiben! — Nyugtázom az elismerést és fojtogatni kezdem. A többi betyár magyar gyerek nem hagyja. De én se. De én se ám! Nem hozok szégyent a szakmára. Elbánok veletek, akárkik is vagytok! — rikoltozok és adok-kapok. A szemem már csaknem a tenyerenem hordom. Az orrom két részben, a sípcsontom alighanem eltört. Áll a bál! Micsoda hangulat! Repül a zápfogam .. Most a Dini bácsi füle szakad a kezembe :.. Aztán, amint látom, karonfogva szolgálatkész rendőrök cipelnek kifelé. Megmaradt fülemmel hallom, amint valaki mondja: Betyár magyar gyerek! ízlik a dicséret. Mit meg nem értem! Betyár magyar gyerek lettem! A ládaszegezők büszkesége! Hátam mögött hozzák kollégáimat is. Illetve azt, ami belőlük megmaradt. Hátra is szólok nekik: — Na fiúk, ez egyszer igazán nem mondhatjátok, hogy szégyent hoztam a szakmára. Nagy S. József
