Békés Megyei Népújság, 1962. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-30 / 202. szám

1962. augusztus 30.

4

Csütörtök

Sikeres küldetés

— Vázlatok egy fiatal művész fellépéséről —

— Szeret zongorázni?

Szabó Csilla, a Zeneművészeti Főiskola most végzett növendéke, a Rio de Janeiro-i nemzetközi zongoraverseny második helyezettje, ez a nagyon fiatal és nagyon tehetséges művész egy kicsit gondolkodik a válaszon.

— Igen, szeretek. Minit ahogy mindenki szereti a munkáját. S mint minden munkának, ennek is vannak kellemetlen részei. Az ujjgyakorlatokat nem szeretem. De azokat is el kell végezni.

Szabó Csilla nyolc órát gyakorol naponta és egyetlen napot sem hagy ki jószántából. Ötéves kora óta zongorázik. Nyilvánosság előtt 16 éves korában szerepelt először, s a hozzáértők azóta tudják, hogy kivételes tehetségű zongorista érlelődik a Zeneművészeti Főiskolán, Kadosa Pál keze alatt. Ma már pedig nem csupán nagy Ígéret: fiatal, de gyorsan érő művész. Felfigyelt rá a nemzetközi zenei világ is. Idén meghívást kapott a Rio de Janeiro-i nemzetközi zongoraversenyre. S az igen erős nemzetközi mezőnyben, 20

ország 32 versenyzője közül másodig lett, holtversenyben az 1961-es budapesti Liszt—Bartók hangverseny első helyezettjével, az amerikai David Wilde-dal. S a zsűri még egy díjjal jutalmazta azért, mert ő szólaltatta meg a leghatásosabban brazil zeneszerzők művét.

Amikor pihen, a legszívesebben megy. Jár, nem sétál. Hegyekben, erdők között, utcán, tereken. A mozgásért inkább, mint a tájért. Pedig nem nyugtalan lélek, csak az ujjai mozognak örökké, mintha billentyűkön sétálnának.

— Izgul fellépéskor?

—■ Általában nem. Izgatott vagyok, kell is egy bizonyos feszültségi szint ahhoz, hogy az ember közönség elé lépjen, de izgulni, lámpalázzal küzdeni általában nem szoktam. Persze volt már olyan is.

Ha izgulós lenne, aligha hódította volna el az értékes helyezést a brazil fővárosban. A háromfordulós, hosszú hetekre elhúzódó versenyek amúgy is erősen igénybe veszik a művészek idegeit. Rio de Janeiroban pedig (a bolgár Dikowal együtt) meg kellett küzdenie a rosszindulattal is. A verseny közönsége, zsűrije és a lapok többsége megszerette, méltányolta tudását.

A futballvilágbajnokság napjaiban zajlott a verseny, s Szabó Csilla fényképe mégis többször az újságok címlapjára került, fellépéseiről hosszú és szakavatott méltatások jelentek meg. Egy konzervatív lap azonban sajtóhadjáratot indított ellene és a szocialista országokból érkezett többi fiatal művész ellen. Ütszéli hangon, ízléstelen eszközökkel. A bolgár Dikovról azt írták: hogyan előzhette meg a kanadai Barlett-et olyan valaki, aki fizimiskájáról ítélve inkább traktorvezetőnek látszik?

A művészi tehetségnek ez a sajátos mércéje azonban a versenyre szerencsére nem hatott ki.

Szabó Csilla a döntőben a bensőségesen szép Chopin-zongora. versenyt játszotta.

Az utolsó vacsora

Különös, érdekfeszítö filmet készített Várkonyi Zoltán, a gazdag fantáziájú rendező. Témája: egy nagykapitalista család kegyetlen marakodása a vagyonon, amely már nem is az övék, hanem az államosítás révén — a népé. A film említésre méltó formai bravúrja, hogy Várkonyinak sikerült együttesen ható, egymást jól kiegészítő művészi formává gyúrnia az időben és térben meglehetősen távolálló, szándékoltan is két síkon felidézett momentumokat. (Orosházán, a Partizán Filmszínház játssza augusztus 30-tól szeptember 2-ig.)

Rádió- és televízió-műsor

Arckép,

ceruzavonások mögött

Kulik Istvánnál, az endrődi

községi tanács titkáránál éppen járási ellenőrzők kérdezősködnek erről-arról, és amikor az újságíró is bekopog, nyugodtan mondhatná a tanácstitkár: nekem is kijutott mára! Persze, nem mondja, hanem a járásiak talán kis boszszúságára örömmel jön velem, letelepszünk az éppen határt járó elnök szobájában és miután közös erővel jól besötétítünk a meleg ellen, megkérdem:

— Mondja már, Kulik elvtárs, hogy és mint megy Endrődön a népművelő munka? (Mit tud erről a tanácstitkár? — ez a kérdés rugója, mert ha tud, sőt sokat tud, még inkább: ha aktív részvevője a kulturális életnek, az nagyon jó, és ritkának nem ritka, de nem is általános még. Ha meg nem tud, az bizony szomorú lenne.)

Nahát, Kulik Istvánnál fején találtam a szöget. Hogy tud-e a kultúra ügyeiről? De még menynyit! Hogy érdekli-e? Bizony érdekli, és hogy ráadásul fiatalember, ezért aztán még jobban érdekli ...

Már jó ideje beszélgetünk, jegyezhetnék annyi adatot, hogy — állítom — többről a kultúrotthon igazgatója sem tájékoztathatott volna, de nem ez a célom, mint azt már említettem volt az imént. Tíz éve dolgozik a tanácsban, 59 június óta titkár. Szemében tetterő látszik, olyan ember lehet, aki egy pillanatra sem nyugszik, mindig keres magának problémát, amit meg kell oldani, valahol valamit, ahol segíteni kell, biztatni, serkenteni. Nemcsak a fiatalsága hozza hát magával azt is, hogy szívügye a művelődés, a kultúra.

Ismeri a kultúrház valamennyi szakkörét, a szakkörvezetőket személyesen, sokat mesél az új fúvószenekarról, (a tanács vett nekik 17 ezer forintért hangszereket) meg Hírt Lajosról, a zeneszakkör vezetőjéről, aztán egy hirtelen kanyarodással már a házasiágkötö-terem modernizálását,

pompás berendezésének elgondolását hallom.

Figyelem, ahogy beszél és egyre valami jellemzőt keresek arra, amellyel a legszembetűnőbben tudnám érzékeltetni az endrődi tanácstitkár és a népművelés, most már világosan kicsillanó, jó kapcsolatát. Talán azt, hogy mindig ott van azok között, akik törik a fejüket, hogy mit kellene tenni a kultúrotthonban, hogy még többen és még jobban szeressék? Ez is jó, gondolom. De az is, hogy a fiatalok a tanácstitkár véleményét is kikérik, ha új színdarab tanulásához fognak: ezt játsszuk, vagy inkább amazt? ... Vaszkó Imre, a községi területi KISZ-titkár is sokszor megfordul nála. Mostanában többször is, mert — ha minden jól megy — a RlSZ hamarosan új helyiséget kap, a posta helyére költözik. Ez pedig nagy szó, mert már annyi vita volt az „együtt lakó” KISZ-vezetők meg a kultúrotthon vezetők között, hogy a rétestészta sem nyúlik jobban, mint amióta és amennyire ezt a vitát már kinyújtották... Itt elidőzünk kicsit, megcsóváljuk a fejünket, aztán a TIT ismeretterjesztő munkájáról sorolja az adatokat, de úgy ám, mint amikor más egy regény témáját meséli. Erre is kiterjed tehát a figyelme. Aztán a tanyai olvasókörök élete elevenedik meg előttem, nemrég járt — mondja — a csejti iskola melletti körben, ahol esténként ötvenen is összegyűlnek tévét nézni. Ez a legújabbfajta „tanyázás” mifelénk, mosolyog és ebben a mosolyban benne van még más is. Azt nem mondta ki, csak megéreztem ... és el is árulom: az endrődi nép szeretete. Nagy szó ez. És nem könynyű kiérdemelni a viszontszeretetet.

Uzt már nem kérdeztem meg, hogy Kulik Istvánnak sikerült-e, de sok apró jelből megsejtettem, amíg Endrőd utcáin jártam, és elbeszélgettem az emberekkel, házakkal és a csillámló-villámló Körös felett ívelő híddal is.

Sass Ervin

— Játszik jazzt is?

— Nem. Nagyon szeretem, de nem tudok jazzt játszani. Ezért inkább nem csinálom.

A kérdést, utólag bevallom, provokációnak szántam, s nem is annyira szavait hallgattam, mikor válaszolt, mint inkább az arcát lestem. Fintort, kis grimaszt vág-e? Nem, még csak az árnyékát sem fedeztem fel. Tiszta szívvel válaszolt, valahogy úgy, mint ahogy egy kiváló agysebész nem vállalná el, hogy tüdőműtétet végezzen. Nem a maga — úgy érzem, helyénvaló a szó — szakmájának, sokkal inkább a másikénak megbecsülésébőL

Szabó Csilla már elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát, ősszel lesz a diploma-hangversenye. Arra készül, s koncertjére az Állami Hangversenyzenekarral, amelynek egy éve tagja. Egy művész elindul! pályáján.

Révész József

PÉNTEK, 1962. AUGUSZTUS 31.

KOSSUTH RAmö: 3.10 Reggeli hangverseny. 9.00 A jégvilág Robinsonja. Elbeszélés. 9.20 Népi zene. 10.10 Napirenden. 10.15 Nagy énekeseik életregénye. 10.55 Hanglemez. 11.00 Szép Ids üzlet. Rádiójáték. 11.50 Szőnyi Erzsébet: Két Petrarca-szonett.; 12.15 Régi kedvelt melódiák. 13.00 Gazdaszemmel. 13.15 OpercttirésZleiek. 14.00 Tűzkereszt ség. Regényismerteté®i 14.20 Werner Mária és noslalvy Róbert énekel. 14.40 Uj tanév küszöbén. 15.10 A VIT dalaiból. 10.30 Versek. 15.45 Szív küldi. 16.20 Előadás a vegyiparról. 16.40 Karai József: Ifjúmunkáson: — szvit. 17.15 Tánczene. 18.05 Faluról falura. 19.00 Pénite-Augusztus 30-án este 8 órakor Pusztai ö'dváron

FÜREDI KOMÉDIÁSOK

Augusztus 30-án este 8 órakor Nagymágoceon

APJA U.4NYA

ken este ; 6; összeállítás. 21.« Tanítók; tanárok fóruma. 22.00 Zenés séta Eon» donban. 23.30 Opera-finálék.

PETŐFI RADIO: 14.15 Tánczene. 15.10 Szovjet költőik versei s 15.30 Francia operákból. 16.45 Népdalcsokor. 17.15 Fiatalok Zenei Újságja. 17.40 Ifjúsági iilmklub, 18.05 Könnyűzene. 19.10 Századunk zenéjéből. 19.50 Válaszolunk hallgatóinknakj 21.05 Bemutatták.-,; 21.10 Népi zene,

TV: Adásszünet,

AUGUSZTUS 30.

Békési Bástya: Eltűnt egy asszony» Békéscsabai Brigád: Mi ketten egyedül. Békéscsabai Szabadság: Túl fiatal a szerelemre. Békéscsabai Terv: Mindenki ártatlan? Gyomai Szabadsági Béklyók. Mezőkovácsházi Vörös Október: A megszökött falu. Orosházi Partizán: Az utolsó vacsora. Sarkad! Petőfi: Hintónjáró szerelem. Szarvasi Táncsics. A rendőr. Szeghalmi Ady: Az Inguri partján» Gyulai Petőfi: Legenda a vonaton;

Áz ambulancián

Ügy ülnek ott. minit panoptikumban a viaszfigurák. Sárgán és mozdulatlanul. Talán csak egy altiszt hiányzik, aki toliseprűjével néha leporolja fáradt te. kintetüket, s igazgat rajtuk valamit. Csak a szemüket fordítják felém közömbösen. Aztán újból kezdik a szemben lévő ajtón olvasgatni a felírást, ki tudja már hányadszor: „Belgyógyászat”. A pádon már nincs hely. Nekidűlök egy oszlopnak... Van ebben a várakozásban, s a levegőben valami nyomasztó. Igen. Itt mindenki beteg...

Szinte megkönnyebbülök, mikor szólítanak. Bent már sokkal jobb az arány. Kettő-egy, az egészségesek javára. (Gondolok itt az orvosra meg az asszisztensnőre.) Ez határozottan jobb kedvre hangol. Csak így tovább... biztatom magam. így könnyebb lesz.

Először barátságosan ,.kivallatnak”, aztán le az inget és már fekszem is. Az orvos mellém lép és udvariasan kopogtat. — Tessék... — kongok magamban.

— Sóhajtson! — szól rám. — Nem jó, mélyebbet».

A hosszú lejáratú előlegemre gondolok — még mindig vonják —, csak úgy dől belőlem a sóhaj tozás. Ö pedig olyan elmélyülten rakja ide-oda a hallgatót, mintha sakkozna rajtam. Nagyon tudhat — állapítom meg magamban. Szimultánban megverné a fél várost... S mintha csak engem akarna igazolni, a szívem felől egyetlen mozdulattal leüti a királynőt... és fölém hajol... szép kis csere — mondhatom. Közben nézem őszülő fejét, korához képest fiatalos arcát és hallgatom egyenletes lélegzetét. Az utóbbiért kezdem irigyelni... Aztán felegyenesedik, zsebre csúsztatja a hallgatót és megcsóválja a fejét. — Matt!! Még két helyen megnyomkolász, egyet sziszegek, kettőt nyögök, s már indul is az asztalhoz. Sakk, matt... — sajdul belém a vereség. Nem viselem könnyen. Az utolsó szó jogán még szeretnék utánakiáltani: — Doktor úr, ez nem volt fair-play. Tessék meg-" nézni rajtam az egészséges részeket is...!

Válaszul egy csomó papírt nyom a kezembe. További vizsgálatok. Sebészet, röntgen, stb...

Ä sebészeten jól kezdődik-. Egy barna hajú asszisztensnő segít vetkőzni. Majd felfektet a vizsgálati asztalra és olyan fontoskodó arccal áll mellém, mintha ő lenne a beteg. Hohó, kedves szesztra — acsarkodók magamban —, a beteg én vagyok. Ott a papír az asztalon. A doktornő hozzám lép. Na ugye, nézek vissza diadalmasan. Tudtam én... A doktornő egyelőre semmi komolyabb funkciót nem végez. Csak a hasamat simogatja, mint a kiskutyát szokták. A keze puha és meleg. Akaratlanul is felsóhajtok.

— Ne sóhajtozzon kérem... csak ha szólok.

Azzal elkezdi nyomkodni a beleimet egyenként, de úgy, mintha keresne bennük valamit. Ugyan mit? Tűnődök. Talán csak nem azt az üveggolyót, amivel egyszer az iskolában óra alatt a pádon gurigáztam. Bár igaz, amikor a tanító észrevette, rögvest bekaptam a számba, de az is igaz, hogy akkora pofont adott, hogy abban a pillanatban lenyeltem. Egyébként azt keresheti — kárörvendezek magamban —, másnap délután már vígan golyóztam véle.

— Szuszogjon jó mélyet — zavar meg gondolataimban. El-