Békés Megyei Népújság, 1962. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-01 / 152. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Ernest Hemingway: Öregember a hídon \z út szélén egy öregemilt, szemén acélkeretes vég, ruhája csupa por. yó felett pontonhíd vet át, azon keresztül férnék, gyerekek igyekeza túlsó partra. Nehe:n haladtak a kocsik az .melkedő ívelésű hídon, olykor a katonák is segítettek: belekapaszkodtak a kerekekbe. Még nehezebb volt a gépkocsiknak. Az ernbe-ek bokáig merültek az út porába. Az öreg pedig csak ült, ült és nem mozdult. Nagyon fáradt volt ahhoz, hogy tovább menjen. Én azt a parancsot kaptam, hogy kémleljem ki a ilsó partot: meddig jutott ellenség. Feladatomat •ehajtottam és a hídon ■item vissza. Akkor már n volt olyan nagy a foriom, alig néhány gyalogos ■yekezett a hídon. De az jreg még akkor is ott ült. — Honnan jött, bácsikám? — szólítottam meg az öreget. — San Carlosból — mondta és mosolygott, látszott rajta, ez a hazája és jólesik emlékeznie rá. — Őriztem az állatokat... — folytatta kérdezés nélkül. — Ügy...? — kérdeztem én, de nem értettem előbbi szavait. — Igen... — mondta — tudja, azért maradtam ott, hogy vigyázzak az állatokra... Én voltam az utolsó, aki otthagyta San Carlost. Nem keltette sem pásztor sem egyéb állatgondozó benyomását. Én néztem poros ruháját, szürke, piszkos arcát, szemüvegét és megkérdeztem: — Milyen állatokról beszél? — Különféle állatok voltak... — mondta és fejével különösen bólogatott. — És ott kellett hagynom őket... Én közben a hidat figyeltem és az Ebro-deltát, ő pedig arra volt kiváncsi, mennyi időbe kerülhet, amíg meglátjuk az ellenség embereit. Különös zajokat hallottam, amelyek jelezték a közelgő eseményeket. De az öreg csak ült tovább az út szélén. — Milyen állatok voltak...? — kérdeztem újra. — Háromféle: két kecske, egy macska és egy pár galamb... — És ott kellett hagyni őket? — Igen. Az ágyúzás miatt. A kapitány megparancsolta, hogy az ágyúzás miatt menjek el. — Családja nincs? — kérdeztem és néztem a hidat, amelynek végében néhányan most rakták le utolsó csomagjaikat. —■ Nem... nincsen... — ingatta fejét — csak állataim, amint mondtam. A macskának talán nem esik baja, gondoskodik magáról... de nem tudom, mi lesz a többiekkel. — Hova tartozik a bácsi politikailag? — kérdeztem végül. — Sehova... — mondta — hetvenhat éves vagyok, most gyalogoltam tizenkét kilométert és hiszem, hogy nem kell már tovább men nem. — Itt nem maradhat — figyelmeztettem —, ha tud, menjen fel oda, ahol az út Torontó felé ágazik... ott vannak a teherkocsik... — Szeretnék még egy kicsit pihenni — mondta. — Aztán megyek. Hová mennek azok a teherkocsik? — Barcelonába... — Ott senkit sem ismerek, de köszönöm szépen, még egyszer, nagyon szépen köszönöm... Rámnézett fáradtan, aztán még annyit mondott, hogy jólesett bánatát elpanaszolnia valakinek. — A macskának, tudom, nem lesz baja. Vele nem törődöm annyira, de a többiekkel... mit gondol, mi lesz a többiekkel? — Biztos vagyok benne, hogy épségben maradnak... — Gondolja? — Miért ne... — válaszoltam néki és kémleltem a másik partot, ahol már egyetlen teherkocsit sem láttam. — De mit fognak csinálni az ágyúzásban...? Amikor nekem azért kellett elhagyni a várost... — Nyitva hagyta a galambdúcot? — kérdeztem. — Igen... — No, akkor elröpülnek. Igen, biztosan elröpülnek... — De a másik...? Jobb nem gondolni rá... — Ha megpihent, jó lenne mennie — biztattam. — Keljen fel és próbáljon elindulni. — Köszönöm... — mondta és felállt, de tántorgott ideoda, aztán egyszer csak elterült a porban. — Őriztem az állatokat... — suttogta —, de nem magamnak... csak az állatokat őriztem... Nem tudtam vele semmit kezdeni. Húsvét vasárnap volt, a fasiszták közeledtek az Ebro folyóhoz. Szürke, kormos volt az ég, sűrű, alacsonyan úszó felhőkkel. Repülőik csak ezért nem szálltak fel... És a tudat, hogy a macskák gondoskodtak magukról talán az öregnek is megnyugvást adott... Fordította: Antalfy István Űj Rezső: Igen! Igen! Fent, a hegyen állnak a fenyők, — lent, a völgyben zajlik a város és az égen hófehér, álmos felhők húznak haláluk elé... Szemem elé borul az élet és — élek, élek! Hallom a szívem csodás zenéjét, azt zengi: — Igen, igen — igen!... Tovább és — bátran, amíg csak lány van és büszke fenyő, s míg csak a völgyből élet tör elő! MŰTEREMSAROKBÓL Hajúik Antal: Utca (olaj). Korszerű élmény, nem misztérium — Beszélgetés Miké Andrással a Szegedi Ünnepi Játékokról — p gyre közeledik a negyedik ünnepi játék Szegeden. Már nyilvánosságra hozták az idei műsortervet. Ez azonban nem tartalmaz olyan „szenzációkat”, „meglepetéseket”, amelyek kiszakítanák a Szegedi Ünnepi Játékokat az azonos produkciókat ismétlő folyamatából. Erre pedig szükség volna. Felvetődik tehát a kérdés, merre haladjon tovább a játékok rendező bizottsága, milyen utakat tudnának sikerrel bejárni, milyen célkitűzések tarthatnának általános érdeklődésre számot? Mikó Andrással, az Állami Operaház kitűnő rendezőjével, a Szegedi Ünnepi Játékok művészeti tanácsának tagjával ezekről, a nagyközönséget és a művészeket egyaránt érdeklő kérdésekről beszélgetünk. — Én is helyeslem — kezdi Mikó András, hogy a szűkebb magyar repertoárt szélesítsük. Salzburgban sem tartottak ki egyedül Mozart mellett, hanem azokhoz a legalkalmasabb művekhez nyúltak, amelyeket a szabadtér lehetőségeihez jól tudnak alkalmazni. A mi helyzetünk persze nehezebb, hiszen a szegedi ISMERETLEN JUHÁSZ GYULA-KÉZIRÁTOK Egész kis „kötet” Juhász Gyula-verset sikerült kézbekapnunk, melyeket — egy kivételével — eddig nem ismertünk. A versek Orosházán kerültek elő. Egy régi kis emlékkönyv lapjai. Sokat forgatott, szélein kissé megkopott lapok. A kis papírok tíz kéziratos verset őriznek. A tíz közül kilenc a vers keletkezésének az időpontját is mutatja. Névaláírás mind a tíz vers alatt van. A kéziratok hitelességéhez semmi kétség nem férhet. Azokat megvizsgálva és összehasonlítva az ismert Juhászkéziratokkal, tökéletes egyezést tapasztalunk. Más részről biztosíték a kéziratok eddigi őrzője, az Orosházán élő Garamvölgyi Istvánná személye, akihez e versek szólnak, és akitől a versek keletkezését illetően is eligazítást kapunk. Garamvölgyiné (R. Rózsa) Szegeden élt. Nevelőapja — Papp Ferenc — vendéglőtulajdonos volt. A vendéglőbe családostól is szoktak járni iparosok, kereskedők, rajtuk kívül újságírók, tanárok, egyetemi hallgatók és dalárdi.sták is. Maga Papp Ferenc is tagja volt a polgári dalárdának, majd a Visszhang-kórusnak. Egy harmadik dalárda, a vasutas kórus tagjai is jártak ide. A vendéglő összesen három helyiségből állt: az ivóból, egy belső szobából, és a konyhából. Igen családias volt. Szívesen jártak ide, különösen szombat esténként, mikor is rendesen finom paprikás krumplit szoktak főzni kolbásszal. Megesett, hogy a belső szobában a hangulat ilyenkor kissé emelkedett volt: Borozgattak, nótázgattak, és ilyenkor a csongorádi vörös bort vödörben kellett az asztalra tenni, amiből mindenki a kupájával merített magának. A jó ételek és a jó bor mellett — a versek tanúsága szerint — a szépséges Rózsika is vonzotta a vendégeket. Hétköznapokon pedig bevonultak a vendégek a kis szobába, és egyik is, másik is papírt, ceruzát vett elő. Ide járt barátaival és ismerőseivel Juhász Gyula is. Kedves helye lehetett ez, mert majd mindennap megjelent a maga „negyvenéves szomorúságával, finomságával, kedves, jó leikével”. A már említett kis szobában sokat írt, jegyezgetett. Természetes, hogy ő is részt vett a borozgatásokban, a nótázásbán csak ritkábban, és a maga módján. Mikor írndvaló kedve volt, gyakran kérte el Rózsika emlékkönyvét, és vagy ott rögtönözte versét, vagy pedig hazavitte a könyvecskét és úgy írt bele. Az igen értékes dokumentumok közül adok itt közre néhányat. 1923. július 14. Szép Rózsikám, a vágyak hegedűjén Neked utolsó nótát zengek én, Fájó öröm és fájó gyönyörűség, Mit muzsikálok és vesztett remény, Ha ifjúságom tavaszában látlak, Azt mondom: te vagy mindenem nekem, Ma azt sírom: elvesztett édenem! Szeged, JUHÁSZ GYULA 1923. július 14. Rózsika, rózsa, nyíló rózsaszál, Tiéd az élet, enyém a halál, Rózsika, rózsa, az élet be szép, Te vagy a Szépség, a dal, a mesék! JUHÁSZ GYULA 1924. április 9- Rózsikának Tavasszal mindig árad a Tisza, Pedig öreg, vén, bús, örök folyó, De ilyenkor ifjú és robogó! Mert örök törvény: jön a kikelet Es ragad folyókat és szíveket! S ha téged látlak, édes Rózsika, Ez örök törvényt tisztelem nagyon, Es még borúsabb lesz bús bánatom: Mélyebb, kanyargóbb, mint a vén Tisza! Szeged, JUHÁSZ GYULA Kijegyezte: BECK ZOLTÁN színpad a Dóm téren, háttérben a Dóm karcsú épületével, eleve lehetetlenné teszi például a szabadtérre máskülönben eszményien alkalmas Borisz Godunov előadását. Muszorgszkij operája egy moszkvai pravoszláv templom előtti téren játszódik. A szegedi Dóm nemcsak nem pótolná ennek a drámában fontos szerepet játszó székesegyháznak „szerepét”, hanem a Dóm más építészeti stílusa miatt annyira lerontaná a hatást, hogy ilyen kockázatos vállalkozásba nem szabad kezdenünk. De így vagyunk sok más operával is. Viszont a Varázsfuvolától a Don Carlosig igen sok olyan operát tudnék említeni, amelyet megfelelő internacionális, első vonalbeli énekesgárdával feltétlenül sikerrel lehetne előadni Szegeden. Ezt a lehetőséget egyébként már az idén is megragadjuk. Ezúttal Verdi Aida című operáját hozzuk színre — külföldi énekesekkel. Radamest Luigi Ottolini kiváló olasz tenorista énekli, Aida Margarita Tynes lesz, akit a magyar közönség néhány budapesti vendégszereplése után már jól ismer, Amnerist a román Zenaide Pally tolmácsolja, míg Amonas rőt Svéd Sándor, aki vendégként érkezik erre az alkalomra Magyarországra. A szólisták olasz nyelven tolmácsolják az operát, amelyet mintegy 1000 tagú statisztériával hozunk színre — Ez lenne hát a Szegedi Ünnepi Játékok új vezérmotívuma? Mi ebben a sajátos magyar jelleg? Nem akarjuk-e ezzel Salzburgot vagy Veronát kissé utánozni? — Korántsem! — tiltakozik Mikó András. — Véleményem szerint a szegedi játékokban az lenne a „magyar”. hogy magyar rendezők, énekesek, zenészek, kóristák, jelmez- és díszlettervezők, egyszóval teljes együttes olyan vonzerejű előadásokat produkálna, amely eseményszámba menne itthon. A külföldi vendégek csak erősítenék egyegy produkciónkat, emelnék jelentőségét. Ez nem a mi munkánkat kisebbítő engedmény, hiszen Párizstól Rómáig a világ minden jelentős operaszínpadán, szabadtéri játékán bevezetett jó szokás a külföldi művészek vendégjátéka. A mi játékunk különben sem a rossz értelemben vett „szenzációt”, hanem százezrek kulturális igényét kívánja szolgálni. Az emberek. akik az ország különböző részeiből esténkint egybesereglenek, hadd érezzék, hogy itt kiválót, szépet, sokáig emlékezetes élményt kapnak. Nekünk három évvel ezelőtt teljesen új alapokra kellett építenünk, amikor hozzáfogtunk ehhez a munkához. Ami Szegeden hagyomány volt, azt. bár tiszteletben tartjuk, lényegében mégis csak elölről kezdtünk mindent. A mi játékaink szélesebb alapokon nyugszanak, mi nem a misztériumot akarjuk felújítani, hanem korszerű. gazdag élményt igyekszünk adni az új közönségnek! — Mi lesz a daljátékkal, a balettel, egy ilyen, csak a klasszikus operairodalomra támaszkodó repertoárban? Nemcsak operát akarunk. A daljátékot éppen úgy nem lenne helyes kirekeszteni a játékok programjából, mint a közkedvelt balettet. Az viszont egyenesen kívánatos, hogy új típusú daljátékokat, táncjátékokat teremtsünk, amelyek lehetőséget nyitnak a rendező fantáziájának — és olyan megfelelő adottságokkal rendelkeznek, amelyek igazodnak a szabadtér méreteihez... — Mit tart a Szegedi Ünnepi Játékok eddigi legfigyelemreméltóbb sikerének, eredményének? — Azt, hogy Szeged a játékokkal együtt változik, fejlődik. A szegediek is jobban városuk felé tekintenek, amióta a játékok belföldről is külföldről is vonzzák az érdeklődőket. Olyan város lett Szeged, ahol leginkább közüggyé váltak a kulturális kérdések. És ez így is van rendjén, hiszen gondoljuk csak meg: egy olyan egyetemi város, ahol a jövő értelmisége él, tanul, készül a feladatokra, ilyen kulturális pezsgés, mozgás nélkül mivé lenne?!... Ez a legfőbb érdeme és értelme a Szegedi Ünnepi Játékoknak, s ez még akkor is értékessé teszi az eseményt, ha egyik-másik évben kevésbé sikerül megvalósítani mindazt, amit terveztünk! — mondotta befejezésül Mikó András. Bános Tibor
