Békés Megyei Népújság, 1962. június (17. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-03 / 128. szám

2 1962. június 3., vasárnap A„ németektől’ ’—a németekig... Gyakran írunk, beszélünk fl ..németekről”. Így formailag ál­talánosítva. Igaz, ha a második világháborúval kapcsolatban em­lítjük, akkor a nácikra gondolunk ha ma az új háború veszélyét idéz­zük, akkor a nyugatnémetekre, s ha barátainkról szólunk e néven, akkor az NDK-na gondolunk. De csak gondolunk, s az imperializ­must. militarizmust a néptől még gondolatban is nem sokan választ­ják világosan külön, nem is szólva az egyértelmű fogalmazásról. Van ebben bizonyos adag kényelmes­ség — de nemcsak az. A leegy­szerűsített — s már itt leszögez­hetjük: helytelen — általánosítás mögött egyeseknél kuruckodó na­cionalizmus, másoknál az egyéni vagy családi szenvedések emléke, ismét másolónál valami csalfa re­ménykedés húzódik meg, de alap­jában véve, bármely oldalról is közelednek a kérdéshez — ott áll a történelmi realitások fel nem ismerése. Egyesek szemében csupa teuton-lovag jelenik meg a „né­metek” szó hallatán, mások csak a pontosságot, pnecízséget és az ipari készítmények megbízhatóságát azonosítják véle, akadnak, akik csak Beethovent, Schillert vagy Goethét — Schumannt vagy Tho­mas Mannt értik alatta, vannak, akik csak Hitlert, Himmlert és Auschwitziét azonosítják vele. Nos, úgy vélem, így is, úgy is helytelen ez a szemlélet, mert Európától, annak szellemi és poli­tikai áramlataitól, s magának a német nemzetnek a történelmétől szakítják el a tényeket fedő fogal­makat. És — amit pedig jna különösen figyelembe keli venni — nem is­merik fel annak a változásnak a jelentőségét, amely a második vi­lágháborút követően éppen német területen végbement. Az NDK létrejötte nem egyszerűen, egy új állam megszületése Európában, hanem egy új történelmi határkő, amelytől kezdve másként számít­ják az erőviszonyókat Európában és Németországban, másként ala­kulnak itt a történelem útjai, más a helyzet. A hagyományos német militarista, imperialista állam, amely a háború óta az Elbától nyugatra húzódott vissza s Bonn székhellyel megalakította a maga „provizóriumát” — megkísérelte semmibe venni ezt a változást: előbb lekicsinylő nyilatkozatok­kal, a „csak egyetlen jogszerű né­met állam” teóriájával, majd a fejlődést akadályozó Hallstein­­doktrinával, később masszív fe­nyegetésekkel és fojtogató gazda­sági kísérletekkel próbálkoztak, de — a várt eredmény elmaradt. Az NDK mindvégig az imperialis­ta tervek és szándékok útjában áll, s a bonni állam ma ott tart, hogy csakhamar átlépnek rajta nyugati szövetségesei, akik már hosszabb idő óta fontolgatják az NDK valamilyen formában törté­nő elismerését. Világos , hogy ez a kény­szerű felismerés szorosan kapcso­lódiik az erőviszonyok világméretű változásához, de az NDK ezen be­lül is jelentős szerepet játszik. Ha a német imperializmus oldaláról nézzük: a Drang nach Osten ki­indulóvonala az Oderától keletre eső területekről az Elbától nyu­gatra tolódot el; a német imperia­lizmus elveszítette a világ leg­gazdagabb barnaszéntelepeit, ame­lyek vegyiipara szempontjából lét­fontosságúak lettek volna; a miU- tarizmus tizennyolcmillió embert volt kénytelen kiengedni a kezé­ből... A történelmi változások en­nél jóval nagyobbak, elég ha ér­zékeltetésükre kimondjuk, hogy ezen az imperialista — militarista befolyástól megszabadított terüle­ten megalakult a német történe­lem első békeszerető állatna, első munkás-paraszt állama. Vagy elég, ha azt mondjuk, hogy először a, történelemben egy német állam nem szemben áll a világ haladó erőivel, hanem maga mögött érez­heti őket... Egy emberöltő alatt a német imperialista állam két alkalom­mal zúdított szenvedéseket, hábo­rút Európára; mindkét alkalom­mal megverték, külső erők. Most azonban magán Németországon belül, állami keretben és állami rendszerben alakult ki a német imperializmus, militarizmus ellen­lábasa; az az erő, amit NDK-nak nevezünk. Egy nemiég az NDK Nemzeti Frontja által kiadott hivatalos do­kumentum erről szólva leszögez­te: „A német burzsoázia három ízben méretett meg, és a német nép vezetésére könnyűnek és al­kalmatlannak találtatott. A bur­zsoázia a német történelem min­den döntő helyzetében végtelen kárt okozott a népnek. Ezzel el­vesztette minden jogát népünk ve­zetésére.” VlSTOnt vitathatatlan: az osz­­táiyöntudatos német munkások valamennyi nagy történelmi vizs­gán, ahol a német burzsoázia be­bizonyította alkalmatlanságát a nemzet vezetésére, olyan politikát képviselt, amely nemcsak a mun­kások, hanem az egész nép ér­dekeit szolgálta... Tehát: „Az NDK az egyetlen j jogszerű német állam a történél-1 mi törvényszerűségnek és annak I a ténynek az alapján, hogy itt! azok az erők vannak hatalmon,É amelyek a német nép vezetésére történelmileg hivatottak, s amely­nek politikája összhangban van a nemzet érdekeivel”. Éppen ezeknek az erőknek a si­kerében nem bízik Európa és a világ szempontjából érvényesülő jelentőségét nem látja az, aki ál­talában beszél „németekről”, aki nem választja el szóban és gondo­latban egyaránt egymástól a né­met imperializmust, a militariz­­must a német néptől. Pedig az a német imperializmus, amelyet mi hajlamosak vagyunk „németek” 1 címszó alatt kiterjeszteni a né- J met népre általában és fe­lelőssé tenni a mi népünk két háborús szenvedéseiért — szinte felmérhetetlen ká­rokat okozott magának a né­met népnek. Ezrével és tízezrével pusztultak el németek a náci koncentrációs táborokban már ak­kor, amikor Európában még a két háború közötti béke hamis napja csillogott; milliószámra pusztultak a németek a harctereken, ahová a burzsoázia érdekhabzsolása kényszerítette őket. . Talán úgy vélik, a né­met mégiscsak német ma­rad. Pedig nem, nem és ezerszer nem! Magam találkoztam nem egy, s nem tiz, hanem ezer­nyi német munkással, hivatali dol­gozóval az NDK-ban, akik 1956 legsötétebb napjaiban, amikor az ellenforradalom gyilkolt a buda­pesti utcákon, minden felszólítás nélkül jelentkeztek a pártszerve­zeteknél fegyveres harcra a ma­gyarországi ellenforradalom ellen. Áldozatukra, felajánlott szavuk beváltására nem volt végül is szükség — de ők jönni akartak ... segíteni. S ismét nem egy vagy tiz, de ezernyi német asszonnyal ta­lálkoztam az NDK-ban, akik ru­hát, élelmet, meleg otthont aján­lottak fel a magyarországi ellen­forradalom által sújtott gyerme­keknek, családoknak... iskolás gyermekek, akik gyűjtést rendez­tek magyarországi pajtásaik ja­vára .... „Németek” voltak ezek? Igen, németek — de így, idézőjel nél­kül ... Igaz emberek, akik meg­szabadultak az évszázados impe­rialista, militarista önzéstől, né­metek, akik ma az NDK-ban a népi német államot alapozzák, akik a jövőt építik a német im­­perializmu.s-pusztítorta földön. S németek, akik Nyugat-Németor­­szágban sztrájkkal, szabotázzsal, a hadbavonulás megtagadásával küzdenek az újabb világháború ellen, a mi békénkért is ... Haynal Kornél A |»jii*tiskola után Vadász Ferenc: jVTagyon nehéz, csaknem lehe­tetlen meghatározni, hogy egy bizonyos ideig folytatott is­kolai tanulmány milyen hasznot hoz egy embernek és rajta keresz­tül egy egész munkáskollektívá­nak. Mi a nehézség dacára mégis e kérdésre kerestük a választ Kop­­csák Péter elvtárssal. a battonyai Május 1 Termelőszövetkezet párt­titkárával. Igaz, kissé szabadko­zott, hogy Önmagáról is beszél­jen. Láthatóan jobban örült annak a kövér esőnek, mely beszélgeté­sünk idején esett, mint annak a kérdésnek, mellyel megleptem. De a ritka eső is csak azt juttatta az ember eszébe, hogy a természet nem nagyon bőkezű, ha nem tud­nak bánni vele... — Őszintén szólva, nem nagyon akartam elmenni az iskolára — fordította el a tekintetét az eső­verte irodaablakról. — Majd gom­bolyítva az emlékek fonalát, ki­bontakozott előttem életének egy darabkája. 1956-ban a párt bízta meg azzal, hogy segítsen a gazdák egy csoportjának megvédeni a ter­melőszövetkezetet. Akkor 28 csa­lád volt együtt és közöttük hu­szonöt párttag. Ma már 580 család gazdálkodik ebben a közösségben és csaknem ötezer holdat monda­nak a magukénak. A pártszerve­zet is megerősödött, több mint hatvanan vannak. A hatalmas méretű és gyors fejlődés nem kis gondot okozott az egyszerű emberekből lett veze­tőknek. Köpésük elvtárs is egy­szerre csak azon vette észre ma­gát, hogy több száz család és több ezer hold gondja nehezedik a vál­lára. Jócskán megnőtt a felelős­sége abban, hogy a pártszervezet erejével mennyire tudják segíteni a gazdasági vezetést. Az öt elemi, meg a mezőgazdasági szaktanfo­lyam, a háromhónapos pártiskola és a tizenegyéves párttitkári gya­korlat együttesen is kevésnek bi­zonyult már. — Negyvenkilenc éves fejjel men­jek el egyéves szakosított pártis­kolára? — Ez a kérdés soká nem hagyta nyugton. — Nincs más? — kérdezte önmagától. S a járásból 1. A<z étmntyvis&zavt'&z Éjszaka a támaszponton Algériai jelentés Algír (MTI) Algériában csendes hétvégére számítanak. A pénteki nap esemé­nyeiről érkezett hírek „csupán” három halottról és öt sebesültről számolnak be. Megfigyelők ezt a viszonylagos nyugalmat úgy érté­kelik, hogy az OAS, amely min­denképpen tárgyalni szeretne, ked­vező helyzetet igyekszik teremteni a maga számára. Fouchet algériai főmegbízott televíziós beszédet mondott, amelyben hangsúlyozta, hogy az ’ OAS semmiképpen sem fogja megakadályozni a július elsejére kitűzött népszavazás megtartását. Megállapította, a véres események egyik oka, hogy sok európai egyál­talában nem ismeri az eviani egyezmény tartalmát. Az egyez­mény — mondotta — biztosítja az .arab és az európai lakosság biz­tonságos egymás mellett élését. Mindazok, akik úgy érzik, hogy nincs már számukra hely Algériá­ban, elhagyhatják az országot — tette hozzá. Párizsban bejelentették, hogy Algériából naponta már átlag nyolcezer ember érkezik Francia­­országba. (MTI) — Én vagyok? Valóban én va­gyok? Hallom a suttogó kérdést. Ki­nek a hangja ez? Az én hangom? Hallottam már, kezdem megszok­ni, hiszen új ismerősei hangját megismeri, megszokja az ember. Én vagyok? Hangosabban még ijesztőbb, még idegenebb. I Egyszer — otthon az érettségi lelőtt — klubestre készültünk, jj Magyarországon akkoriban újdon. !ság volt még a magnetofon. Sza­­flagra vettük a műsort. Minden­­| féle bolondságot összehordtunk. | Divat volt ismétlődő ismerős ref­rénre pajkosan csúfolkodni, kup­­léznd a fiúk és lányok dolgairól, szokásairól, kedvesen bosszantani mindenkit. „Nevelő szándékkal”. Így mondtuk. Népszerű volt a csasztuska. Néhány strófát én ír­tam, s én mondtam él. Akkor hal­lattam először távolról a hango­mat. Különös volt. Hallgattam, aj­kam nem mozdult, s mégis hallat, szott a hangom. Ez az én han­gom? — csodálkoztam. — Egy ki­csit furcsa volt, idegen. De az én hangom volt. Ez itt, most egészen más. Ez nem én vagyok, ez egyáltalán nem az én hangom. Pedig a szavakat én mondom. Mindig egy kicsit á-san beszéltem. Amikor otthon először udvaroltam, a kislány édesanyja — gyereknek tartott — derült rajtam, s megrótt: „Ügy beszélsz te, mint egy tót legény.” Voltak, akik palócot gyanítottak bennem. Mások bizonyosra vették, hogy felvidéki vagyok. Ördög tud­ja, honnan ragadt ránk ez a be­szédmód — az egész család — apám és két öccse is á-s kiejtéssel beszél —, pedig amennyire tudom, dédapámig visszamenőleg min­denki a Kiskunságban élt, ki se tette onnan senki a lábát. Ha most Félegyházán sétálnék valahol a postaépületnél vagy a téren, a Petőfi-szobor előtt és elkí­­áltanám: Margit! — ő vissza se nézne, csak megáUna, s várná já­tékosan, hogy utolérjem. Nyújtaná a jobb kezét, mint a sorba állított iskolásgyermek. Megismerné a hangomat. Nem is kellene, hogy lásson. Vagy nem ismerné meg? De hi­szen ez rettenetes! Egészen bizo­nyos, most már nem ismémé meg. Így nem. Ez a különös, ijesztő hang idegen. Egészen idegen. Nem az enyém. is pont őt küldték elsőnek. — Kel­leni kellene, de birom-e? — gon­dolta. A töprengésének a közgyűlés vetett véget, amikor egyhangúlag megszavazták a napi egy mun­kaegységet az iskola idejére. Csak annyit mondtak útravalónak, hogy visszavárják. Ez a bizalom adta az erőt, mert különösen az első félév nagyon nehéz volt. A számtan, a magyar, a növény- és állattan, az üzemtan és a géptan nem könnyű tantár­gyak. A második félévben még bővült a tanulmány é kertészet­tel. Sikerült négyes eredménnyel vizsgáznia és szorgalmáért jutal­mat kapott a záróvizsgán. — Mit adott az iskola? Azt mondja, hogy sok minden tisztázódott benne. Ott az iskolán sokat beszélgettek az emberek megbecsüléséről, arról, hogyan kell vezetni. Az iskola előtt előfordult, hogy a pártmunka határozatgyártásban merült ki. Újra és újra hoztak ugyanazon feladatokra határoza­tot és rengeteg volt az értekezle­ten a mellébeszélés. Az iskolán bí­rálták az ilyen hibás gyakorlatot. Amióta hazajött, a pártszerve­zet javaslatára már több hasznos intézkedés született. Például ész­szerűbben szervezték meg az üzemegység és a brigádok rend­szerét. A brigádvezetők mostani beosztása leköti egész idejüket. Azelőtt nem így volt. A pátszervezetben. a taggyűlé­seken és tanácskozásokon érzé­kenyebben reagálnak a kezdemé­nyezésekre és a hibákra. A „nem akarok megsérteni senkit” gya­korlatot száműzik — ahogy ők mondják —, nevén nevezik a gyer­meket. Például amikor látták, hogy a gépállomás által elvégzett bizonyos mennyiségű munka nem felel meg a minőségi követelmé­nyeknek, nem igazolták, nem vet­ték át ezt a munkát és megke­resték a felelősöket. Következetes­ség a munkában, ezt a munkastí­lust erősítette a pártiskola. Boda Zoltán A főnök akarta, hogy így legyen. „Jellegzetes, túlságosan jellegze­tes” — mondta elégedetlenül. Or­vos kotorászott a torkomban. Az első heti némaság óta előírás: na­ponta legalább két óra beszédgya­korlat. Hangos felolvasás, kötet­len beszélgetés, társalgási hangon és suttogva. Természetesen ma­gyarul. így rendelkezett a főnök és ellenőrizte az eredményt: „Jobb. így sokkal jobb — mondta. — Ez mór inkább dunántúli be­széd.” Kezdem megszokni a hangomat. Mintha egy új ismerős beszélne. De kié ez a fintor? Kié a ke­mény, idegen, ideges száj? A bal­oldali szemfogamra acélkoronát tett Havas doktor otthon az eszté­­kában. A négy metszőfogamat ap­ró rések választották él. A két kö­zépső mellett a kismetszők egy milliméterrel alacsonyabbak vol­tak. Olyan bolondosán helyezked­tek el, hogy ha kilátszottak, úgy tűnt, mintha mindig mosolyogtam volna. Most olyan szabályos és hibátlanul fehér a fogsorom, mint egy filmszínésznőé. S hajam? Az a makacs, kunsági fekete kefe el­tűnt. Hajam barnán, lágyan simul a koponyára. Én vagyok? — suttogom. — Az akinek tekintete vissszatükröződik az ablaküvegen? — Kié ez az arc valójában? „Tudod te, hogy milyen szép a szád?” Ezt nem Margit kérdezte, ha-

Next

/
Oldalképek
Tartalom