Békés Megyei Népújság, 1962. május (17. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-17 / 113. szám
1902. május 17., csütörtök A ^mellesekről Az idősebb korosztály még jól emlékezik, irályén nagy szerepe volt felszabadulás előtt a munkásgyűléseknek. Nem minden ©k nélkül reszkettek az elnyomók. A csendőr, a titkosrendőr, s legtöbbször maga a főkapitány is ott őrködött a ritkán engedélyezett gyűléseken, vigyázták, nehogy a munkások szavától fényt kapjon az igazság. Manapság gyűlésezhetünk kedvünkre, tanácskozhatunk úgy és ©tt, annyit, amennyit akarunk. Nem áll a kakastollas a küszöbön, eltűntek a hírhedt főkapitányok is. Nem vezetnek ki senkit a teremből, nem „emelik ki” a tömegből a bátrabbakat, hogy egy sötét helyen félholtra pofozzák, tapossák őket, mert ki merték mondani a munkások és parasztok igazságát. Mai életünkben a munkásgyűlések a társadalmi önigazgatás legfőbb eszközévé váltak és válnak. A munkapadok mellett a lakóterületeken, az irodákban és mindenütt az egész országban a gyűléseken vitatkozik, tervez, határoz a nép. Igaz, néha-néha terméketlen gyűlések is lezajlanak. Egyik-másik vezető néha megengedhetőnek tartja, hogy gyűlést szervezzenek csak azért, hogy gyűlés legyen, mozgás látsszon a területen, de nem ügyelnek eléggé arra, hogy a tanácskozások eredményt is hozzanak. Egyesek nem tekintik a gyűléseket munkának, fontos munkának, hanem valamiféle reprezentatív seregszemlének, szokásnak vagy egyéb hasonlónak vélik, azt hiszik, akkor van demokrácia, ha minél több a gyűlés. Az ilyen szemléletekből ered az is, hogy egyik-másik előadó vagy vezető nem készül fel lelkiismeretesen, nem rendezi a gondolatait, nem tudja, mit akar mondani a gyűlésen, s amikor odakerül a sor, csupa általánosságokról beszél. Egyes párteiapszervezeti vezetőségek és más vezető körökben is — olyan elgondolás alapján, mely szerint: kollektív vezetés van — néha egyszerűen lemondanak arról, hogy kidolgozzák saját álláspontjukat. S érdekes, ezt a mulasztást leginkább a legkényesebb kérdéseiknél követik él. Az ügyet csak úgy nyersen a tagság elé „dobják”. Hadd rágódjon rajta a gyűlés — gondolják és nyugodtan ülnek a vég nélküli vita kellős közepében. Ha a dolog rosszul üt ki, a gyűlésre hivatkoznak: A gyűlés határozott így — mondják. Előfordul olyan eset is, hogy valaki nyugodt szívvel kiáll a hallgatóság elé, jóllehet alacsony képessége folytán a beszámolót sem tudja rendszeresen felolvasni. Az ilyen és hasonló gyakorlatok nem egy helyen elsikkasztják a gyűlésekben rejlő erőt, megölik az alkotó gondolatokat. Pedig az emberek mindenütt megkövetelik, ha még nem is mondják ki, hogy a vezetők, a gyűlés szónokai kulturált emberek legyenek, olyanok, akik az elmúlt esztendők alatt kihasználták a lehetőségeket és tanultak, értenek ahhoz, amire vállalkoztak és felelősségérzetük tudatában vannak. Az emberek irtóznak a szócsépléstől, mert sürgősebb dolguk van, mint azt hallgatni. Nem tekinthető egyedi esetnek az a gyakorlat sem, melyet egyik termelőszövetkezet üzemegységében tapasztaltunk a minap. Ebben a gazdaságban a központi gyűléseknek, a vezető kollektívák gyűléseinek a sorozatát tartják. Például hetenként rendszeresen van brigádvezetői értekezlet, ugyanakkor azonban brigádgyűlés és közgyűlés még nem volt ebben az évben. A tájékoztatás, a feladatok és tervek részleteinek megbeszélése elakad a félúton. Fent megfulladhatnak az értekezletektől, miközben lenn úgy szomjazzák a tanácskozást, mint a száraz föld az esőt. Ebben a szövetkezetben azt mondta az egyik gazda, amikor az elmaradt gyűlésekről beszélt: a sok és a nincs között van egy jó középút... Nem mondta tovább, de úgy vélem, hogy a szükséges és termékeny gyűlésekre gondolt, melyeket meg kell tartani, elvégre nem tiltja azokat senki, sőt... Boda Zoltán ■ ■ NÖVEKSZIK as új megjelenési formájú Oroshási Hírlap olvasóinak tábora Hírt adtunk arról, hogy az Orosházi Ruhagyár dolgozói helyeselték az Orosházi Hírlap új megjelenési formáját, mely július elsejétől a Békés megyei Népújság kiadásában jelenik meg. Az azóta eltelt időben bebizonyosodott, hogy az Orosházi Hírlap olvasói mind Orosházán, mind a járás többi községében igénylik az új megjelenési formájú lapot, hiszen a hetenként egyszer megjelenő lap szűk tájékozódási lehetőségei kibővülnek, naponként olvashatnak újságot, előfizetik a Népújságot, amelyet kézhez kapnak szerdán, pénteken, szombaton, az Orosházi Hírlapot pedig e kiadáson belül kedden, csütörtökön és vasárnap. Nagyszénáson, Gerendáson, Gádoroson, Nagykopáncson. Csanádapácán, Pusztaföldváron és Békéssámsonb-an már jórészt befejeződött a szervezés, amelynek eredményei nyilvánvalóvá teszik, hogy igenis több tájékoztatást kívánnak az emberek, mint amelyet egy városi hetilap nyújtani tud. Különösen jól halad a szervezés Orosházán. Ez azért van, mert a pártszervezetek, pártbizottságok törekednek arra, hogy minél több emberhez eljusson a párt lapja. Ebben a munkában a pártonkívüliek ugyanúgy részt vesznek, mint a párttagok. Az üzemek, gazdaságok, hivatalok kommunista és pártonkívüli aktíváin, az alapszervi községi párttitkórokon kívül sokat tettek már eddig a hírlapkézbesítők, a postás dolgozók. Gerendáson és Kairdoskúton is a postások a pártlap terjesztését fontos , politikai munkának tartják. Külön említjük meg az orosházi postásokat és hírlapkézbesítőket, akik már eddig néhány száz Orosházi Hírlap olvasóját keresték fel ebből az alkalomból. Az ilyet valóban bírálni kell Annyit beszélünk mostanában a bírálatról, hogy egyszer már a bírálat fogalmát kellene felülbírálni. Ezt mondta nekem valaki a napokban, amikor a bírálatról beszélgettünk. Hát nem volt igaza? Azt hiszem, igen. S hogy miért, azt mindjárt meg is magyarázom. Embereket, vezetőket, intézkedéseket és rendeleteket megbírálni azt jelenti, hogy javítani, feltétlenül javítani akarunk valamin, s amikor a mi társadalmunk építése közben elkövetett hibákat, gondatlanságokat vagy más dolgokat veszünk a szó hegyére, akkor okosan cselekszünk. Ez segít is. Csak az nem. amikor a bírálatot mindenképpen „okosan” akarjuk megmagyarázni, amikor bírálatot akarunk keresni ott is, ahol állandóan azt csinálják az emberek. A napokban egy termelési értekezleten jártam. Az értekezlet 15 hozzászólója közül 12-en bíráltak. Egyikőjük a szerszámok rossz állapota miatt, másikójuk az öltözőhelyiségek, vagy más egyebek miatt bírálta az üzem vezetőségét. Az üzem vezetője az elnöki asztalnál szorgalmasan jegyzett, név szerint is felírta, hogy ki mit mondott, valószínű azért, hogy a megoldás módja* ról, lehetőségeiről majd tájékoztassa a dolgozókat. A hozzászólások vége felé — ez már így szokott lenni nálunk — felállt a felsőbb szerv vezetője is, s az üdvözlő szavak elhangzása után megbírálta a termelési tanácskozást. S mi volt a bírálat lényege? Az, hogy ezen az értekezleten kevés bírálat hangzott el a „vezetés felé”. Valójában. Senki sem szólt arról, hogy „általában több segítséget várunk az elvtársaktól. Jól dolgoznak a vezető elvtársak, de ez a kis hibájuk még megvan. Reméljük, rövidesen majd kijavítják”. A felsőbb szerv küldötte szerint ez lenne a bírálat? Vagy az, hogy konkrétan, az eseteket, napokat, történéseket megjelölve az emberek véleményt mondanak és azonnali intézkedést követelnek? Ez is a vezetőkön múlik. S ha kijavítják, az o munkájukat dicséri. Ha nem. akkor még egyszer elmondják majd, és segítenek, vagy kifogást találnak. Hát a barátomnak, akinek szavait idéztem, így értelmezve a dolgot, igaza volt. Az ilyen bírálatokat valóban bírálni kell. K. M. Ifjúsági építőtáborok az állami gazdaságokban Július közepén nyolcszáz Békés megyei középiskolás lány utazik M ezőhegy esne, hogy két hét alatt beiváltsa a KiSZ-nek tett ígéretét. A Bagi Ilona ifjúságii építőtábor lakói 1600 katasztmálls hold hibrid kukorica címerezését végzik majd el. Hamarosan megkezdik az állami gazdaság kiszesei az előkészületeket a tábor felállítására. Az 58-as számú erdőben kilencven lakósátor, egy konyha, és egy ízlésesen benen-Nyíri Tibor: rÜ(U(h'imp délután A ~ 20—35 = kérdezi A napokban Békéscsabán a Szent István téren és a Szabadság téren új virágtartókat helyeztek el. Ezzel kapcsolatban az ipari és műszaki osztályon Iiska József Társadalmi munkával javították meg a kutat Békéscsabáin az V. kerületi Tompa utcában évek éta áll egy kerekeékút. A közeli lakosok bosszúságára a kút többször rossz, minit jó. A közeamúltbam is elromlott. Ezért több Iáikénak messziről kellett hozni az ivóvizet. Ezt látva Laskó Lajos Bem utca 37, Ada mik Pál Tompa utca 37, és Dóri József Tompa utca 34. szám alatti lakosok elhatározták, hogy társadalmi munkával megjavítják a kutat. A három szakember 45 munkaórát dolgozott a javításon, ami mintegy 600 forint értékű munkát jelent, főkertészt kértük meg, hogy tájékoztasson bennünket. — A héten 12 virágtartó érkezett Budapestről. Ezeket már széjjel is hordtuk — mondotta. — Megegyeztünk a Kertészeti és Köztisztasági Vállalattal is. Tegnap már hozzáfogtak, hogy jó termőföldet szállítsanak a virágtartókba, utána elültessék a petúniát és más különböző vegyes virágot. — Csak 12 virágtartót kaptak? — Egyelőre igen. De még 24-et rendeltünk Budapestről. A tervek szerint június közepéig megérkeznek. Ügy gondoltuk, hogy azokat a Sztálin útra, például a háztartási bolt elé, valamint a vasút közelében lévő nagyobb terekre helyezzük el. A főmérnök elvtárssal történt megállapodásunk szerint tervünk az, hogy amennyiben a pénzünk engedi, még újabb virágtartókat rendelünk, ami nagyban emeli majd a város szépségét. A jószágkormányzói kastélyban rokongyerekek vendégeskedtek. Az ifjak leginkább vadászattal töltötték idejüket. Lőttek kutyára, macskára, tanya szélén kapirgáló tyúkokra, varjakra, melyek az őszi szántás fölött kóvályogtak. És lőttek egy madárijesztőre is. A madárijesztőt Berecz Mihálynak hívták és a vadászat Berecz Mihály egyik szemébe került. Berecz Mihály fél szemére való megvakulásának az is lehetett volna a következménye, hogy a rokongyerekeket gyermekbíróság elé állítják és esetleg elmarasztaló ítéletet hoznak ellenük. Berecz Mihályt ennélfogva felcitálták a jószágkormányzó irodájába. Öméltósága a bekötött szemű igáskocsisra pillantott és megállapította magában, hogy a rokonfiuk igazat mondtak, az igáskocsis ruhája olyan rongyos, hogy egy magára valamit is adó madárijesztő nem vette volna fel — ünnepnapon semmi esetre. Öméltósága meg is kérdezte: — Ejnye, Mihály, miért jársz te így?! Berecz Mihály a megmaradt fél szemével végigpillantott önmagán és kérdéssel válaszolt: — Hát hogy járhatnék másképpen, méltóságos jószágkormányzó úr?! — és az elveszett szemének a helyén megigazította a kötést. Öméltósága bólintott — hát csakugyan! —, kivett a zsebéből száz pengőt, Berecznek adta és ezt mondta; — Elmehetsz, Mihály!... — És hogy emberibb érzéseinek is kifejezést adjon, megnyugtatóan hozzáfűzte: — Nincsen semmi baj! Berecz Mihály nem gúnyból gondolta, hogy „hála istennek!” Mert mikor Öméltósága hívására az irodába igyekezett, eszébe jutott, hogy 921-ben a Szakolyi tanyából azért kergettek ki egy cseléd-családot, amiért a lányuk a fiatalúrtól szült és nem vállalta el, hogy a gyereket egy ismeretlentől, az árokparton szedte össze. Bereczet ez is arra oktatta, hogy a cselédember sose tudhatja, mikor mivel vét az urai ellen. El is határozta, hogy nemcsak azt vállalja el, ha kell, miszerint ő maga a hibás, de még azt is, hogy mindig csak egy szeme volt nekije, már így is született — isten az égben! Csak a kenyeret ne vegyék ki a szájukból, csak a födelet el ne húzzák a fejük felől! Öméltóságának ama részvéttől csillámló szavára tehát, hogy );nincs semmi baj”, Berecz Mihály mellkasában felbuggyant a hála melege. Kalapját a küszöbről felemelte, a fejére tette, hogy köszönéskor levehesse, azután markában a százassal, arcában pedig gyalázatos zsibbadással, kiügyefogyatkozott az irodából. Délre a nagy hideg nagyon megfájdította a szeme helyét — le is feküdött a család egyetlen ágyába. Bereczné a közös pitvaron főzött, krumplilevest, sok laskával, hogy jó sűrű legyen. Bereczné is dezett étkező várja a nyokszóz társadalmi ifjúmunkást. A tábor első munkanapján avatják fel a KISZ Központi Bizottságtól kapott zászlót Mezőhegyesen kívül még a Feflsönyomási és a Hidasháti Állami Gazdaságiban lesz az idén ifjúsági építőtábor. Ebben a két táborban is a 800 viharsarki és Hajdú-Bihar megyei fiatal 1600 hold hibrid kukorica címerezését végzi majd el. — dve — gondolt arra, amire az ura: be kellene gyalogolni a faluba, hátha vágott a mészáros marhát? De anélkül, hogy megbeszéltók volna, úgy határoztak, hogy a százpengőst nem váltják fel. Mert a százas rettenetes összeg volt. Berecz Mihály az ágyon nem is a félszeme elvesztésén kesergett, hanem a százas gondján rágódott. Mihálynak ugyanis volt egy apjától öröklött álma: egy jó lovat venni, hozzá szekeret és fúvarozni. A községben, különösen nyáron, úgy sincsen elég iga. Neki, Mihálynak, nincsen földje — kap. kodnának utána! És a százasból most már meglehetne a ló, kitelnék belőle az ára! A jószágkormányzó úr Öméltósága biztosan megtenné, hogy a fél szeméért kapott százas fejében egy valamirevaló lovat adna... Az se volna baj, ha vak volna — csak a munkát bírja! Az ám, de maga a ló nem elég, sok minden kéne hozzá! Először is: a tanyából beköltözni a faluba. Igen — csak hová, kihez? Olyan falubeli gazda nincsen, aki a házába beeresztené, ha nem fizeti le előre az első negyedévi bért! Márpedig a bér tizenöt pengő — csak nyolcvanöt marad a százasból! A lónak legalább egy hétre meg kéne venni az edeségét, csak a fene tudja, nem Berecz Mihály, hogy mennyibe kerülne ez a széna, amit ővele magával kaszáltatnak? Persze, zab, meg tengeri is kéne, mert a lóval nem lehet úgy bánni, mint a cselédemberrel, hogy mindig csak levest egyék, meg kenyeret! A ló nemes állat, fellázad, ha nein kapja meg, ami neki jár: — elpusztul! Nna, a takarmány is van vagy tíz