Békés Megyei Népújság, 1962. május (17. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-11 / 108. szám
2 1962. május 11., péntek Riportereink jelentik: Milyennek látja városát az „utca embere” „Ne kísértsen!” Érdekes megfigyeléseket tehetnek azok az emberek, akik előtt mindig nyitott könyv a város. Előttük zajlik le az élet nagy része. Látják, amint a magasba emelkednek az épülő házak, nőnek az emeletek, és görnyedve hajladozik az óriás-daru. Előttük robognak el a zakatoló teherautók megrakva építőanyaggal, gépekkel — amit a gyárak küldenek vidékre — és persze élelemmel, meg állatokkal — amelyet a vidék küld érte cserébe. Előttük száguldanak el az autóbuszok munkába vagy haza igyekvő emberekkel. Látják, amint a felbontott utakon végigfolylk az aszfalt, amikor mély árkokba belefekszenek a vastag telefon- vagy elektromoskábelek. Látnak jót és rosszat, szépet és csúnyát, látják kizöldülni a fákat, de látják azt is, amikor lehullanak a levelek. Kérdezzük meg őket, az utcaseprőt, a süteményárust, az utcák öntözőjét, a virágárust, a rend őrét és az újságárust. — Milyennek látják ők városukat, Békéscsabát és milyennek látják a város lakóit? is utcaseprő Kétkerekű kocsiját egész napon át tolja, húzza a szemét után Krám Mihály. Hetedik éve ügyel az utcák tisztaságára, és néhány éve már a város főterének őre. Nem lepődik meg kérdésemen, természetesen válaszol, mint aki tudja, hogy ő illetékes ebben. — Szeretem Csabát, mert kezd már szép lenni. Mindig épül valami: vagy ház, vagy út, vagy ... Soha nem hagyják abba. Nézze meg csak milyen szép ez a tér, milyen szépek a házak, és milyen forgalmasak az utcák. Ennyi autó sohasem szaladgált itt. A parkírozóhelyen most is áll vagy hat kocsi, mind C-jelzésű. Nincs sok baj az emberekkel sem, de csak ilyenkor. Tavasszal kevés a szemét. Persze megszokták már a szemétgyűjtőket, és használják is. Csak a járdát nem akarják mindenütt takarítani ... A Csaba szálló, a posta és a benzinkút előtt van a legtöbb szemét a járdán, de most már ott is tisztán tartják. Ősszel bizony sokkal több a baj. Aimacsutkák, szőlőkocsányok, magok, . kukoricacsutkák fekszenek a padok alatt. Egyesek aládobálják. De itt is van változás. Évről évre kevesebbet szemetelnek az emberek. Persze — teszi hozzá — ez a jóléttel meg a kulturáltsággal jár együtt. — Jók a csabai emberek — mondja aztán elgondolkozva — én szeretem őket, meg ezt a teret is, ami az én birodalmam. A múltkor egy elvtárs megdicsért. Nagyon jólesett. Fiatal ember volt, de csak azt tudom róla, hogy ott a pártbizottság épületében dolgozik. Persze kaptam én más dicséretet meg jutalmat is, most május elsején meg 500 forintot... Higgye el, az emberek ma már vigyáznak rá, hogy a kocsimban kevesebb legyen a szemét. Az ontozo Fiatalember még Bagyinka György, aki az öntözőkocsi tetejéről nézi a várost, utcáit, parkjait, embereit. — Én még keveset mondhatok a városról, hisz csak most jövök felnőtt számba — kezdi meglepődve —, de amióta járom a város utcáit, szinte mindenütt építkezéseket látok. Nem tudom másutt hogy van, de ez a város nagyon fejlődik. Míg beszél, a virágokat öntözi. Szereti őket, agronómus akar lenni. Az emberekről nem sokat beszél, de azért egy kicsit osztályozza őket. — Kevés rossz emberrel találkoztam, pedig nekem igazán van alkalmam az összezördülésekre. Ezt az erős vízsugarat nehéz úgy irányítani utcalocsolás közben, hogy ne csapjunk össze valakit. Érkezett is ellenünk ilyen panasz. Nagy a kocsi, sok az öntöznivaló, és nagyon nagy a forgalom. Autó, motor, kerékpár, gyalogos — alig tudjuk a fél utat megöntözni, a nappali forgalom miatt... Nagyon vigyázok az emberekre, mert mindenki nagyon elegáns, és könnyen ráfröccsenhet az utca sara. De nem jönnek közel hozzánk, ha megláttak, óvatosak és körültekintők — mondja, és máris indul tovább az autóóriás hűsíteni az utcákat, felüdíteni a virágokat... de lehet, hogy néhány csepp frissítőt kap belőle egy-két csabai lakos is. A virágárus A piros szegfű gyönyörűen pompázik a tartóban. Mellette tulipán és ibolya keveri a színeket. A hatalmas ernyő alatt ül Ecedi Andrásné virágárus. Amikor az emberekről és a városról kérdezem, kicsit elgondolkozik: — Már harminchat éve élek Békéscsabán. Három éve, hogy virágot árulok. Ez idő alatt sokmindent láttam, hallottam. Véleményem az, hogy a rendszerrel együtt megváltoztak az emberek is. Most hétköznap öltöznek úgy az emberek, mint valamikor ünnepnapokon. Sokszor csodálkozom is, hogy miből. Bár az igaz, hogy jól keresnek. Itt van mellettem az Állami Áruház. Olyan forgalom van, mintha mindent ingyen osztogatnának. Éppen az előbb jött ki egy asszony. Annyi csomag volt nála, hogy gyalog nem is bírta, kiskocsiba rakta. Ez mind azt jelenti, hogy jól élünk, s nem panaszkodhatunk semmire. Ecedi néni azt is mondta, hogy megváltozott az emberek viselkedése is. Udvariasabbak, és talán a virágot is jobban szeretik. — Ügy is mondanám — fűzte tovább a szót —, hogy több a pénzük. Én tudom magamról, hogy a múltban nemigen volt még kenyérre sem pénz, nemhogy virágot vegyünk! Közben vásárlók jönnek. A szegfűnek 6 forint szálja, de azért veszik. Az ibolyát nagyon sokan szeretik, s nemigen van olyan ember, aki ha odajön, ne egy csokorral távozzon tőle. Elbúcsúzom Ecedi nénitől, aki kedvesen bólogat, és már kínálja is újra a virágjait a járókelőknek. A süteményes Háromszor is elmentem Fabulya Mihály süteményárus standja előtt, míg végre szót tudtam uele váltani. Ilyenkor délelőtt szinte sorban állnak az emberek a péksüteményért. — Valóban elég sok a vevőm — mondotta Fabulya Mihály —, bár a május hátlap nekem nem a legjobban sikerült. Körülbelül 30 százalékkal kevesebb süteményt árultam, mint az előző hónapokban. Ennek egyik oka talán az is, hogy már éjjel megsütik, és reggel, amikor kihozom, egy kicsit már szikkadt. Egyébként nagyon érdekesek az emberek. En tudom, hiszen egész nap itt ülök, és beszélgetek velük. Sokan vannak, akik egész szatyor kiflit vásárolnak. Erről mindig az jut eszembe, hogy az én gyerekkori időmben péksüteményt csak a kirakatokban láttunk. Ha véletlenül anyám vett egyet, azt többjeié el kellett osztani. Most meg? Jön az iskolás gyerek, s kér három—négy kiflit vagy kalácsot. Amikor azt kérdeztem Fabulya Mihálytól, hogy mi a véleménye a városról, hogyan fejlődött, szépült-e, elnevette magát: — Tudja mi volt itt harminc évvel ezelőtt? Apró kis földszintes házak, rendezetlen tér, rossz út. En nagyon örülök annak, hogy ilyen sok utat építünk. Itt van a Bartók Béla út, hallom, azt is újjáépítik. Meg a többi, a Körös-parti és a Szarvasi út. Egyedül azt tartom kicsit érthetetlennek, hogy ilyenkor, amikor nagy a por, miért csak kétszer locsolják az utcát egy nap? Ügy gondolom, ha már megépítik a jó utat, azt gondozzuk is lelkiismeretesen. f As újságárus A sors szeszélye: Zahorán György újságárus éppen ma jubilál. Nyolc évvel ezelőtt kezdte az újságárulást. — Nem unalmas itt ebben a kis bódéban ülni naphosszat? — Nem. Az ablakon mindig van egy kis rés, ahol kilátok. Jó figyelni az embereket, látni őket, hogy sietnek munkájuk után. Fiatalokat, akik randevúra várnak éppen. — Sok embert ismer? — Nagyon sokat. A tözsvendégeket kérdés nélkül kiszolgálom. Már félre van téve az újságjuk. Naponta több százan állnak meg ité egy pillanatra, — A vásárlók hány százaléka szokott köszönni, amikor idejön? — A fele. Néhányan érdeklődnek is, hogy vagyok, aztán elsiet! nek. Egy részük csak a pénzt nyújtja be, s megmondja az újság címét, aztán elmegy. — Üjságáruskodása alatt mi volt a legérdekesebb esete, ami a csabai emberekkel kapcsolatos? — Egy éve is van tán, hogy vasárnap reggel korán elfogyott a Népsport. Egy fiatalember jött és azt kért. Nem tudtam adni, mert nem volt. Később az egyik rendőrszázados. akinek a pénteki számot félretettem, jött a lapért. Átadtam neki. Nem tudtam, hogy az idegen a bódé mellett áll. S mikor meglátta, hogy kiadtam az újságot, odarohant, s verni kezdte előttem a kisablak deszkáját. Mindennek lemondott, s hiába magyaráztam, hogy nem mai volt az újság, hanem pénteki. Feljelentett az illető, de akik látták az esetet, csabai emberek, mellém álltak. Jók az itteni emberek, szeretem őket. A rendőr Végigjártam a Sztálin utat, sétálgattam a Kossuth téren is, de szolgálatos rendőrt nem találtam. Hát ha nincs, nincs. S a Kossuth-szoborral egy irányban átvágtam az úttesten, a szerkesztőség felé. — Álljon csak meg egy pillanatra, fiatalember! Éreztem, hogy nekem szólt, visszafordultam. Teljes méltóságában állt egy magas rendőr. Honnan került elő? Az előbb még nem láttam. No, de mindegy. Most már ha akarok, ha nem, beszélnem kell vele. — Ha pár méterrel arrébb fárad, akkor az átjárón is átmehetett volna. — Igen kérem, de én nem láttam, hogy itt tetszik lenni, azért merészkedtem — mondom, s aztán, hogy tudomására adtam, hogy őt kerestem, nyugodtan beszélgetni kezdtünk. A rendnek őre, az emberek testi épségének vigyázója jártában-keltében sok mindent lát. Mi a véleménye a csabai emberekről? — Jók és megértők. Nem is törekszünk arra, hogy az ilyen szabálytalankodókat, mint maga is volt az előbb, megbüntessük. Szép szóval többre megy az ember. Aztán ha mégis úgy adódik, hogy élesebb a szóváltás, nagyobb a kihágás, akkor büntetünk is. Egy másik dolgot mondok. Amikor a kerékpárokat ellenőrizzük, és hiányzik róluk a csengő vagy a lámpa, akkor sem büntetünk mindjárt. Megmondjuk, hogy a fizetéskor szerelje fel kerékpárjára a hiányzó biztonsági felszereléseket. A fizetés után behívjuk, megnézzük kerékpárját, megnyugszunk mi is. Többet értünk el, mint egyébként. A beszélgetést hárman fejezzük már be. Melis Pál őrmester elvtárs elöljárója, Orosz József főtörzsőrmester érkezik meg. Érdeklődik, miről van szó, s aztán az őrmester jelenti az elöljárónak, hogy a Jókai utcában sokan a járdán kerékpároznak. Sok a gyerek, s az ott lakók is kérik, többet legyen ott a rendőr. — Kérem a Jókai utcai szolgálati idő meghosszabbítását. — Ez természetes — mondja az elöljáró. Békéscsabán, a város főútvonalain és terein zajosan rohan az élet. A rendőr vigyázó szemekkel figyel mindent, s amikor szükség van, akkor közbelép. Párizs (MTI) A szaharai Hoggarban május 1-én végrehajtott atombombarobbantással kapcsolatban több francia. lap arról ír, hogy a robbanás «tán a föld alól feltört radioaktív hő számos francia katonát megfertőzött. A Figaro meg nem erő-Vannak^ akik a Hírősre esküsznek. Mások a Meggylét szeretik ... Almuska, Öszibaracklé, „Birsalmuska” — elég nagy a választék. Ha az ember sokáig „ízlelget” egy ilyen dallamos szót, hogy „Őszibaracklé”, költői ihlet szállja meg. — Ha az üveg tartalmát ízlelgeti_ akkor nem szállja meg a költői ihlet, ha esetleg mégis, akkor az amolyan népi hangvétel formájában jut kifejezésre. De ha a két szót egymás után mondjuk ki, így: „Őszibaracklé—Birsalmuska” — ennek olyan ritmusa van, hogy a klasszikus görög költészet valamelyik sorának ritmusát kénytelenek kidobolni az asztalon a kéz játékos Ujjai. És ha az illető ezek után már spártai hősnek képzeli magát és van bátorsága a két üveg tartalmát összekever, ni s aztán meginni, még a görög olimpiai játékok is eszébe jutnak: — fut, mint egy marathoni; egész nap. Lehet, hogy nem esik össze a fáradtságtól, de azt sem fogja mondani elhaló hangon, mint a néhai hős, hogy: „Győztünk!” — egészen mást fog mondani ... ■ Ezért is hát, kedves kartársnő, ne kísértsen! Nem akarok hírős lenni, inkább nem iszom. — Mit, hogy rumot?í — Nem, azt sem iszom! Rájöttem: legjobb ital a viz ... Ámbátor, néha a vasárnapi csirkepaprikás után meginnék egy pohár jó bort. Az sem lenne baj, ha nem lenne ráírva, hogy: „Aranyérmes Cserkeszőlöi Eszemadta Kadarka”, mert félek. Ennek is túl ritmusos a neve. Olyan, egészen kis egyszerű borra gondolok. Olyan névtelen, kis szürke borra. Borra! —sft— sített hírek alapján 300 katona sérüléséről ad hírt. A l’Humanité alkalmi tudósítójának értesülését közli, mely szerint az egyik katona állapota rendkívül súlyos. Az orvosok ismételten vérátömlesztést alkalmaztak rajta. A Feh ér Házban a&fo — Ha keresnek a leszerelési ügyben, mondják meg, hogy elmentem robbantani!!! (Gero Sándor rajza.) Kollárik János Jantyik Tibor Kiss Máté Francia katonák radioaktív fertőzése
