Békés Megyei Népújság, 1962. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-15 / 88. szám
A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Hogyan tovább? — Jegyzetek az irodalmi színpadok jövőjéről — 'Ä műkedvelő színjátszó-mozgalmat alulról jövő kezdeményezés, és központi " irányítás egyaránt igyekszik tágítani az irodalmi színpadok mozgalma felé. Fejlődési törekvés, és aggodalom, hogy a műkedvelő színjátszást meg ne öl je a televízió és a hivatásos színház — ez szüli ezt az igyekezetét. Az idei kulturális szemle középpontjába ezért került az irodalmi színpad. S ez lett az egyetlen művészeti ág, mely országos fesztiválhoz jut. Megyénk egyik irodalmi színpada, a gyulai — tovább is jut ezen a versenyen, s ifjúsági szinten tovább jut kettő: a békéscsabai és a szarvasi gimnáziumé. Mégis meg kell állnunk egy pillanatra és a megye irodalmi színpadi szemléinek és középiskolás szavalóversenyének fényében meg kéli vizsgálnunk az irodalmi színpadi igyekezetek és a szavalás helyzetét. o Ä felnőtt irodalmi színpadok színvonala gyenge. Elsősorban a versmondó személyek képességei miatt. Magam jó másfél hónapon át dolgoztam a megye irodalmi színpadaival. E munka gerincébe azonban helytelenül csupán a tartalmi és esetleg rendezői-formai megoldásokat állítottam, s magam is elhanyagoltam a szavalok képzésének ügyét. Nincsenek a megyében — vagy legalábbis én nem találkoztam csak elvétve — olyan irodalmi' színpad-vezetők, akik anyagválogatásban, rendezői készségben és szavaló-nevelőként egy. aránt színvonalas munkát tudnak végezni. Sok helyütt kísért még az iskolás (éneklő) szavalás emléke, a dramatikus (színészkedő) versmondás tetszetős hagyománya. Ahol pedig a rossz szavaiéi módszereket sikeresen kiküszöböltük, ott helyébe egy tűi egyszerű, sokszor az érthetetlenségig lefogott, és a vers lényegéből semmit viszsza nem adó, teljesen vers-ellenes előadást kaptunk. A tanulság ebből az, hogy csupán azért, mert idén hangsúlyt kap a kulturális szemléken az irodalmi színpad, nem szabad a mozgalmat erőltetni. Nem lehet csak azért irodalmi színpadot alakítani, hogy legyen, vagy pláne csak azért, hogy versenyre menjen. Ahol a személyi és tárgyi feltételek megvannak, ahol él az igény — ott lehet és kell irodalmi színpadot szervezni. Meg kell szervezni az irodalmi színpad-vezetők nyári tanfolyamát, ahol műsorszerkesztési, rendezői és pedagógiai irányú képzést kapnak. Sok országos hírű hivatásos, vagy tehetséges megyei szavaló egy-egy versét magnószalagra kell venni és az egyes irodalmi színpadok tagjai előtt — szakkörszerű foglalkozáson — le kell játszani, elemezni és hasznosítani. A szemle tanulsága, hogy ezt a munkát is az alapoknál kell elkezdeni, nem szabad kampányszerűen, esetlegesen végezni. A szemlén látott színpadoknak van perspektívája, s van más jónak is, mely tematikai okokból nem nevezett be — csupán a munkát kell szervezettebbé tenni, és most a tematikai-formai problémákról a versmondásra kell fordítani a figyelmet. o Az ifjúsági irodalmi színpadok, az. ifjúság szavalásával való kapcsolatok sokkal összetettebbek. A középiskolás szavalóversenyben nemcsak a tanulók, hanem az irodalom-tanárok is versenyeztek. Általános kép, hogy az irodalomtanár egyénisége túlságosan ránehezedik a tanulók versmondására. Nemcsak a témaválasztásban (itt talán helyes is), hanem az előadói modorban is. Általánosságban elmondhatjuk, hogy rossz értelmezéssel, régi stílusú de-klamálással nem találkoztunk a szemlén. Egyfajta hazug átéléssel, pózolással annál inkább. Egyszerűség helyett álegyszerűséggel. A versmondás — a költő alázatos tolmácsolása. Divatos a középiskolás szavalok körében (főleg a lányoknál), hogy ezt az alázatosságot megjátsszak. Megjátszszák azt is, hogy a vers elmondása mekkora élmény a számukra, megviseli idegeiket, felkavarja lelkivilágukat ... E sok álságos ballaszt elrejti a vers igazi mondanivalóját és megfoszt — minket, hallgatókat — a vers élményétől, mert a szavaló egyéni élményének sokszor geil tolmácsolását látjuk csak. Tizenöt, tizenhat éves lányok ilyen affektálása (sokszor sírással súlyosbítva) nemcsak ízléstelen, és vers-ellenes, hanem pedagógiai szempontból is káros. így indul el egy-egy diák „sztárolása”. És ez a sztárolás először csak művészileg, majd emberileg, végül morálisan is visszaüthet. Nevelőknek és előadóknak egyaránt meg kéH találni az álőszinteség helyett a valódit, az álegyszerűség helyett a valódit, a szavaló „élményének” eljátszása helyett a költő élményének hű tolmácsolását. Ha ezeket a szavalási torzulásokat — az egyébként jól szerkesztett — irodalmi színpadok is leküzdik, akkor a középiskolások irodalmi színpadában van lehetőség, túl is szárnyalhatja a felnőttekét. o Hogyan tovább? Látszat-megoldások helyett elmélyült munkával! „Művészies” pózok helyett elmélyült, művészi alázattal. Önmutogatás helyett az ügy szeretetével. S akkor tovább érnek a felnőtt színpadok, és felnővén a mai ifjúságiak — megizmosodhat megyénkben az irodalmi színpad mozgalma. Máté Lajos RA3ZOIK GYULÁRÓL A GYULÁT Erkel Ferenc Múzeum kiadásában album jelent meg, mely egy rokonszenves kisvárost és egy rokonszenves művészt mutat be: Gyulát, mely mindig is sokat hallatott, illetve hallat magáról gazdag történelme és szép jelene révén — Koszta Rozáliát, ezt a törekvő, lelkes, -fiatal művészt. A 15 tusrajzból álló kis album bátor kezdeményezés mind a múzeum, mind a művész részéről; és bár igaz, hogy varázsolnak a papírra. Es meggyőzően. A látszólag szeszélyesen sodródó vonalak pontos karakterét adják a fürdőpark fáinak és jól érzékeltetik e park levegős jellegét. Ha a Vízügyi Igazgatóság épületéből kilépve a város központja felé igyekszünk, szembe találkozunk egy vízszintesen, lustán nyújtózó tetejű háztömbbel (itt található az óra-ékszer bolt is), esetleg jobboldalt kocogó konflissal különös, megkapó hangulat árad e városból (melyet az is érez, aki csak egyszer is időzött Gyulán) mégsem állíthatjuk, hogy Koszta Rozália feladata könnyű lett volna. Nem voltak érdekes formájú épületek, impozáns terek vagy utcák, melyek önként kínálkoznának hatásos rajzokhoz, itt a művész csak hangulatot ábrázolhatott, melyet maradéktalanul meg is tett. A VONALAKBÓL képzett rajzok változatosan követik egymást. A Dózsa György tér a Petőfi-szoborral mintegy lassú bevezetőként jelentkezik. Pár nyugodt vonallal meghúzott házsor, előtérben a szobor sötét foltjával. E bevezetés folytatódik a második rajzón is. A kompozíció nyugalmát csak a feltörő református templomtorony bontja meg. Majd hirtelen cikázni kezdenek az eddig nyugodt vonalak: felfelé törekszenek erőteljesen, kéményén (Fürdőrészlet a régi medencével), hogy aztán játékosan visszahulljanak a földre (Fürdőrészlet a kastéllyal), végül a víz felszínében elmerülve megnyugodjanak (Fürdőrészlet az új nagy medencével). E vonalak nem öncélúak. Épületeket, fákat, vizet (Utcarészlet a Városház utcából): igazi kisvárosi nyugalom. A Nagyhíd olyan költői, melyet valóban mindig is érzünk a Körös-parton. A Komló előtt legforgalmasabb a város. Nem csoda, a Petőfi mozi is itt van. Errefelé szinte sohasem szünetel a forgalom. A vár puritán egyszerűséggel emelkedik ki a földből. (Mint egy nagy madár terül el a síkon.) Itt a vonalak szigorúak, majdnem szárazak, hogy azután kissé feloldódjanak a fákban,, amelyek közül nézve a vár szelidebben hat. A kórház bejárata (ötletes módon belülről, a kórház parkjából nézünk a kapu felé) csendre int bennünket, minden elhalkul, nyugalom árad a vonalakból még a bal oldalon lévő fa is szerényen nyújtóztatja ágait (nem úgy mint a fürdőrészleteknél, ahol szinte lármát csapnak mozgásukkal), a pádon ülők is pihennek. Végül Erkel szülőháza, mintegy befejező akkordként lezárja a rajzsorozatot. AZ ALBUM végéhez érve még jobban megszerettük városunkat, melyet vonalakból alkotott újra egy tehetséges művészünk. ERDŐS KAMILL Kiss Zoltán: 'Uá vize, rifu/cuj! Fekszem a bársony emlékezésnek bíbor pamlagán... Opálos ernyőn gyúlnak a képek, s mintha hallanám hangját a messzi nyáresti karnak... Békadal zengett. S mire az Éren felszállt a harmat, álmatag csendet kergetett hangos gyermek-kacagás. Hídvize partján kákabokorba rejtett klottgatyák strázsája volt tán a csonka kútgém, mely a rét fölé vitézül kiállt... Gyermekálom, ó ... Aranyköd fődé kis falum tavát... Panaszról, gondról mit tudtam akkor? Pengő húr voltam, melyet a Mester ünnepre hangol, s cseng víg akkordban... 'Árverő dobszó szívemig nem ért... Száz végrehajtó sem vihette el gyermekkor kegyét... Égrenyílt ajtó ... Agg szülői ház ... Áll-e még a híd? S útfélen amott lengeti-e még barna szárnyait vén diófa — mondd? Felnőttek arcán nyílik-e derű?... Van-e már gyógyír hegedő sebre? S bánatfellegü gonddal a jó hír együtt jár-e most?... Tisztuló emlék, maradj ó; velem ... Tó vize, ringass! Illatos esték lantját pengetem .., Simái Mihály: VÍZIÓ a Történelmi Tél haláláról és hogy kinyíljanak föltépték égő sebeiket a virágok és hogy mindenki megláthassa föltépték égő lelkűket a költők a forgószél tornyokat fútt a hóból s azon a fehér csigalépcsőn költők és virágok igyekeztek a Nap felé az emberiség tekintetébe kapaszkodva fönn zúgtak az aranyharangok és az Idő vörös pengéje magasra villant aztán lenn a kivégzőnégyszög udvarokban átléptek a Tél holtteste fölött játszva mókásan és kegyetlenül a harc nélkül diadalmaskodó unokák Kopré József: Egy kőműveslány dicsérete De szép ez a kőműveslány, Lába alatt reng az állvány, Cserepet hord, téglát cipel, Mint a madár, úgy csivitel. Mint a lepke röpül, rebben, fönn a magas szédületben. Munka közben nótát dalol, hallgatom a friss fal alól. Örül szívem, hogyha látom, napról napra megcsodálom. Barna-piros karja, bőre; szép menyecske lesz belőle! Holnap, hogyha arra járok, az állványra fölkiáltok. Megkérdezem — meg én, tőle: akadt-e már szeretőre ’ /
