Békés Megyei Népújság, 1962. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-01 / 77. szám
KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Hemingway özvegyénél 0. Ignatyev riportja a Wochenpost 1962. 7. számában Nemrégen szovjet újságirók egy csoportja látogatást tett Kubában. Körutazásuk alkalmával azokat a helyeket keresték fel, ahol Hemingway élt és alkotott, amelyekről írt. Ellátogattak Cojimarba, ebbe a Havanna melletti kis faluba, ahonnan Hemingway novellájának hőse, Az öreg halász és a tenger főszereplője tengerre száll. A forradalom óta az élet nagyon megváltozott Cojimarban. A halászok szövetkezetét alapítottak. Az „öreg halásznak”, Anselmonak a fia is tagja a szövetkezetnek. Szívélyes beszélgetés után az újságírók tovább utaztak és felkeresték Mary Hemingwayt, a nagy író özvegyét. A látogatásról a következőket írja a Komszomolszkaja Pravda: Telefonáltunk Hemigway villájába. Szerencsénk volt, az író özvegye otthon tartózkodott és kész volt minket fogadni. San Francisco de Paula falucskába hajtattunk és megérdeklődtük, merre van a Hemingway-villa. — O, a VigLa-viliét keresik? Menjenek egyenesen, majd az első keresztutcán forduljanak balra. Kinyitottuk a régi kaput, majd a kaviccsal beszórt úton a ház bejáratáig hajtottunk. A villa a falu közepén elterülő domb tetején fekszik, Mairy Hemingway már a ház előtt várt bennünket. Nem túl magas, Ö6Z hajú, jóságos, de kicsit szórakozott mosóivá asszony fogadott. Könnyű blúzt, spoctszoknyát, sarok nélküli cipőt viselt; A villában négy szóba volt, valamennyi tele könyvekkel. Szétszórtan hevertek, székeken, asztalón, sőt az ablak deszkáján is. Az egyik állványon Hemingway müveinek moszkvai kiadását fedeztük fél. —* Az önök miniszterelnök-helyettesének. Mikojármak az ajándéka — közölte Mary, — Néhány napra jöttem csak Kubába — folytatta; Mindent megte szék, hogy ne kelljen senkit sem fogadni. De a szovjet vendégek kérését nem tudnám visszautasítani. & tudják, hogy máért? Amikor Papa meghalt, a legtöbb részvétlevelet és táviratot a Szovjetuniótól kaptam. Nagyon mélyen érintett, hogy a férjem Oroszországban ennyire ismert volt. Megkérdeztük Matyi, miért nevezi férjét Papának, — Az itteni lakosok, a halászok nevezték így az uramat, Mi is így kezdtük öt emlegetni. Mary barátságosan mosolygott. Egész idő alatt szüntelenül mozgott. Hol könyvespolchoz lépett, hol a nlppeket helyezte az íróasztalról a könyvek közé, — Körülbelül tíz nap múlva haza kéül utaznom. A kubai kormány villánkban Herningway-múzeumot szeretne berendezni,1 és kérte, hogy legyek a segítségükre. De nem közönséges múzeumról lenne szó. Azt szeretnék, ha fiatalok látogatnák a villát, és minél többet olvasnának itt. — Tehát olvasótermet rendeznének be? — Igen, olvasótermet is. Papa egész tvvvtwuvwwwtwwtttvwvMtwtwMMtwtuttvwtw íttwttvtmvttMttwtmmttttt MIUTÁN becserkésztem az idegen kerteket, hazajöttem. Anyám a konyha ablakában ült s mereven bámulta a szemközti hatalmas romhalmazt, amelyen — komor sivárságán kívül — nem volt semmi látnivaló. Nem tudtam megérteni, miért szentel anyám több figyelmet ennek a háborús maradványnak, mint nekem. Jóllehet előtte álltam s kezemben egy „szerzett” zöld káposztafejet szorongattam. Anyám gondolatai nagyon messze kalandozhattak. Nekem aztán mindegy: van egy fej káposztám, ami tíz percnyi élvezetet, majd egy órai jóllakottságot jelent. Anyám ugyan minden nap elmondta — amikor gyümölccsel vagy zöldséggel tértem haza —, hogy tolvaj vagyak, hogy rosszat csinálok s hogy szégyelljem magam. Olyankor azt feleltem neki: — Semmiség — s megígértem, hogy ezentúl tisztességes tolvaj leszek, mire kaptam egy pofont. Am a leves csodálatos módon mind a kettőnknek mindig nagyon ízlett. Amikor alaposan jóllaktam, lefeküdtem és szilárdan elhatároztam. hogy komolyan gondol ködöm majd) azon, ml a jó s mi a rossz. Rendszerint azonban mindjárt elaludtam. Így éltem tizenegyéves koromban, egy hónappal a há ború után. AKKOR, azon a napon megérez tem, hogy életem megszokott rendjébe olyasvalami köszönt be, aminek döntő jelentősége lesz. Anyám halkan így szólt: — Holnap megjön apád. A fej káposzta kihullott kezem bői. Az „apa” szó agyamba hasított. öröm volt-e? Melyik gyerek nem szereti apját? A pár nap alatt. amit apám a háború hat évében ott hon töltött szabadságon, hősként körülcsodáltam. Félelem volt-e nagy, erős férfitől, aki tulajdnképpen idegen volt nekem? Alkalma sint. Ugyanígy féltem mindentől amit nem ismertem. Bárhogy igye keztem is, nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy valaha megvert volna. A káposztaleves nem ízlett.., Holnap megjön apám. Apám — édesapa — apuka, szó minden változatát kipróbáltam nyelvemen. ízlelgettem őket, s egy szeriben jobban ízlettek nekem mint a világ összes levesei. Az apa szó sokkal bizalmasabb jellegű volt semhogy félni tudtam volna tőle. Anyám nyugodtabbnak. komo lyabbnak tűnt. mint bármikor az előtt. Csodálkoztam. Ne örült volna ne lett volna boldog? Mondta is nekem, s ez volt egyetlen eset amikor apámra célzott: — Végre kemény kézbe kerülsz. Én már nem bírok veled. MASNAP nem mentem „szajrézni”. Semmi esetre sem akartam hogy most az utolsó pillanatban kapjanak el, amikor apám elé kell mennünk. Az ember, aki a hírt hoz ta, azt mondta, hogy apám természetesen nem autón érkezik majd, Tehát akkor kerékpáron. S apám máris a háttérbe szorult. Aligha nem nekem adja a kerékpárt. Iste nem, micsoda boldogság! / Két kilométer volt már mögöttünk. az út két oldalán rétek, mezők húzódtak. Itt kint, a városon kívül csendes nyugalom honolt. — Anya, mit gondolsz, jó álla pótban lesz az a bicikli? — kérdez tem. — Ki mondta ezt neked? — etetőben könyveket gyűjtött: Batzacot, Turgenyevet, Hugót... De sok érdekes saaJckönyve is van: nagyon érdekelte őt a Karibi-tenger áramlatai és a tengerek faunája. Óvatosan megkíséreltük, bogy megtudjuk, maradtak-e kéziratok Hemingway tői. •— Mindent úgy csináltam, ahogy Papa kívánta. Valamennyi levelét elégettem. Nagyon sok levele volt, a legkülönbözőbb emberektől, de Papa nem akarta, hogy bárki is olvassa személyes levelezését. De műveit megőriztem. Kivettem őket a Kubai Nemzeti Bank safejéből. Két regénye maradt hátra. Részben írógéppel irta. Itt dolgozott a férjem — vezetett a szomszéd szobába bennünket Mary. — Amikor megvettük ezt a villát, berendeztem fent a toronyszobát, mert azt hittem, Papa ott nyugodtan tud majd dolgozni. De tohasem írt ott. Azt mondta, szereti, ha munka közben különböző házi zajokat hall. — Mondja, senyora Mary, látta a Papa Az öreg halász és a tenger című filmet? — igen, látta, de net tetszett neki. Az volt a véleményé, hogy a filmből valami lényeges hiányzik — a novella szelleme —, az öreg halász mondanivalója; Érdeklődtünk, hogy mik senyora Mary tervei; — Szeretnék Papáról írni, meg alkarom mutatni, hogy milyen ember volt ő. Nagyon szerette aiz embereket és az életet; (Ford.: Szentirmai László) Ladányi Mihály versei: Új költő Verseket olvasok: gálánsán és lebegve járnak a költők szerelemszagú esték utcáiban« lantot szorongatnak a körgallér alatt s hosszan lesik a hold fehér mellét, remegve. Az idő tovaszáll, és cigarettafüstben látom, fölöttünk már nem hold van: lámpabura. Szonettet raknak össze, akárcsak finom érái sejtelmes fájdalomból, rejtelmes képzetekből. És megcsodáljuk őket: milyen fehér az arcuk, csuklójukon milyen finom a kékeres bőr! Ha szél száll, pilleként lebbennek a magasba s egyetlen szál sugáron járnak a táj felett. Ök a szó-mívesek és égjáró zsenik. De nézd szegényeket, ebben a friss esőben berozsdált gondosan smirglizett glóriájuk, s köznapi gondba esve vadul témára lesnek. Mert egy szelíd költőt dajkáltak fel az évek. A neve: Értelem. Fellép a dobogóra. A fennkölt cincogást többé az isten óvja. Az ő költészetét figyeljük szívszorongva. DAL Az ember simító tenyér, csak néha bánat húzza le. Ilyenkor arra üt, kit ér, de végül ő sajdid bele. Az ember éneklő torok, csak néha horgasujjú szél szorítja el a dallamot, mint egy kötél. Hangjából haragot éreztem kicsendülni. — De hisz az az ember mondta, hogy apa hazakarikáizlk. Anyám megnyugodott. Mosolyogva felelte:— Biztos jó lesz, fiam. Szedtem egy csokor mezei virágot. Nem akartam üres kézzel fogadni apámat. ANYÁM panaszkodott, hogy elfáradt, s le szeretne ülni a bakterház előtti pádon. Átléptünk a síneken és anyám leült. A bakter kijött a házból és melléje telepedett. — Hát bizony az ember kikívánkozik abból a nyomorult városból — hallottam a hangját. Nem akartam most semmiről sem hallani, aminek semmi köze nincs a mai nagy eseményhez, ezért odászóltam neki: — Nem sétálni megyünk, hanem apám elébe, aki ma tér haza a fogságból. — Igen? Akikor hát sok szerencsét kívánok maguknak — felelte aiz ember. — És azt, hogy egészségesen térjen haza. Észrevettem, hogy anyám elsápad1. Halántékán lüktetett az ér. Ez az ember most nagyon megijeszthette. Biztosan arra gondol, hogy apám beteg ... Megdühödtem az öregre. Sze gény anyám! Elhatároztam magam, ban, megtudom, van-e kertje az öregnek. Gyökerestől kitépem mindenki Az út közepére álltam. Nagyon messze, ahol az út elkanyarodik és a dombok közé vész, emberek tűntek fel. Minél közelebb értek, annál világosabban láttam, hogy valamit húznak maguk után. Szemem hasztalan kutatta a kerékpárost. Anyám görcsösen összekulcsolta ujjait. Zárt ajikai úgy mozogtak, mintha imádkozna. A közeledőket néztem. Végre két férfit ismertem fel közöttük. Rövideket léptek, nehezen, fáradtan emelgették lábukat. Targoncát húztak, olyant, amilyent a piaci kofák használnak. Tépett egyenruhát viseltek, amelyet csak a drótok, spárgák tartottak össze rajtuk. ODAÉRTEK hozzánk. Megálltak. A targoncán egy pokrócba bugyolált harmadik férfi feküdt. Arcát felém fordította. Bőre szürke volt. Megkérdezte tőlem: — No, fiú, nagyon össze van rombolva a város? — Hangja rekedt volt, s félelemmel töltött ei. — Katona volt? — kérdeztem. A szürke bőrű férfi hallgatott. — Az én apám ma jön haza a fogságból. Talán ismeri is? — kérdeztem tőle. — Alighanem biciklin érkezik. A férfi így felelt: — Már megjött. Csalódásomban a körmöm kezdtem rágni. Minden tévedés, gondoltam. A félelem és öröm harcolt bennem. Lehajtottam a fejem és darabokra tépdestem a virágokat. Anyám kiáltása úgy ért, mint az ostorcsapás és félbeszakította gondolataimat. Mindig megfogadtam, hogy soha nem ijedek meg, ha váratlanul ér valami. Rohrstock-Andres, a tanítóm verése iránt jóformán érzéketlen voltam. De amit most láttam, szörnyűbb volt a bombázásnál és a verésnél is. Anyám szorosan átölelte a férfit, aki most már ült. Ügy rémlett, hogy az a kevéske ereje ebben az ölelésbe« összpontosul. A targoncáról leesett egy batyu. Szemem végigslklott a férfi keszeg alakján. Csodálkozó tekintetein megállt a combnál. A test Kt végződött. A két ember, aki hazahozta apámat. csendesen eltűnt a bakterha? ban. A lábatlan ember anyám leeresztett haját simogatta. Mély gödrökben ülő száraz szemét rám függesztette. Gyere idei — hívott a szeme. Nem mozdultam. Bicikli, hős, szigorúság ... Nyomorék, nyomorék... Ezek a gondolatok vadállatként mardosták gyermeki telkemet. Megkerestem apám fényképét, amelyet zsebemben rejtegettem. Nem, ez nem lehet ő. De anyámnak csak tudnia kell. Mondogatta Is: — Hisz ez a te apád. A VIRÁGOK kihullottak a kezemből a betonra. Apám elvette tőlem a fényképet és összetépte. Jobbját a váMamra tette: — Segíts le a kocsiról — mondta. Anyám is odajött s apám már állt, ott mellettem az úton. Olyan kicsi volt, mint én. A kezemet kereste. Hallottam szavait, de alig értettem, mit beszél: — ... egymáson segítve indulunk neki együtt az új életnek. — Láttam rajta, hogy hiszi is, amit mond. Ereztem, menynyire harcol a szeretetem ért, bizalmamért. Ügy beszélt velem, mint egy felnőttel. Ezért így feleltem. — Nem tudom, hogyan sikerül majd. Legfeljebb egy helyett két tej káposztát .hozok”. VÁRTÁM az első korholó szót, de apám csak elnevette magát: — Azt nem csinálod többé. Tanulni fogsz, ón meg dolgozom. Ezentúl nem kell majd azokból a káposztáiéj ékből élnünk, amiket összelopkodsz. Meg tudjuk csinálni? — Meg ám — feleltem. Szégyelltem előbbi gyengeségemet. Szinte belehasított szívembe s a sebből most csak úgy ömlött a szeretet, amelyet apám Iránt éreztem. Némán lehajoltam s felszedtem a virágokat. Apám csak ennyit mondott: — Köszönöm. Fordított*: Sárközi Gyula
