Békés Megyei Népújság, 1962. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-30 / 100. szám
Üzenet versekre SZ. K„ ENDROD. — Csalódás, Kedvesem anyja című versel — hasonlattal élve — olyanok, mint az az asztal, melyet készítője nem azonos minőségű faanyagból állított össze. Az értékes ében-, dió- és hasonló mellett közönséges puhafa is akad, a válogatott szavak, költői kifejezések mellett gyengébbek Is. Egységes fajsúlyú, stílusú és értékű versalkotásra törekedjék. M. GY., BÉKÉSCSABA. — A hősök emlékére, írj otthonok, Még nem késő című verseiről az a véleményünk, hogy úgynevezett '„direkt fogalímzásúak”, vagyis ha a rím és a — nem egyszer döcögős — ritmus nem jelezné, hogy írójuk versnek szánta őket, prózában is rögzíthetők lelhetnének, B. L, MEZÖKOVACSHAZA. — A „Schanson“ (nem német, hanem francia kifejezés, tehát helyesen „Chanson”) érdekes versféleség, mely költői tehetséget tükröz, csak éppen nem tudjuk hová sorolni, mert chansonnak nehézkes, költeménynek könnyű ritmusban, fogalmazásban egyaránt. Slágerszerzőknél próbálkozzék vele. M. J., DÉVAVANYA. — Március 8. nőnapi köszöntő című írása a csasztuskák családjába sorolható. Ismerősök, munkatársak meghitt körébe való, újságba nem. Felénk forduló bizalmát köszönjük. Egyéb, közhasznú, Írásait szívesen látjuk, 3. E„ BÉKÉSCSABA. — Máról szőnek regét majdan földön új népek, Tavaszt zengi földünk tája című rigmusait, sajnos, nincs módunkban közölni, mivel nem eléggé versszcrüek. Régészeti kutatók és Algéria egyik hős Ifjú szülötte című írásaihoz hasonlókat pedig a múltban már közöltünk lapunkban. S. E„ PUSZTAOTTLAKA. — Verseiből alkalomadtán szeretnénk egy-egy sikerültét közölni, azonban, jelige alatt — aihogy kívánja —« nem tehetjük. W. S. GYULA. — A kezdő, de biztatón Induló verselök erényei és gyengéi keverednek Írásaiban. Témaköre széles, látszik, bogy az élet minden mozdulása érdekli. A szükséges versírói rutin és a még költőrbb megoldások elérése érdekében azt ajánljuk, hogy közben szakadatlanul tanulmányozza a mai magyar és külföldi versirodalmat. I. T„ GYULAVÁRI. — A W. S.-mek szóló üzenetünket ön is megfogadhatja. Amennyiben úgy érzi. Jobb elbeszélő, mint költő, anélkül, hogy a versírással, mint kedves, hasznos időtöltéssel felhagyna, próbálja ki erejét a prózairodalom terén is. A „Sárga Sátán” című alkoholizmus-ellenes verséből, Ilyen tárgyú Írásunkban szívesen idéznénk. Egyébként igen hosszú és mint vers még nem eléggé kiforrott, azonban idézetképpen jó kiegészítője lehet az a&kohoiizmus ellen írandó cikknek. V. B., BÉKÉS. — A helyes témát kissé szólamszerüen fogalmazta meg Ifjú proletár dala című versikéjében. CS.SZ.P-I BÉKÉSCSABA. — Édesapám című versét visszatartottuk a válogatásra szánt anyag részére. U. L, GYULA. — Nyújtsd kezed elmű írása versformában rögzített próza. V, L. SZARVAS. - Üt a jövőhöz elmű dolgozata jő anyagot szolgáltatna egy, a békeharcról szóló vezércikkhez. Véreként semmiképpen sem fogadható A, a legnagyobb jóakarat mellett sem. M. L BÉKÉSCSABA. — Elég volt, Szabadságot Kongónak, Kubikosok — mindhárom írásának tiszteletre méltó, szép a témája, ám ahogy „versbe” foglalta őket, az Iskolapéldája annak, hogy miként nem szabad verselni. Arra, hogy miként lehet és kell, ezer és ezer példát találhat verskötetekben, irodalmi folyóiratokban, klasszikus és mai ismért költők műveiben. p. L — Csupán nevének kezdőbetűit közölte, több adatot nem, azonban ez is elegendő ahhoz, hogy A tűsarok és a Vendégek című verseiről röviden nyilatkozzunk; az előbbit küldje el a Ludas Matytaak, tartalmilag és hangvételéiben vicclapba való, a másik kedves hangulatú, de amolyan „pósabácsisan" naiv csengésű, és kissé kidolgozatlan. M. S. SZARVAS. — Egy szebb jövő hajnalán, Éva almája, Szerelem — az ilyen és hasonló című témákat már sokszor megírták és jobban, színvo- 1 halasabban, igazi költeményként Gondoljon csak a legismertebbeknek: Petőfinek, Aranyinak, Adymak, József Attilának, s a mai — irodalmilag elismert poétáknak — politikai és szerelmi költészetére. Ha egy vereiró nemhogy ugyanazt, de gyenge alkotást nyújt át a mának, mi abban az új, a több, a haladottabb? Pedig az olvasó mindig többet, újszerűbb mondanivalókat vár a ma íróitól, költőitől, mint a tegnapiaktól, ez természetes. z őrs harckészültségben várja a parancsot. A járőrök percnyi pontossággal indulnak, az épületben pedig mindenki végzi megszokott feladatát. A parancsnok kora délután óta nem mozdul a telefonkészülék mellől, íróasztala közvetlenül az ablak mellett áll, elláthatna egészen a határig, ha nem kezdődne az épülettől vagy nyolc—kilencszáz méterre az a fiatal tölgyerdő, mely mindjobban terebélyesedve, egyre marconább fákkal teletűzdelve ballag át a túloldalra is. Az árnyékok lassan megnyúlnak, olyan lesz a levegő, mintha szürke színűre festették volna. A határon túl a hegyek hósapkája még villan néhányat, aztán csak a hold mosolygó karikája világítja meg ezt a hegyes-völgyes, folyócsalitos birodalmat. A parancsnok látja ezt, de most nem tud gyönyörködni benne. Csak azért néz ki az ablakon, hogy az erdő fáinak hegyén átfusson tekintete odaátra, ahol készül valami. Hogy mi, azt nem tudja pontosan. A telefon hallgat. Esteledik. A tölgyes szélén könynyű fátyolként libeg az egyre jobban sűrűsödő köd. A falon ketyegő órára néz. Hat óra. Négy órája várja a további parancsot, és semmi. Csak a monoton óraketyegés ...'. Akinek éppen más dolga nincs, az a klubszobában sakkozik, dominózik, vagy rádiót hallgat. Mint akármelyik este, de mégsem ugyanúgy. Becze határőr a sakktábláról azt gondolja, hogy az bizony nem más, mint a folyó völgye, és szemben, ott, a fekete csatasor ügynökök légiója, akiket meg kell semmisíteni!... A dominózóknak, ahogy a kis téglalapocskákat hosszú, kígyózó vonallá rakják össze az asztalon, egy villanásra a határ jut eszükbe, a határ láthatatlan, kígyózó vonala, ahol büntetlenül senki nem léphet át... A rádió mellett csak Szántó Pista ül, az őrs legjobb rajparancsnoka, szolgálatban: Szántó tizedes elvtárs. Ül, csavargatja a rádió gombját, aztán egy hangulatos, könynyű muzsikánál megáll, kicsit hátradől a széken és hallgat csendesen. Iszonyú rossz kedve van. Behunyja a szemét. így könynyebb. Rágondol. így jobb... (— Szervusz, Katinkám... Haragszol?... Hiába, nem lehet mindig úgy, ahogy szeretnénk... Sajnálom, nagyon... Még csak üzenni sem tudok, hogy ne menj ki a kiserdőbe, mert nem leszek ott. Nem szabad duzzogni, szép is lenne, ha a tanító néni csak úgy egyszerűen sírva fakadna! Nem is értem, hogy jutott eszedbe ez a mai séta? És éppen ott, az erdőben, a falu alatt... Még nem mondtam ma? Édes ... Kell ezt mondani?... Talán íe..J — Riadó! Szempillantás müve, hogy a fekete csatasor, a dominó-határ, és Katinka tanító néni volt-nincs! És alig telik el néhány perc, már fegyverrel a kézben sorakoznak eligazításra. A tölgyerdő felett köd gomolyog, és úgy csurog a fák közé, mint sajtárba a tej. A parancs megérkezett. Most már tudják, hogy nehéz éjszaka vár rájuk. A géppisztoly acélja is hidegebb a szokottnál, a köd csurog, csurog, hallatszik, hogy a fák dermedten húzzák össze magukat. A parancsnok fejében százféle gondolat cikázik. A feladat nem könnyű. És különös... Amikor végez az eligazítással, újból megcsörren a telefon. — Bozsó százados jelentkezem! — Értettem. Szokatlan útvonalakon ... Értettem alezredes elvtárs. Az erősítés útban. Jól hallatszott, hogy a vonal túlsó végén az alezredes leteszi a telefonkagylót, és élesen kattan a készülék. — Szántó tizedes! — Parancs! — Hozzám!... A parancsnok tudja, hogy Szántó ismeri legjobban a környéket. — Különleges feladatot kap. Járőrtársával 18 óra 30 perctől szokatlan útvonalon teljesít szolgálatot. Az útvonal a következő: Szabó bácsi présháza, az országút melletti cserjés a 159-es kilométerkőig, a falu alatt egészen a kiserdőig, onnan... Szántó Pista arcán pirosság húzódik egyre feljebb. Mintha a parancsnok hangja helyett Katinka csengő kacagását hallaná: Ugye, hogy eljössz a randira, rossz fiú? Ugye látod! Katinkát nem szabad megszomorítani... — Érthető, Szántó elvtárs? — Értettem, százados elvtárs. Amikor Varjú Bercivel, az őrs mókagyárosával kilép a kapun, az ezüstképű hold éppen a tejszínü köddel kacérkodik. — Hát akkor rajta — dörmögi Berci, és hűségesen követi parancsnokát. A hold tovább cicázik a köddel... Jó dolga van, más gondja sincs. Három kilométerrel nyugatabbra puha járású luxuskocsi fordul be egy dűlőúton, aztán csendesen megáll. Két férfi ül benne. A műszerfal sárgás fénye megül az arcukon. Az egyik fekete svájcisapkát hord, a másik puhakalapot. A kalapos ül a volán mögött, karórájára néz, aztán halk kattanás hallatszik. — Old boy, figyelem! Old boy, figyelem! Hall engem? Vétel. Hangszórórecsegés, elnyújtott halk füttyök. Aztán egy távoli hang. — Itt old boy. Itt old boy. Minden rendben. Zóna: suhogó, nádtető, háromszáz. Jel: kettőskereszt. Vétel. A kalapos adásra kapcsolja a kis hatósugarú rádiók — Oké. Végeztem! Űjabb kattanás. — A fiú jól dolgozott. Az anyag a falu melletti erdőben, egy öreg tölgy odvábán van, háromszáz méterre a legszélső, nádtetős háztól. Kettőskeresztet vésett a fa kérgébe. El sem tévesztheted. A svájcisapkás dünnyög valamit, aztán érthetően folytatja: — Mit gondolsz azok, odaát... — Marha — szitkozódik a kalapos —, ha nem volnának, akkor átküldhetnénk érte egy kölyköt is! Berezeltél? Negyed nyolc. Mozgás, fiam, nem sétakocsikázni jöttünk! — Oké — szívja a fogát amaz, és kiszáll a kocsiból. — Itt várlak. Ha bajba keveredsz, ne sajnáld tőlük az ólmot. — Oké — mordul még egyet a svájcisapkás, és alakja belemosódik a ködbe, mely úgy csurog a fák közé, mint sajtárba a tej... — Ez a hideg olyan nagy, hogy a fülem majd lefagy — költ egy rigmust kapásból Varjú Berci, és kuncogva nevet rajta. Szántó megáll, felhúzza a köpenye ujját. — Negyed nyolc múlt öt perccel — mondja, és szigorúan néz Varjúra. Ritkul a köd. Már az országút melletti cserjésben járnak, és a földre szállt felhő foszlányokra szakadozva úszkál a kopasz bokrok felett, míg egy erősebb szélroham elkergeti a hírmondót is. Fél nyolc: a köd már a mélyebben fekvő részekről is eltűnik, az égbolt kitisztul, és csillagok pislognak lefelé. Katinkát látják meg legelőször. Ott ül egy tuskán, kabátját dideregve összehúzza és vár. Szomorú, hiszen hogy eltervezte ezt a mai estét! A sétát, hogy majd összesimulnak, és fagycsípte avar sóhajtozik a lábuk alatt. És beszélgetnek sokat, mindenfélét ... A faluszéli erdő fáiba is belekap a szél. Észak felől jön, később már vágtat, zúg és jajgat is, meghajolnak előtte a fák. Katinka elindul a falu felé. Már úgysem jön a fiú, és — csodálkozik ezen — egyszerre félni kezd, egyre jobban félni ... Lehet, hogy csak a szél zúgása ijeszti, mégis fél. Háromnegyed nyolc lesz öt perc múlva: a járőr az erdő alá ér. A fekete svájcisapkás mereven tapad egy fához. Körülnéz. A sötétben is meglátja az odvas tölgyet, és fejmagasságban a törzsébe vésett kettőskeresztet. A járőr feszülten figyel. Katinka gyorsít, szeretne már kijutni a fáJc közül, a szabad ég alatt már nem félne úgy. A svájcisapkás eléri a tölgyet. Öblös odvába nyúl, a kezében fémes tok villan, s már osonna is vissza, amerre jött. Háromnegyed nyolc: Szántó megpillantja Katinkát. Varjú a. svájcisapkást. A svájcisapkás a lányt. A lány senkit. Az idegen pisztolyt ránt. Döntőt: ha a lány észreveszi, lő. Katinka siet. Rózsaszín nylon kendője röpköd a szélben. A nagy tölgy felé tart, ott visz el a csapás. A svájcisapkás látja, hogy már nem bújhat el a lány elől. Nem teketóriázik. Felemeli a pisztolyt ... az acél holdfénybe ütközik. Szántó felhördül, de még bár. mit is tehetne; tompa csattanás, sikoltás, s Katinka elzuhan a fagycsípte, sóhajtozó avaron. A svájcisapkás menekül. Dübögve rohan a fák között a határ felé, míg le nem sújtja egy rövid sorozat. Nyolc óra. Katinka felnyitja a szemét. A bal karján csupa vér a kabát... De azért szólni tud. — Mégis eljöttél, Pista? És amíg el nem sötétedik a világ, mosolyog. Már nem fél, és fájdalmat sem érez. Azt sem érzi, hogy a fiú a karjaiba veszi, és fut vele a falu felé. Vajnai László: Szüntelen-új május Az árnyékok mint barna üveggolyók a hajnal meredek lejtőjén legurulnak a tegnap mélységébe s a Ma utasai elindulnak a szüntelen-új mindennap felé s az élet ahogyan erekben a vér fákban a nedv újra s újra kering valami megbonthatatlan örök törvényszerűség szerint. Kifeszített kék szárnyain lebeg a világ. A Földön gyárkémények füstgomolyagjai összecsókolódznak és feljön a Nap! És indul a reggel, sugársereggel, és mindent beragyog a májusi fény S a nép a nép, mint a tenger... Jó reggelt Ember! Es kenyér.
