Békés Megyei Népújság, 1962. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-18 / 65. szám
W.Sbut'Ciwlewa rroTM : szmrmmm^ H* | Irtelen ügy tűnt, mintha az ördög Kerítette volna hatalmaim a bombázót. A műszerfalon szabálytalan összevisszaságban gyulladtak, ki és aludtak el az ellenőrzőlámpák. A „Skorpió” mindenen áthatoló szirénázása elnyomta a négy hajtómű motorját. A műszerek mutatói hatalmas kilengéseket végeztek, mintha sohasem akarnának megállapodni. A kormány fogantyúja ide-oda ugrált. John Hayly kapitány tehetetlen volt. Először fel sem tudta fogni, hogy mi történt vele. Egy perccel ezelőtt a B—97 típusú „Atlanta” elnevezésű bombázó még nyugodtan repült a bemért irányban, a robotpilóta fennakadás nélkül irányította a gyakorlótér fölé. Az elektromos számológép jelezte az időpontot, mikor kell a „Skorpió” típusú rakétalövedéket kilövésre előkészíteni. Ekkor történt a baj. A „Skorpió” nem vált le a gép testéről. Ezért bőg a sziréna, jelezve, hogy a töltetet robbanásra élesítette az automataszerkezet. A robotpilótát ■pedig nem tudta kikapcsolni. Ez volt a legnagyobb veszély! John Hayly kapitány nem volt ura gépének. A robotpilóta uralta az egész hidraulikus berendezést, és irányította a kormányszerkezetet. Hayly ereje végső megfeszítésével megkísérelte a kormányt saját irányítása alá vonni, de a gép zuhanni kezdett. A kapitány nem látta a magasságmérőt, szemei előtt színes karikák táncoltak. Egy dologgal tisztában volt: ha 350 méter alá ereszkedik, az atomtöltésű „Skorpió” önműködően robbanni fog. Haylynek eszébe sem jutott, hogy „Atlantájával” együtt ő is a földbe fog fúródni. Tudatában lázasan kalapált az a gondolat; azonnal beáll a robbanási veszély, fel fogunk robbanni! megpróbálta, hogy maga felé húzza a kormányt. A szeme előtt ugráló karikák lila foltba sűrűsödtek. Egész teste remegett, olyan hevesen dobogott a szíve. Görcs szorította a torkát. Idegszálaival érezte, hogy ez a vég... Ebben a pillanatban, mintha villamos áram futott volna keresztül testén: a hajtóművek dübörgésén és a sziréna zúgásán áthatolva megszólalt egy nyugodt, kimért hang: „Ne örüljön meg, Hayly! Ne rángassa a kormányt, nincs semmi értelme!” Hayly gépiesen felkapta a fejét. A rendszertelenül felvillanó és kialvó ellenőrzölámpák között fehéren fénylett a képernyő. Kidomborodó, zöldes üvegéről Herter tekintete figyelte a kapitányt. „Viselkedjen normálisan, John. Hagyja békében a kormányt!” A parancsnak engedelmeskedve Hayly visszarántotta kezét. A kormány magától a helyére csúszott. A gyorsulás hátranyomta a pilótát. Az „Atlanta” ismét emelkedni kezdett. „Kísérelje meg a gázkart átállítani ■— szólalt meg újból Herter. Hayly engedelmesen átfogta a vörös színű foMc Hc Hajdik Antal illusztrációja gantyút, megpróbálta maga felé húzni, de nem mozdult. „Nem megy” — rázta meg a fejét. „Szedje már össze magát!” — csendült fel ismét Herter fenyegető hangja a hangszóróból. A nyugodt hang hipnotikus hatással volt a kapitányra. Herter az I. számú tudós volt a ballisztikus lövedékek kútatása területén, legalábbis így nevezték őt a lapok. A legtöbb rakétái ö tervezte a nyugati kormányok számára. Hayly reménykedve tekintett a képernyőre. Herter gondolkozott. Mindössze néhány pillanatig tartott, de a berepülőpilóta azt hitte, hogy a várakozás felér az örökkévalósággal. ayly kapitány egyáltalában nem volt gyáva. Négy év óta szolgált már berepülőpilótaként, és ez jelentett valamit! De életében először most fogta el a halálfélelem. Kezei reszkettek, szíve kalapált, gondolatai mintha higanycseppek volnának, úgy futottak szét. Az „Atlanta” törzse alatt, néhány méterre kabinjától függött a „Skorpió”, élesített hidrogéntöltettel! Nincs olyan erő, amely meg tudja akadályozni a robbanást. Ha csak egy műszer felmondja a szolgálatot, azonnal bekövetkezik a robbanás. Pillanatnyilag teljes erővel működtek a hajtóművek, a robotpilóta automatikus kapcsolására másodpercenként fogyott az értékes üzemanyag. „Máris robban! A levegőbe - repülök...” kavargóit Hayly fejében a gondolat. Vakító, színes fénygolyó villan, még a napot is elsötétíti, de számára ez a fényesség az örök sötétséget, a pusztulást jelenti. Hayly hitt a bomba mindenhatóságában. Az évek óta olvasott újságcikkek, filmek, csak a tisztek részére készült titkos tájékoztatók szilárdan meggyőzték erről. A robbanás rádiusza, a pusztulás foka, az optimális detonációs magasság — az adatok százai belevésődtek az agyába. Ezek a számok most minden mást kitöröltek gondolataiból. igyeljen csak, Hayly" — riasztotta fel Herter hangja a kapitányt. „Vegye le a robotpilóta védőburkolatát. Mindjárt Petersen jön a képernyőhöz és megmondja, mit kell csinálnia.” Hayly a robotpilóta fölé hajolt. Vezetékek, félvezetők, ellenállások és kondenzátorok kaotikus zűrzavarát pillantotta meg. Számára teljesen új berendezés volt. Nem hasonlított szokott robotpilótákhoz. Ügy látszik, az „Atlanta” felszerelése teljesen új berendezést követelt meg. „Semmi értelme sincs” — kiáltott fel éles hangon. „Nincs nálam szerszám” Az „Atlanta” közben tovább emelkedett, nagy körben repült a pusztaság felett. A hajtóművek tompa dü Fi! börgése már túlharsogta a szirénák egyre halkuló sivífását. A földi megfigyelő képernyőjén keresztül Hayly kapitány látta, hogy még mindig a pusztaság felett repül. A gép valahol a gyakorlóterep közelében száguldott. Herter tovább töprengett. Az egész esemény számára csupán egy pillanatnyilag megoldhatatlan feladatot jelentett. Komplikáltsága azt jelentette, hogy azonnal meg kell oldani. Pontosabban: három feladat állt előtte. Először meg kellett állapítania. hogy a „Skorpió” miért nem vált le a bombázó törzséről? Ez végtelenül fontos volt, mert egyáltalában nem szerepelt Herter közeli terveiben, hogy a „Skorpió” konstrukcióját alapvetően megváltoztassa. Nagyon jó lenne, ha a „Skorpiót” le lehetne hozni a földre, vagy a gyakorlatot legalább be lehetne fejezni. Végül üdvös lenne, ha ezzel a Haylyvel is lehetne valamit csinálni. Herter már elég régen dolgozott vele, a korábbi konstrukciókat igen ügyesen repülte be. Kár lenne új emberrel kezdeni a munkát. „Ugorjon ki ejtőernyővelf* — adta ki az utasítást a kapitánynak. „Nem lehet!” — válaszolta Hayly, a képernyőhöz hajolva. „Az automaták zárva tartják a kabin tetejét.” Herter már nem is figyelt oda. Tudta, hol van a hiba. A biztosító berendezések lehetetlenné teszik, hogy a berepülőpilóta kiugorjon mindaddig, amíg nincs kellő távolságban a robbanás színhelyétől. Pillanatnyilag a robbanás feltételezett színhelye néhány méterre van csak a repülőgép vezetőjétől, közvetlenül a pilótafülke alatt! A földi megfigyelést elősegítő képernyőn fekete foltok jelentek meg. Az „Atlanta” korábbi hatalmas mérvű atomrobbanások színhelye felett repült. Itt a puszta közepén terült el a légierő gyakorló területe. Ha a „Skorpió” indítószerkezete nem mondta volna fel a szolgálatot, akkor a köves, hamuval borított talajon újabb kráter nyílt volna 5 perccel ezelőtt. Herter még mindig gondolkozott. Arra már rájött, hogy a rakéta indítóműve miért nem lépett működésbe, és gondolatban tovább folytatta a konstrukcióhoz szükséges változások kiötlésót. Természetesen repülés közben már nem lehet ezen segíteni. A rakétalövedék mintapéldánya elveszett. És a berepülőpilóta? „Mennyi üzemanyag van még?” — kérdezte. „Még egy félórára elég” — válaszolta Hayly kényszeredett mosollyal. erter válasz nélkül tudomásul vette. Pillantása észrevétlenül elierelődött Hayly kapitány képernyőn látható arcáról. Lelki szemei elolt már látta az új tervrajzot. Valóban, a rakéta indító szerkezetét át kell dolgozni. És Herter már látta maga előtt a szükséges változtatásokat. „Hall engem, boss?” — kiáltotta Hayly gépiesen a képernyő felé fordulva. „Az üzemanyag csak 30 percre elegendő.” Herter nem válaszolt. Hirtelen világossá vált Hayly kapitány előtt, hogy Herter egyáltalában nem figyel rá, gondolatai máshol ka• landoznak. A felismerés olyan borzasztóan hatott rá, hogy a robbanás veszélyéről egészen elfelejtkezett. Fel akart ordítani: „Nem! Nem!” De ott volt előtte a képernyő és tisztán láthatta, hogy Herter valami másra koncentrál Valóban, Herter már régen elfelejtette, hogyan menthetné meg a hereHc pülőpilótát. Ez a feladat nem oldódott meg önmagától, és gépiesen elvetette, mint olyat, amely helyett más, lényegesebbel kell foglalkoznia. Herter egész életében rakétákat tervezett. A politika szinte eszébe sem jutott. Épp így az emberek sem. „Főnök, hallja, hogy mit mondok?” — rikácsolta Hayly kétségbeesetten a mikrofonba. Herter pillantása egy másodpercig találkozott a kapitány tekintetével. Herter hunyorított nyugodt kék szemeivel és ezzel el is tűnt képe a közvetítő-ernyőről. Hayly ismételten éles hangon kiáltott a mikrofonba. Nem is jutott az eszébe, hogy a halk beszéd éppúgy megtenné. Kiabált, és azt várta, hogy minden pillanatban választ kap. De senki sem törődött vele. Az „Atlanta” elhagyta a felhőket. Messze előtte feltűnt egy fényes sáv. Az öböl! Hayly nem is ügyelt közben arra, hogy csaknem átrepülte már a gyakorlóterep határát. Még mindig ugyanazt a mondatot kiabálta a mikrofonba. Még az sem vált tudatossá előtte, hogy közben szitkozódni kezdett. A segítségkérést felváltotta a legvadabb szitkok özöne. Csak a válaszra várt. De hiába! Kétségbeesetten állapította meg hogy a rádióösszeköttetés rendben van. A hajtóanyag rohamosan fogy. De vele már senki sem törődik. A megfigyelő-készülék képernyőjén két világos vonás tűnt fel. Nagy sebességgel mozogtak a képernyő közepén, szemmel láthatólag a bombázó felé közeledtek. John Hayly tapasztalt pilóta volt. Amikor egy pillanatra megszabadult a félelem nyomasztó terhétől, kérlelhetetlen világossággal látta helyzetét. A bombázó halált hozó terhével elérte a gyakorlóterep határát, és lent megtették a szükséges óvóintézkedéseket. „Ciklon” típusú távirányítású légelhárító rakétákat lőttek fel. A másodperc töredéke alatt jött erre rá. Gyakorlott agya rögtön kiértékelte a várható következményeket. Hayly világosan látott mindent, az „Atlanta” magasságát, sebességét, és pillanatnyi távolságát a légelhárító rakétáktól. „Lelőnek! Lelőnek!...” — kiáltott fel kétségbeesetten. Ez a szó gondolatainak kavargó áramlatát más irányba terelte. Hirtelen úgy érezte, tudja, mit kell tennie! Sőt meg volt győződve, hogy megmenekülhet, csak a légelhárító rakétákat kell kikerülnie. A Föld• hallgat, áruló módon hallgat, de a rádió üzemben van. Ki fogja kiabálni az egész világnak, hogy mi történt vele. Nincs hozzá joguk, hogy egyszerűen félreállítsák! Hayly ultrarövid hullámhosszra állította a készüléket. Rövidhullámon fog adni, bárki meghallhatja, a személyszálító hajók, repülőgépek vagy rádióamatőrök! Mindenki!... Egyhangúan zúgott a rádióberendezés, az egyetlen műszer a repülőgépen, amely hajlandó volt a kapitányt szolgálni. De John Hayly kapitány, az Air Force egyik legkiválóbb berepülőpilótája nem tudta, hogy mit mondjon. Szavakat keresgélt, de nem volt képes őket egyetlen ép mondattá összehozni. Frázis-töredékek kavarogtak értelmetlenül az agyában. Ordítani szeretett volna, de nem tudott, hiányoztak a megfelelő szavak. Valami arra kényszerítette, hogy mindenki tudomására hozza, ö John Hayly kapitány még csak 28 éves, nem volna szabad ebben a korban meghalnia! És ha tegyük fel, hogy sikerül leszállnia, akkor nem ül soha többet repülőgépre! Nem. fog életében többet halált hozó bombákat, atomrakétákat szállítani! „Bomba, halál, atom!” találta meg végre a helyes szót, és izgatottan ismételgette. „Bomba, átkozott bomba!” —* majd hirtelenül elhallgatott. Ismét megpillantotta a „Ciklont” a műszerfal képernyőjén. Két parányi fekete pont száguldott az „Atlanta” után, piszkos füstcsíkot húzva a levegőben. Hayly ösztönösen a kormány után nyúlt. De alig érintette meg a fém fogantyút, észrevette, hogy a kormány önmagától is abba az irányba tereli a bombázót, amelybe $ is akarta. A gép megfordult, és tovább emelkedett. Az automaták önműködően szembeszálltak a veszéllyel. Hayly kapitány azonnal elengedte a kormányt. Tudta, hogy az elektromos védöber~ndezés jobban felveszi a harcot a légelhárító rakétákkal, mint az* emberi agy. A „Ciklonok” egyre közelebb ér* tel:. Mintha kötélről elengedett vadászkutyák lennének, úgy követték a bombázót. Utána csináltak minden fordulatot. A műszerfalon felgyulladt az egyik fehér lámpa, a farban elhelyezett ágyú zárótüzet nyitott. Az „Atlanta” nagy sebességgel távolodott el a pusztaság közepe felé. A fehér ellenőrzőlámpa' kialudt. A iégelháritó rakéták már a bombázó közelében repültek. Ha az „Atlanta” elhárító fegyverei itt találnák el a „Ciklonokat”, az épp oly veszélyes lenne, mint egy telitalálat. A kormány oldalt döntötte a gépet. A pilóta is elvesztette egyensúlyát. A repülőgép elszánt harcot folytatott a Iégelháritó rakétákkal. Hayly becsukta a szemét. Csak a hajtóművek borzasztó bőgését hallotta. Amikor újra a megszokott zúgás váltotta fel az idegtépő zajt, kinyitotta szemét. A bombázó még mindig a pusztaság fölött repült. A légelhárító rakéták elmaradtak, valahol eltűntek. De ebben a pillanatban « megfigyelőkészülék képernyőjén újabb világos pontocskák tűntek fel. Valamennyi a képernyő közepe felé tartott. Rengetegen voltak. Északról, délről, keletről és nyugatról valamennyien a bombázó felé tartottak. Hayly tisztában volt vele, legfeljebb másfél perc múlva a Ciklonok” elérik a repülőgépet, és pillanatok alatt darabokra tépik. Lehetséges, bár a valószínűség 1:100 000-hez, hogy sikerül ejtőernyővel elhagynia a lelőtt repülőgépet. Ez a gondolat teljes erővel hatalmába kerítette, és arra kényszerítette, hogy cselekedjen. Megigazította az ejtőernyő tartózsinórját, felvette az oxigénálarcot. Pillantása a rádiókészülékre esett. Áz adókészülék engedelmesen várt. Várta, hogy közöl-e valamit, és Hayly kapitány most már tudta, hogy mit kell mondania. Kötelessége volt, hogy vádolja mindazokat, akik a légelhárító rakétákat fellőtték, akik megijedtek a maguk készítette bombától, ezért akarták őt is meggyilkolni, vádolni kellett azokat is, akik a „Skorpiót” és az „Atlantát” gyártották és a termonukleáris töltetet elhelyezték. Öt, Hayly kapitányt küldték fel a magasba, hogy a kísérletet elvégezze, de ők a földön maradtak, és most el akarják tenni láb alól, hogy saját hibájukat> hogy saját bűnüket leplezzék... Valami különleges kifejezés után keresgélt gondolatban, de az idő gyorsan rohant. Pillanatok, amelyek röviddel ezelőtt még az időt jelentették, semmivé változtak. „Én, John Hayly kapitány” kezdte nyugodt, tartózkodó hangon... „Én...” Olyan halkan beszélt, hogy szinte maga is alig hallotta. A hajtóművek utolsó felbődülése, amely kétségbeesett ugrással akart a fenyegető rakéták elöl menekülni, teljesen elnyomta szavait. „Itt John Hayly kapitány beszél” — kiáltotta most már sokkal hangosabban. „Figyeljetek...” Ez volt minden, amit még mondani tudott. Legalább egy tucatnyi „Ciklon” rakéta fúrta át a gépet. Darabokra szaggatva, lángolva zuhant le az „Atlanta”. Háromszázötven méterrel a föld felett vakító láng csapott ki a füsttömegből. Fehér felhő emelkedett az ég felé, gombaformájú felhő... Egy órával később a hadügyminisztérium rövid közleményt adott ki: „Az N pusztaságban sikeresen befejezték a „Skorpió” termonukleáris rakéta robbantási kísérletét.” John Hayly kapitányról, az Air Force egyik legkiválóbb képesítésű kapitányáról egy szó sem esett. Hozzátartozói értesítést kaptak, hogy autóbaleset áldozata lett. VÉGE.
