Békés Megyei Népújság, 1962. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-19 / 15. szám

4

népújsáa

1962. január 19., péntek

László Anna:

A LINK EMBER

Ä Hnk ember fittyet hány a biológia törvényeinek — osztódással szaporodik. Persze vannak nála elvetemültebb bűnözők is. Csakhogy az amolyan igazi bűnözővel ritkán találkoztam személyesen, s ezért könnyű emelkedett szellemben gondolkodnom felőle. A link ember viszont folyvást a kőzetemben van, mérgezi napjaimat, felkorbácsolja a dühömet. Megfoszt attól a lehetőségtől, hogy emelkedett szellemnek hihessem magamat. Ezt nem bocsátom meg ■cki.

Szabadjára engedem a fantázia, mat és magam elé álmodok egy Olyan felnőtt férfit vagy nőt, aki még nem találkozott vele. Ez a képzeletbeli lény megkérdezi tőlem, milyen is hát a link ember, e én bizony bajban vagyok. Mert természetrajzának jellegzetes vooása éppen az, hogy nehezen fogható meg. Kocsonyás. Kisiklik a kézből. Ha egy-egy tettét, egy-egy »apját vizsgálom, oly jelentéktelen, oly apró-cseprő hibákra találok, hogy felhánytorgatásukkal csak saját kicsinyességemet bizonyítom. Amit egy alkalommal vét, az már szóra sem érdemes, amit egész életében — az már maga az ártalom.

i Először is: ígér. Mindig és mindent. Kérhetsz tőle bármit. De az is elég, ha csupán véli, hogy kérni akarsz. Elmondod szándékodat — mialatt te magad aggódsz, hogy küzdelmes, bonyolult lesz a megvalósítása —, ő azonnal érzékelteti veled: az emberiség évszázadok óta arra vár, amit te tervezel. Természetesen — mivel reá tartozik —, már a következő órától kezdve mindent megtesz majd az érdekében. Alighogy kimondta ezt, elfeledi. Eltűnik az emlékezetéből, mint a magnetofon-szalagról a letörölt szöveg. Ha később érdeklődsz, többnyire álmatagon néz rád, nem is sejti, miről beszélsz. Újra elmondod, s most már azt javasolod: írja fel. Ö, bár azt állítja, erre nincs szüksége, mégis készségesen megteszi. Ha cédulát használt, ezt még aznap elveszti; ha füzetet, azt nem nyitja ki soha többé.

Továbbá: az órát nem ismeri. A megbeszélt időpontot nem tartja be. Elkésik. Vidáman, könnyedén, egy kisgyerek ártatlanságával. Meg sem kísérti a gondolat, hogy talán elkésett. Máskor sebesen szaladtok egymás mellett, sietve kergetőztök egymással, az idő és te. Az idő — mert kevés van belőle — kívánatos a számodra, nem teltek be egymással. De amíg a link emberre vársz, mindez megváltozik. Az idő rádnehezül, nyűggé, lomhává válik. Foglalkozni nem tudsz semmivel, hiszen már jönnie kell. Erőddel nem tudsz gazdálkodni, nem tudod, mennyi van még hátra szenvedésedből, hiszen a link ember nem ismeri az órát. És ha ma ném várod meg, holnap sem lesz másképp vele, tárgyalnotok pedig kell. Jobb tehát, ha ma tűrsz. Súlyosbítja a helyzetedet az a veszély, hogy talán el sem jön. Végtelen ártatlanságában talán azt is elfeledte, hogy te a világon vagy, s valahol messze, önfeledten mások elé önti kincseit.

A link emberben talán az a leglényegesebb, hogy a percnek él. A percet feltétlenül megmenti, sőt, ha van rá módja, meg is cukrozza. Az egymás sarkára lépő percek kiszorítják tudatából az elmúltakat. A következőhöz pedig nincs kapcsolata. Az adott percben telítve van jószándékkal, de a következőben már egy másfajtával, s nem törődik vele, hogy az előző percek jószándéka ártalommá válik. Szerdán találkozol a link emberrel, s ő azt mondja: vasárnap el akar látogatni hozzád, baráti beszélgetésre. Elképzeli, milyen kellemes lesz ez számára, s téged is biztosít: múlhatatlanul vágyik utánad. Vasárnapig százféle más Íratás éri, s mire eljön az idő, amikor indulnia kellene hozzád, már csak a kötelességet érzi, ha egyáltalán érez kötelességet. Minthogy nem érez — aggály nélkül máshová megy. Te, mivel nem vagy link ember, egész vasárnap várod őt. És bár nem te hívtad őt, a lelkiállapotod most hasonlít a partravetett haléhoz. A link ember nem ismeri ezt az állapotot, meg sem érti tehát. Megnyugszik. Azt gondolja, hogy ugyanúgy dolgozol a lakásodon, mint máskor — avagy pihensz. Nos, mi bajod történik?

És ha ezután találkozol vele? Ha bármi lágyan érinted is a felelősségét — összeborzad, elhárít, menekül. Előző ígéreteire utalt kérdéseidet is szemrehányásnak bélyegzi, s nem tűri. A szemrehányás elrontja megcukrozott perceit, egész lénye tiltakozik ilyenkor. Épp annyira, mint... — tisztesség ne essék szólván — a tetű a tisztaság ellen.

Ellenképe, a felelős ember, az egészet akarja, a múltat és a jövőt. Az egészért szívesen áldoz

Hatezer óra társadalmi munkát végeztél a gyulai I. sz. iskola tanulói

Nem egy éves eredmény ez, hanem szeptembertől januárig eltelt négy hónap dicsérően szép mérlege. 6364 óra, amely elegendő lenne — gondolom — két családi ház felépítéséhez, ha

BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG

Az MSZMP megyei bizottsága és a megyei tanács lapja.

Felelős szerkesztő Cserei Pál Szerkesztőség: Békéscsaba, Szabadság tér 19., 01. em. Telefon: 21—96, 22—96 Kiadja a Békés megyei Lapkiadó Vállalat, Békéscsaba, Szt. István tér 3 Felelős kiadó: Lehoczky Mihály: Telefon: 10—2L

Békés megyei Nyomdaipari Vállalat Békéscsaba.

Felelős nyomdavezető: Kendra György Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahivataloknál és a kézbesítőknél.

nem e parányi emberkezek végezték volna.

Bizony ez a sok óra elég vegyesen oszlik meg. A tanulókat — tanáraik vezetésével — ott láthattuk a Kossuth tér villamosításánál, az iskola politechnikai műhelyének építésénél, a strandfürdőnél, a szovjet hősi temetőben, amint szorgalmasan tevékenykedtek. A nagyobbak rendszeresen több üzemi vállalatnál dolgoztak és számos alkalommal meglátogatták az Erkel Tsz-t, ahol a mezőgazdasági munkákban segítettek.

Az iskola felsőtagozati osztályai kivétel nélkül több száz óra társadalmi munkát „gyűjtöttek’1 össze e rövidnek mondható idő alatt, mégis, a jók közül a legjobb a VIII. a), b) és a VII. c) osztály volt. —nos

órákat, s a későbbi jóért elviseli a kellemetlent. A felelős embert em_ lékeztetheted mindarra, amit valaha kiejtett a száján. Vállalja, még akkor is, ha azóta mást hisz, mást tesz. Vállalja, mint szerves múltját, s mint állomást a jövőbe vezető úton. A link embert azonban óvakodj emlékeztetni perccel ezelőtti önmagára. Ha ezt a szabályt meg nem tartod, csupán egyet érhetsz el: meggyűlöl téged.

Félj a gyűlöletétől, annál is inkább, mert ha már lobog is benne, akkor sem veszed észre, ö mindig nyájas. A kedvesség úgy hozzátartozik, mint utcalányhoz a festék. Ha letörölné, ára zuhanna, kelendőségét elvesztené. A kedvesség, a „charme” egyik fenntartó eleme. Ragaszkodik is hozzá szívósan.

Legrútabb tulajdonsága az, hogy téged, aki különb vagy nála — silányabbnak láttat és ferde helyzetbe lök. Vele szemben te vagy az illetlen, a kellemetlenkedő, hiszen te megsérted a játékszabályt, s olyasmiket kérdezel tőle, ami nem való. Te vagy az önző, mert amíg ő szívélyesen érdeklődik egészségi állapotod és atyafiaid felől — te semmiről nem érdeklődsz, mert torkig vagy vele. Te vagy az ízléstelen, a pedáns, a szőrszálhasogató, mert olyasmin lovagolsz, ami az 6 szemében jelentéktelen. Ha őt vét, te vagy zavarban, hiszen nem érted, hogyan is tud ily habkönnyű kedéllyel továbbsiklani. Ö magabiztosan, s tündöklő mosollyal pusztítja idődet, energiádat, pénzedet, s emberi méltóságodat.

Ha a világ csak hangulat, csupán percek változékony színjátszása, akkor ő a világ ura. Ha nem, akkor kisöprűzni való.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben

Igaz, hogy nem kozmikus méretű dologról van szó, kisebbről, a konzervnyitóról. Az ember hazaviszi a paradicsomos halat, az olajos halat, a kubai kókuszkonzervet — mikor mit —, persze a légmentesen és keményen záró pléhdobozban viszi és otthon máris nekiesne családostul falni. A doboz azonban nem enged. Foggal sem téphető le a fedele. Késsel és kalapáccsal kell nekiesni. Már számtalan kézsérüléses van otthonunkban. De hát konzervnyitó is van a világon! Hogy erre nem gondoltunk! Venni kell. Hol? A háztartásiban, hiszen házi cikk.

— Nálunk? Háztartási boltban konzervnyitót? Ugyan már kérem, ne tessék viccelődni — így az eladó. A vasüzletben ugyanez a helyzet. Hogy kerülne a motorkerékpárok, televíziók és zseblámpaelemek világába konzervnyitó? Ismét kalapáccsal, késsel folyik a felbontás. Ismét véres kezek. Ámde van egy olyan bolt is, ahol kályhákat és vedreket árulnak, meg fürdőkádakat is. Hátha ott! De miért éppen ott, ha másutt sem? Mégis meg kell próbálni.

— Hány kilő konzervnyitót tetszik? — így az eladó.

Annyi van, amennyi csak kell. De hát az emberfia mindig ott kezdi a keresést, ahol nem talál. De mindegy. A lényeg az, hogy ha a dobozok mellé sem kulcs, sem más nyitó nincs, konzervnyitó — minden ellenkező híreszteléssel szemben — van rogyásig. Milyen kár, hogy a konzervek tömegét áruló csemegeboltok ilyennel nem szolgálhatnak, mert nem „profiljuk” és milyen kár, hogy az edény, és kályhabolt nem árulhat konzerveket.

— húr —

Hol a ventillátor?

Nagy taps hangzik fel, a függöny legördül s a nézőtéren feügyúlnak a lámpák. Vége a második felvonásnak a mi szeretett színházunkban. A nézők egy része a tágas, nagy előcsarnokba siet. A nők frissítő italokkal oltják szomjukat vagy csokoládét és cukorkát vásárolnak a terem sarkában lévő büfénél, a férfiak kettes-hármas csoportokba állva, cigarettára gyújtanak és élvezettel szívják le az illatos füstöt. Hogyne, hiszen majdnem egy órája nem hódoltak ennek az átkos, de mégis annyi sok gyönyörűséget okozó szenvedélynek. Lassan húsz-harminc főre szaporodik a dohányzók száma s a termet betölti a sok cigarettafüst. Ajtót, ablakot nyitni most a legkevésbé

sem tanácsos, mert kint mínusz tíz fok körül áll a hőmérő higanyszála. Ilyen hidegben pedig ugyebár vétkes könnyelműség lenne az utcáról betóduló hidegben a szünet alatt könnyű ruhában az előcsarnokban időzni. Ennek következtében a füst egyre nagyobb lesz, ott gomolyog bezárva, beszorítva az előcsarnokban, lehúzódik a nézőtér mellett lévő folyosóra és jut belőle egy kevés a nézőtérre is.

Az előcsarnokot azért építették, hogy az előadások szünetében » nézők ne az utcán, mint azelőtt, hanem az előcsarnokban szívják el cigarettájukat. És ahol dohányoznak, ott füst is van.

De hol a ventillátor?

Molnár PÄ

. WWVWVWWVWWWVHVVVWWVWWWWWVWMMM WWWMWWWWMMWVWWI

Az Öregpali kabátja

Az ásó nehezen döfködte a fagyossá vált földet, pedig az öreg Varga Pali ugyancsak rugdosta. Kész akart lenni a csatornával, mire a falu nagyharang, ja kettévágja a napot. Homlokán verítékcseppek bizonyították, hogy mindent belead. A ködmön már régen lekerült róla a frissen hányt földkupacok mellé.

— Azt hiszik ezek az éhenkórászok, hogy már vaj lett az Öregpaliból — dörmög magában, s olyan lendülettel vágja ásóját a földbe, hogy szinte felnyög bele. Mármint a föld... Az öregnek csak a verítéke csöppen az ásó utánt bele az egyre jobban nyújtózkodó csatornába.

— Abból a literből nem isztok— gondol újra a reggeli fogadásra. Sár. kantyús komám azt már le fizeted ki. Pontban amikor megszólal a harang. Mert a csatorna kész lesz... vagy ne legyek én akkor Varga Pali... morgolódik az öreg.

Végre kidobja az utolsó lapát földet. Megtörli verítékező homlokát — csak úgy a kezefejével —

és vár. Az úton csakhamar feltűnik Sarkantyús Matyi és vele a másik kettő, akik állták a fogadást.

— Gyertek csak, gyertek — szól oda az öreg. Még egy óra pihenőm is marad és mire megkondúl a harang, a litert is megiszom.

Lassan odaballagnak mind a hárman. Sarkantyús kucsmáját hátratolva, megvakarja üstökét.

— Hát ez kész vóna...

— szól.

— Ez kész is van, öcsém! De most már hadd lássam azt a litert

— szól kissé hetykén az öreg.

— Hát szóval... csak

kiásta?

— Ha van szemed, láthatod.

— Akkor menjünk — szólal meg Sarkantyús, nehéz szívvel.

— Menjünk? Hová?

— Ide a sarokra. Adós fizess! Kovács Janinak jó vörös bora van.

Elindulnak, leróni a fogadást. Közben egyre sűrűbb pelyhekben, újra esni kezd a hó.

*

Amikor az öreg visszafelé igyekszik a csatornához, már estébe hajlott a Nap. Megborzong és nagyot húz a literesbőij amely már kétszer kiürült és amelynek újra csak az alján lötyög valami. A hideg szél egyre jobban dudál és egyre jobban bebúvik a kisbabát alá.

— Otí„ hagytam a ködmönt.... azannyamindenit. Majd melegít ez a bor — motyogja és minden egyes elnehezedett lépésnél egy-egy szótag buggyan elő a szájából.

— Csakkiástam Sarkantyúd! — kiált egy nagyot, szembefordulva a metsző széllel, amely nem nézi tisztes korát, gorombán nekilöki az egyik útszéli fának. Majd mintha saját kiáltásának visszhangja lenne, újra a szélbe ordítja — Csakkiástam!

Letér az útról, aztán egy gödörbe lép és hirtelen leül, mint aki nagyon elfáradt.

— No mán üt is rónék? Ehun... ehun az ásó — nyúl az ásó felé, de a csatornából nem éri el. Kimászik, de a hideg most újra a kabátot juttatja eszébe.

— Hol a kabátom? Ellopták?... — néz szét. —

Ellopták a kabátom? Á piszkok... bezzeg az ásó nem kellett nekik. Azzal dolgozni kell. Csak a kabát. Ki lopta el? — kiált mérgében egy na. gyot. Megismerem én akárkivót.

Nagynehezen feláll és beleordít a világba — az öregpali kabátját loptátok el? Megcsúfoltátok az Öregpalit...? így könnyű... gyertek a munkába csúfoljátok meg... azanyátok... — valamibe megakadt az amúgy is bizonytalan lába és az öreg nagyot nyekken a hóban. Felül és mérgesen rúgja le lábáról a belegubancolódott valamit. Aztán egyre tisztábban kibontakozik lába előtt a kabát, amelyet míg távol volt, belepett a hó.

— Megvagy? Nem loptak el? Feláll, magához öleli a kabátott tesz egy-két bizonytalan lépést az ásó felé, de most újra elveszti egyensúlyát... Homlokán végighasít a hűséges ásó sarka. A kabátot még magához szorítja, azután... fürge hópelyhek betakarják. Az Öregpalit is, meg a kabátot is.

Kollárik János