Békés Megyei Népújság, 1962. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-21 / 17. szám
Vincze József: Az „Éjjeli menedékhely“ szegedi előadása nyomán Piszkos, pimasz kor — leheleted bűn és alkohol. Testek és lelkek teli sebbel járnak és rongyban, piszokban járnak — hálnak az éjjeli menedékhelyen. Csupa düh és alázkodás — széptevés és nyálas szembemosakodás az indulatok krátereiben a gerinctelen élet — ki szájra nem tett féket, büdösség és kiköhögött halál áldozata lett. Szorítsd, szorítsd jelenkorom e mocsok és száj haság korom fekete habjait gát közé — mindig kisebb legyen a tere, tiszta köntöst vegyen az indulat szép holnapjainkért, ahol értékként adnak munkabért, i s abból éljünk egyenes fejjel és mocsoktalan. cAz cAmt ci DCamiüici • hm lutabójáró L Máiéban Hogy is volt csak? Peregi Ferkó rátarti legény volt a szomszéd faluból. Ki is nézte őt magának több leány, mégis magánosán élt mindaddig, amíg... De ne vegyük elejét a dolognak. A kérdéses cuháré a Dancka partján volt Fehér Esztiéknél. Eszti nagyon szép és csinos leány. Azon az estén sokan összegyűltek náluk. Peregi Ferkó is megjelent Marci komájával. Hogy történt, hogy nem, igen összemelegedett Esztivel. Ferkó maga se tudta, hogy mi megy végbe bensőjében, csak azt érezte, hogy nem bírja ki, ha másé lesz ez a szép lány. Meg is mondta Marci komájának: — Hallod, Marci, ebből vagy temetés lesz vagy lakodalom!-t Ne bolondozz, Ferkó! Mit akarsz tenni? — Megmondom neki! — Kinek te, és mit? — Fehér Esztinek, hogy szeretem! Marci meglepődött, aztán kacagni kezdett. — Még, hogy az Esztinek! Nahát! Tudod te, hogy milyen ez a lány? —- Milyen? — Hát büszke, mint a páva. — Büszke? Majd meglátjuk! És gyorsan odament Eszti mellé. A citera pengett, dobogtak a lábak, állt a tánc. És Ferkó megvallotta Esztinek, hogy szereti. Eszti nagyot nézett és szó nélkül otthagyta Ferkét Nosza, Ferkónak se kellett több. Egymás után kérte fel a lányokat és fergeteges ütemben forgatta őket. Mindenki kidőlt mellőle, s végül egyedül táncolt, fejét fogva, csizmája szárát veregetve. Ilyen csárdást nem láttak még a faluban! Ferkó csak járta, rakta. Már csupa víz volt az inge, arcán is verejték csurgott végig. Hiába kérték> hogy hagyja abba, ő táncolt tovább eszeveszettül. Végül is Eszti ment oda hozzá: — Ferkó, beteg leszel! — Nem baj. Halálomig is. táncolok, ha nem mondod, hogy viszontszeretsz! — Ma láttalak először, hogy mondhatnám? — Én is ma láttalak, mégis megmondtam. — Hát akkor... szeretlek, Ferkó, csak hagyd már abba! Ferkó lehuppant a lócára, magával húzva Esztit. A többiek körülfogták őket és rázendítettek a nótára: Szeretlek én egyetlenegy virágom... Ferkó és Eszti boldogan nézték egymást. Biró Gyula Lajos Nehéz bármilyen regényt is színpadra alkalmazni, ha azt nem a szerző kezemunkája kíséri. Hát ha még ezt a regényt Tolsztoj írta és éppen az Anna Karenina. Székely Júlia, a regény dramatizálója küszködhetett a hatalmas anyaggal, a regényen végigvonuló drámai feszültség tolsztoji megjelenítésével, s nehezítette munkáját, hogy a keret a kamaraszínpadnál nem engedett többet. Talán ezzel is magyarázható a Karenina Anna újabb színpadi változatának több hibája. Miről is szól Tolsztoj regénye? A századvégi Oroszország összekuszálódott világa egyre nagyobb erővel követeli a tisztulást. A haladó gondolkodású középnemesi osztály reformtörekvései mind világosabban mutatják: megindult egy folyamat, amely nem is olyan sokára szét fogja zúzni a születés előjogán felépült feudális társadalmat Anna Karenina, ez a minden porcikájában főnemesi asszony, az előjogok buja élvezője az ütkö_ zőpont, egyéni tragédiájában a társadalom kereteit széttörni nem tudva, életében is, halálában is osztályának áldozata. A szerelem, amit asszonykorában ízlel meg, új világot jelent. De ez az új világ azt is jelenti, hogy szembe kell szállnia osztályával, el kell hagynia családját, s ezzel Szerjózsa kisfiát veszti el. Férje Alekszej Alekszandrovics Karenin a társadalmi kötöttségek eleven hordozója, a neves államférfi, aki pedáns emberségében is kegyetlen, elszakítja a gyermeket anyjától. Amikor pedig mindent megadna már, akkor késő, Anna belegabalyodott az életbe, látva és látatlanul, osztályától üldöztetve már Vronszkij szerelmében sem bízvaj a halálban keres megnyugvást. A dramatizálás fel-felvillant valamit az akkori orosz világból, de igazi képet akkor sem tudna adni, ha teljes lenne, így hibáival, mintha faragná is Tolsztojt. A rossz szöveg! amelyben a dia. lógusok csiszolása is feladat, nehéz próba elé állította a Kossuth, díjas Solti Bertalant, a darab rendezőjét. Ehhez jött még egy szerencsésnek egyáltalán nem mondható szereposztás, majd néhol Tolsztoj félreértése és kialakult a néző előtt egy kép: felvillanások a világirodalom egyik' legnagyobb remekművéből, amelyben még a narrátort okosan helyettesítő könyvimitáció sem tud folytonosságot teremteni. Szerelmi tragédia, ahol csak néha utalnak a társadalom hibáira, arra, amiért ezt a művet Tolsztoj végeredményben megalkotta. Ezekből is látható, hogy a rendezés alapvető tévedése abban áll, hogy hiányzik a színpadról Lev Nyrkolájevics Tolsztoj. A szöveg pedig mégis itt van valahol, csak a szereplőig akik elmondják, megfeledkeznek erről. Ügy véljük, hogy a hangulatos zene és a főszerepet kapó generálsötét sem tudja pótolni a tolsztoji levegőt. A mű darabossága, idegessége a rendezés hangulatát is irányította, ezért nem voltak egységes elvek egy-egy jellem kialakításé, ban. így feledkezhetett meg a rendező, Solti Bertalan, Kareninról is, akit pedig maga hozott színpadra. Karenint nem így kép. zelte el Tolsztoj. Korlátáival, keménységével és hivatali bürokratizmusával együtt is Karenin, akármilyen furán is, de ember marad. „Azért gyűlölöm Annát, mert ő is gyűlöl engem.” Adva van tehát jellemének mondanivalója, és cselekedetei is erre engednek következtetni. A mostani előadás Kareninja egy szikár valaki, aki az egyik pillanatban „elrendel”, a másik pillanatban összeroppan. Pedig Tolsztoj is, de a dramaturgia is egységet teremt a szövegben. Ebből a darabosságból adódik azután, hogy Solti arról is megfeledkezik, hogy Karenin az utolsó pillanatig is gróf, az uralkodó osztály vezéralakja marad. Szende Bessy Annájában több méltóság volt még kivetettségében is. Említettük, hogy lényeges hibája a darabnak a szereposztás. Alig van egy-két színész, aki a helyén játszik. Szende Bessy rutinnal, hozzáértéssel formálta szerepét. Nem ő tehet róla, hogy mégsem lehetett Anna Karenina. Petőházi Miklós Vronszkij-alakítása több melegséget, belső erőt kívánt. Az első felvonás merevsége a másodikra már enged, de az öngyilkosság előtti nagy jelenete gyorsan jön. Hihetőbbé, kidolgozottabbá kellene tenni. Árvái Ágnes grófnője találó alakítás volt. Egyike azoknak, akik legjobban meg tudták teremteni a kérdéses tolsztoji figurát. Alakjának megalkotásához kellettek azok a külső eszközök, amelyeket használt, kár, hogy ennyire öregítették. Szerpuhovszkij tábornokot nem így képzeltük, ahogy Környei Oszkár csinálta. Sokkal fontosabb alakja a drámának mint amit ő adott. A szerep kidolgozása elnagyolt, felületes. Ügy véljük, más eszközökkel kellett volna dolgoznia, viszont Gyurcsek Sándor szimpla kis nevelője nagyon jó volt. Egyszerű eszközökkel megalkotott emberi figurája valóban tolsztoji. Demény Tünde Szerjózsája ügyes volt. Bende Attila és Kürti Lajos találóan „villantak” fel a darabban. Azért hagytuk utoljára Lőrinczy Évát és Rajna Mihályt, mert a darab két legvitatottabb alakját hozták színpadra. Nem tehetségükön múlott, hogy nem sikerült. Mert Dolly nem Dolly, és Sztyiva sem az, ahogy a rendező és Rajna elképzelte. Nincsenek, nem is lehetnek „beskatulyázott” színészek. Ha nem való egy színésznek a kérdéses szerep, akkor semmi esetre sem kellene ráosztani. Hosszú idő óta egyikük sem kapott színészi egyéniségükhöz alkalmas feladatot. Tudjuk, hogy a Békés megyei Jókai Színházban a rendezők nagyon nehéz feladat elé vannak állítva, amikor egy-egy darab szerepeit kiosztják. Szűk keretek közé van szorítva a lehetőség, mert nem elég széles a színészek szerepkörének skálája. Ezen — a mostani viszonyok között — úgy is lehet segíteni, ha a lehetőségek figyelembevételével tűznek műsorra darabokat. Suki Antal díszletei nagyon jók voltak. A jelzett díszletek tökéletes illúziót adtak, s ha azt a szörnyű vonatot feledni tudnánk, akkor azt is el lehetne mondani, hogy a díszlet minden darabja a drámához illett. Kiss Máté Sátori Erzsébet: Tavasz a télben A Nap egy nagy, érett narancs, arany levét ontja a Földre, s a vén, szomjas gyermek, a Föld szívja az égi nedűt, s arany dalokra serked ajka. Már zeng a jókedv pitypalattya, pedig páncélos tél még az úr, s mégis minden új lángokra gyüL Kiss Zoltán: Fonóka Pereg az orsó. Kék messzeség szálait sodró mesebeszéd terül az arcon, halk türelem ül a pilléző leány-szemen. Pereg az orsó. Tarka beszéd mámora bontja a lány eszét. Csókért az orsót? Csókért ne kérj — szívét fogadd el, barna legény! Pereg az orsó. Lányok dalát dúdolja fönt a tetőn a nád. Szívek mély húrján csend hegedül. Búsan a kémény áll — egyedül. Békési Tilla: Miért? Visszfényed villanásnyira elért mint gyermekek dévaj tükre de kimért pályádon gőgösen haladse millió fényévnyire, én végnélkül hiába küldök eleven sugarat. Lukács Miklós: VERS BÉKÉÉRT Anyánk szívünkben őrzött mosolyát ne rebbentsd vijjogó idő — soha, játszó gyermekek felett rózsaág ringasd a kismadarat karodba*. — Nem fegyvert, mi kalapácsot, kaszát markolunk, gépekkel ölelkezünk, lányok a rét virágporát hozzák bokáikon, tiszta a szerelmünk. Munkából ha jövünk — karonfogva vezess haza tücsökzenés Béke, alkonyokból szívünket csillogva emelhessük a ránctalan égre, — éj csillagkoszorúja ha kiragyog, őrizd álmainkat kedves kisszobánk, reggelbe majd kitárjuk az ablakot, virágok, mosolyogjatok vissza ránk»
