Békés Megyei Népújság, 1961. november (16. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-12 / 267. szám

MM. november 12^ vasárnap MÉPÚJSAG 5 A költő lassan lépdel az ßszí avarban... Megáll, felnéz, a hatalmas tölgy aláhulló leveleit bámulja. — Elmúlás, elmúlás... — ez a végtelen idejű dallam muzsi­kál a fülemben. Oly sok a hulló levél. Egyetlen sorsú és mégis annyiféle az életük, ahányan van­nak. Amelyik ágán ültek a tölgy­nek, aszerint az egyiknek több, a másiknak kevesebb, némelyiknek nagyon sok, némelyiknek nagyon kevés jutott az árny és a fény já­tékából, a levegőtenger friss ára­dásából... A költő most oly kedv­vel rímbe szedné és verssé dalol­ná a falevelek életét és elmúlását. Mindét azonban képtelen. Kisze­melt hát egyet a hulló sok közül és már írja is érzelme patyolat­fehér lapjára a címet: „Falevél­legenda...” Milyen nagyszerű megszólaltatni tudni egyetlen sárgult, alászálló falevelet. Ám milliószorta heví- tőbb szólásra bírni régi-régi har­cok, nagy forradalmi mozdulások millió és millió mozdítóinak, egy­szerű hőseinek valamelyikét... Kö­zülük itt ül egy, velem szemben. Gyermeki tisztelettel megcsókol­nám a kezét, de nem értené. Rop­pant zavarba jönne. — Mit tett, elvtárs ? — kérdené döbbenten. Én azonban annál jobban tudnám, hogy semmi szokatlan, semmi rendkívüli sem lenne abban, ha most ennek az ősz öreg emberké. ■"°fc a személyében én, a végtele­l hálás utódok egyike, magam­hoz ölelném az emberiség legna­gyobb forradalmának akkori éhes, tépett és mégis diadalmas sere­gét... A varázslatos pillanat azon­ban buborékként szétpattant, szinte hallani vélem. Sóhajtok egyet. Felpillantok valahová, hogy gondolataimat megtámasztva, el­kezdhessem jövetelem okának ap­rólékosabb megmagyarázását. Le­nin tekint rám egy képkeretből. A házigazda követi pillantáso­mat; — Ügy tetszik nekem ez az em­ber — mondja meglepő kereset- lenséggel. Aztán nem is szól róla többet Én sem. És mégis Leninről beszélünk és ő beszéltet minket mindenben, amíg csak együtt va­unk. Egyszer már jártam Csa­bán az Erdélyi sor 7-ben és ültem itt, a cserepes virágokkal díszített kis üvegverandán. Ám akkor egészen más hangulat uralkodott rajtunk. Egészen más! Híre érke­zett, hogy mélyen magukról meg­feledkezett egyének kötözködnek egy idős kommunistával, vele. Az volt a feladatom, hogy nézzek kö­rül. Azóta rendeződtek valahogy a dolgok. És most ismét itt vagyok, de már egészen más — kedves, kellemes — megbízatással. Úttö­rő pajtások kértek, érdeklődjem meg, mikor tehetnék tiszteletüket a veterán bácsinál, akiről a „Bé­késcsaba történetében” egy izgal­mas és szép kis történetet olvas­tak. — Nem kell ide kifárasztani sze­génykéket. Berriegyek hozzájuk busszal. Hetvenkét év még nem vénség — hallatszik tréfálkozón. A szemekből valóban frisseség, fiatalos derű árad. Mit ér ilyen­kor bármiféle ellenvetés. Megadó- an bólintok. De mi ez itt a kö­nyököm alatt? — Ó! Bocsánat — és iratot eme­lek fel az asztalról, melyre figyel­metlenül ránehezedtem. — Nincs semmi baj, csak az ön­életrajzom másolata — nyugtat meg a házigazda. — Nyugdíjkérel­memhez kellett — magyarázkodik szinte szégyellösen. Dolgozni aka. rok halálomig, de az elvtársak hajtogatták, egyre hajtogatták, hogy jó lesz az a kis pénz.- Tes­LENIN Bl sék, elolvashatja kedves elvtárs, ha akarja. Nincs benne semmi különös. És én olvasni kezdem Botyánszki András önéletrajzát, melyben állítólag semmi különös sincs. „Nem tudom, hogy a naptár sze­rint mi is volt pontosan a helyzet, de egy bizonyos, a XX. század ele­jén történt... Az aradi várlakta- nyábél Békéscsabán, Szolnokon át nagy kerülővel, szinte megállás nélkül robogott a szerelvény ezer­nél is több, a háború borzalmairól még mit sem sejtő friss embertö­meggel a galíciai frontra. Lembergnél kerültem orosz ha­difogságba, 1915 nyarán. Kievbe, majd Kazányba szállítottak, s on­nan tovább kelet felé. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom híre Orenburgban ért. A város né­pe megmozdult. A munkásság szinte egy csapásra forradalmi ön­tudatra ébredt és megalakította a vörös őrséget, melybe nyomban beálltam én is. Közben azért dol­goztunk, termeltünk, de a fegyver mindig ott volt kéznél. Lévén a mesterségem szabóság, az orosz szaktársakkal megalakítottuk a szabó szövetkezetei. Lehettünk LTET vagy tízen: Iván Odgyuse, Mihail Kiszelov, Alekszej Grisev és má­sok. Egyszer csak leállt a munka, mert a környéken mozgolódni kezdtek Dutov fehér bandái. Egyik feladatunk az volt, hogy védjük a szövetkezeti tulajdont. Újévre fordulóra, erősítésként, kronstadti tengerészek érkeztek Orenburgba. 1918. február végén megjelentek a Vörös Hadsereg alakulatai is. A helyzet úgy lát­szott, napról napra javul. Szövet­kezetünk politikai biztosa, azaz komiszárja, egy tanító, Mihail Szamodurov lett. Egyszer aztán rossz hírek érkez­tek. Kolcsak fehér generális ban­dái Szibériából lefelé húzódva már Orenburgot fenyegették. Egyik éjjel az Ural felől meg­rohanták a várost. Csak a külte­rületig jutottak, de így is 200 em­bert, köztük hadifoglyokat öltek meg. Az áldozatokat a főposta előtt, közös sírba hántoltuk. A helyzet tarthatatlanná vált, meg kellett kezdeni Orenburg kiüríté­sét. Menetszerelvényünk négy vo­natosztagból állt. Az Ural folyó hídján át egészen Ak-Bulak kité­rőig jutottunk. Kolcsakék éjjel megtámadtak bennünket, de tá­madásukat visszavertük. Reggel tovább vonultunk Aktyubinszk felé. Átkelve az Emba folyón, a távolban feltűntek a több ezer méteres Tien Sán hegyvonulat hó­fedte csúcsai. Aktyubinszk és Cselkár között ismét harcba ke­veredtünk. Elesett derék komi­szárunk, Szamodurov, a tanító. A nomádok lakta vidé­kekről baskír és kirgiz hírhozók érkeztek azzal, hogy Kolcsak ban­dái már az Arai környéki sivatag­ban is megjelentek Azonnal pa­rancsot kaptunk az indulásra. Vasúton vágtunk neki a 600 kilo­méter kiterjedésű homokóceán­nak Egy helyen, ahol az elleníor- radaimárok felszedték a síneket, összecsaptunk. Kiugráltunk a va­gonokból és a sínek mellől tüzel­tünk, mivel a töltés biztonságo­sabb védelmet nyújtott. Közben a messzi Taskent városából testvé­ri vörös alakulatok érkeztek és a fehér bandákat közös erővel az Arai tóig szorítottuk, ahol meg­semmisítettük őket. A Szír Darja folyamon átkelve Kazanliszk vá­rosába vonultunk, s ott maradtunk egészen 1918. szeptember végéig. Űjabb parancs értelmében Kazan­Kvasz András ötven évvel ezelőtt repült át Békéscsaba felett : Amióta az anuk monda vüúg Daódalosa és Iharosa ■ vakmerő magasságokba íveltek testűikre szerkesztett ■ szárnyaikkal, leküzdhetetlen vágy égett az ember szívé- S ben: fel a főidről, repülni a magasba. A XIX. század ; 90-es éveiben egyre-miásra kísérleteztek Európában az ; emberi iaomerővel hajtott madárszerű szerkezetekkel, ! amikor Diesel robbanómotorja — a közlekedés-technika Z fejlődésének egyik fontos állomásaként — megvetette a ; repulöközlekedés elvi alapjait. ; Ha majd felkutatjuk a magyarországi re#ú;őkoídle­■ kedés századeteji fejlődéstörténetét, hat Békés megyei ■ a-viatíkus nevét mutathatjuk ki aiz 1910-es éveikben, akik • elsők közt álltak ki elszántsággal, Időz3tkészséggel, le­■ leményességgel a légiközlekedcs fejlődéséért. Szarvas fia : Székely Mihály, Békéscsabáé Ös Lajos, Kvasz András, i Botyánszky Mihály, Osgyán Pál és Gyula küldte Dobos ! Istvánt, hogy 1019. május végén Moszkvába vigye Sza- i mueiy Tibort. Velük egy sorban keli kiemelnünk a re- ; mekkezü tervező békéscsabai míilakatost, Ficker Károlyt. Fellapozva a 10-es évek országos és helyi hírlap- í afsyagát, széleskörű érdeklődéstől kísérten munkában ta­■ leljük a mai szemnek szokatlannak tűnő, kezdetleges I gépek szerkesztőit. Ezek többnyire maguk az ospűóták, ■ a magyar aviatika úttörői, „ös Lajos géppróbóján ei- 5 szakadt a lánc” (Békésmegyei Közlöny 1010. szeptember ■ m.), i.Saékeay Mihály saját kompozációjú btplánján részt S vett a budapesti repülőversenyein" (B. K. augusiatus 28.). S „Békésmegyei aviaükus nagy sikere — Székely Mihály ■ Bécsújhelyiről Budapestre repült” (Budapesti Hírlap 1911. • július 20.), „Az első csabai repülőuap’* (Békés 1011. szep- 5 (ember 17„ 24.), „Gyulának is van aiviaitákusa" (Békés, ; 1911. okt. 22.). Az ízelítőül kiragadott újsúgcímek is fel- S jogosítanak arra, hogy felírjuk neveiket a köziekedés- S történetem lapjaira. A nap afletualitása kívánja, hogy a 78 éves Kvasz ! Andrást ragadjuk ki a veteránok közül. — Egy szemé- J lyes élménnyel kezdem: Néhány évvel ezelőtt a buda­■ pesti Országos Széchenyi Könyvtár hírlap termében sietve ■ lapoztam a múlt század végi Békés megyei hírlapokat. A S vidékről szabaduló kutató szembetűnően, rohanva dolgo- ! zik itt. Reggeltől többször változtak asztaltársaim. Dél- ; után egy dereshajú, igen mozgékony szomszéd foglalt ! mellettem helyet, aki az intézmény házirendjét is fi- S gyeimen kívül hagyva, hévvel érdeklődött, mi dolgom ; a Békés megyei újságokkal. Megtudtam, hogy Kvasz Z András, nyugdíj* mechanikussal hozott össze a szerem- S cse. Kivezetett a folyósóra és a forró emlékektől áttüze- E sedve beszélt első repülésének történetéről. A legidősebb magyar pilóta 1900-ban kezdte meg se- S gédévedt Budapesten. Felszabadulása után nagy figyel- 5 met szentelt a rákos! réten megindult repülésnek, ö ms- ; ga is hozzálátott saját elképzelése szerint egy repülőgép " szerkesztéséhez, (ötlet szerint készítik ekkor a gépeket ! a szenvedélyes mechanikusok, saját kárukra vensenge- E nek egymással abban, hogy ki találja meg a felemedike­■ déshez leginkább alkalmas formát.) 1911. szeptember első ! napjaiban sikerült fáradozása, ekkor repült néhány mé- ; tért Rákoson. Nyomban vasútra rakta gépét, hogy be- E mutatót tartson szülőhelyén. A gyulai vasút és a Kígyós Z felé tartó müút által határolt réten szeptember 17-én ter- S vezte első felszállását. Ezt azonban az eső meghiúsította. 5 Szeptember ai-ón mintegy 3000 néző előtt többször fel- és ■ leszállt, s kb. háromemeletnyi magasságot ért el. Ennek S a hire hejárta az egész várost, ezért a néhány nap múlva S megismételt felszállást még többen nézték végig. A szep­• tember 24-én, vasárnap rendezett bemutató alkalmával a ! nézőket elkápráztató S0 méter magasra emelkedett a ■ gép, és 100 méter távolságban ért földet. Sőt az újabb S fetezáüás már tmavúros volt Ugyanis másodoiagával in­dult a pilóta. (Jellemző a csodált eset lélektani hatá­sára, hoigy más-más személyre emlékszik az utókor, aki Kvasz Andrással együtt egy gépen gyakorolta a halál­félelmet. Egyesek egy színésznőire, mások egy katona­tisztre esküsznek. A korabeli sajtó szemtanúja szerint Szántay Ferenc vívómester volt a kísérleti ’repülőgép4 második utasa.) Másnap ,jteszúiSás nélkül" repült ki Kígyósra, ahol szerencsésen földet ért. Teljesítményét a kastély ura megcsodálta. Különös pillanat volt ez. Jeliképi tartalma az, hogy míg a XIX. század végén épített vasutasnak a vidéki kastélyok még hatalmi szóval utat szabhattak, a munkásosztály fiai által vezetett repülőgépeket már csak vegyes érzelmekkel szemlélhetik. A technika ugrás­szerű fejlődése a XX. század elején rávilágít a feudális társadalomból maradt fonákságok tarthatatlanságára. A Békés című újság 1911. október 8-i száma arról ad hírt, hogy október 5-én három kórt irt le Kvasz András a rákosi repülőtér fölött. Közben felmondta motorja a szolgálatot. A lezuhant gép ronccsá zúzódott, de a piló­tának nem történt komolyabb baja. Novemberben már egy magasabb osztályból vizs­gázik Békéscsaba szülötte. Haza tant. hogy szülővárosá­tól anyagi támogatást kérjen gépkivitelezési kísérletei­hez. Ugyanis a város vezetői még nem szereztek eddig hivatalosan tudomást róla és kockázatos vállalkozásaival elért eredményedről. November 12-én Szentesen szállt fel. Néhány kör után 380 méterig emelkedett, majd Szarvas és Kondoros érintésével 97 percig tartó út után ért Bé­késcsaba fölé. A Kossuth-szobor fölött elrepülve, a mai sportrepülőtóren ereszkedett te. A nép hatalmas ováció­val fogadta a vakmerő aviatikust. (Személyes beszélgeté­sünk közben elmondta Kvasz András, hogy Nagyszénás fölött keltett volna áthaladnia. Ezt az irányt azonban elvesztette a levegőben, s így a hosszabb úton jött. Néhány nap múlva baleset történt. Gyula felé igyekezett, ahol csak néhány nappal ezelőtt próbálgatta saját készítményű gépét a folyammér­nöki hivatal hivatalsegédjének fia, a 19 éves asztalosse­géd, Dobos István, ötszáz méter magasságban repült a gép. Gyula határában elromlott a motor. Kényszerleszál­lás közben a hepehupás talajon az egyik kereke össze­tört, s a gép sérüléseket szenvedett. Békéscsabán nyom­ban megindult a széleskörű gyűjtés, hogy Kvasz András új gépet készítsen. 1911. decemberében került sor a békéscsabai kép­viselőtestület hivatalos állásfoglalására bátor fiának ügyében. Az esemény helytörténeti vonatkozása bővítheti ismereteinket az Áchim-anyagham. Egyszerre került megvitatásra Achim. L. András arcképének és Kvasz András segélyének ügye. A Ma­gyarországi Független Szocialista Parasztpáirt tagjai azt kérték, hogy a politikai harcok áldozatául esett vezérük arcképét festesse meg a képviselőtestület a közgyűlés terme részére. Amikor ez elltenlkezésbe ütközött, a pa­rasztpártiak felhevülten ellenezték a Kvasz András ré­szére, megszavazandó 1000 korona segélyt. Ugyanis jól tudták, hogy a naigyon népszerű csabai aviatfkus segély- ügyében elfoglalt negatív magatartásukkal egyezségre kényszeríthetik Aőhiim L. András ellenzékét. A közaekedéstechnika fejlődése napjainkban szá­guldó iramú. Az űrpilóták korszakalkotó vállalkozásai­nak korában helyes visszapillantanunk fél évszázaddal. A repülőközlekedés veteránjai által egykor elért kezdetle­ges eredmények előfeltételei voltak mai eredményeink­nek. Mi, a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium tanulói körében úgy emlékezünk a város szülöttére, mint áld munkásosztályunk fiainak tehetségét és akaraterejét szimbolizálja, V1RAGH FES£Jü£ liszkből Taskentbe kellett vonul­nunk. Itt a politikai iskolások szabóműhelyében fegyverköteles ifjakat tanítottam a szabás-var­rás mesterségére és közben vörös­őri szolgálatomat is elláttam. Az ellenforradalmárok persze nem nyughattak. így történhetett, hogy a következő év januárjának egyik vasárnapján Oszipov ellen­forradalmi vezér és angol béren­cei, az ide menekült cári junke­rekkel ellenforradalmat robban­tottak ki. Levertük őket. öt napig tartott a tisztogatás. A megma­radt elleníorradalmárok a hegyek­be menekültek. Utánuk eredtünk. E hadművelet alatt találkoztam Sziklai Sándor elvtárssal. Alaku­latunk az ellenség üldözése köz­ben behatolt a Buharai Emirátus­ba is, amely ma az Üzbég Szoci­alista Szövetségi Köztársaság. Meredek hegyi ösvényeken, hóvi­harban üldöztük az ellenforra- dalmárok maradványait. A hegyi lakosság mindenütt a mi pártun­kon volt, minket segített, táplált. Kemény harcok közepette egé­szen az ellenség főhadiszállásáig hatoltunk, ahol azok kitűzték a fe­hér zászlót. 1919. február végén kerültünk vissza Taskentbe. Engem három­hónapos kommunista pártiskolára küldtek, melyen ismét találkoz­tam Sziklai elvtárssal. Ö volt a politikai gazdaságtan előadója. Ugyancsak Taskentben kerültem össze Lunacsarszkij és Frunze elvtársakkal. Az iskola után, most már mint kommunista párttagot, a taskenti népbizíosságra irányítottak. Ott működtem egy darabig, majd 1920 májusában az afganisztáni határ közelébe, Ferganába küldtek a hadifoglyok összeírásának a meg­szervezésére. — Egy év múlva hazakerültem. Itthon további sor­som olyan volt, mint abban a ne­héz időben bármely más elvtársé. A többi működésem már iga­zolt. Békéscsaba, 1961. augusztus 4.” Ismét elolvastam az utolsó sort: „A többi működésem már igazolt...” — Nem, valóban nem hősi eposzt olvastam, formájában legalábbis nem azt, csupán egy „önéletrajzot”. Valójában azon­ban egyszerű, szerény proletár­óriások bármelyikére iüő hősköl­temény ez!... Lassan az asztalra eresztem a papirt. Felpillantok. Botyánszki elvtárs, akit 72 esztendős korában bírtak rá elvtársai, hogy száz­ezerszeresen megérdemelt nyug­díját kérje, nem azt figyeli, hogy önéletírása milyen hatást vált ki bennem, a vendégben, hanem el- merülten olvas. Megérzi, hogy né­zem, mert felém fordul és bocsá- natkérően mondja: — Nem akartam zavarni. A könyvét bámulom, melyet lassan becsuk. Látja érdeklődése­met és tökéletes orosz kiejtéssel olvassa a címet, s nyomban for­dítja is: N. Sz. Hruscsov: A lesze­relésért, a békéért. — Nagyon szeretek orosz erede­tiben olvasni — mondja. Ahogy rámnéz, eszembe jut a hulló levelet megelevenítő költő... és — határozottan kialakul ben­nem a vélemény, hogy az embert lehetetlen hulló falevélhez hason­lítani. Az ember, ha egyszer át­itatódik a legerősebb életnedvnek, a pártnak az erejével, sosem hull le a fájáról, millió és millió új rügyben pattan ki minden tavasz csókjára!... Miközben búcsúzásra emel­kedem, a Lenin-képre pillantok. Tőle is búcsúzom. Halld csak? Mintha most meg ő mondaná vissza az öreg harcosnak: — Ügy tetszik nekem ez az ember! Egyazon roppant tölgynek e két levele — egyik a lombkorona csúcsán, a másik az alján — qiybá tűnik most nekem, mint édestesivérek. Huszár Rezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom