Békés Megyei Népújság, 1961. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-12 / 267. szám
MM. november 12^ vasárnap MÉPÚJSAG 5 A költő lassan lépdel az ßszí avarban... Megáll, felnéz, a hatalmas tölgy aláhulló leveleit bámulja. — Elmúlás, elmúlás... — ez a végtelen idejű dallam muzsikál a fülemben. Oly sok a hulló levél. Egyetlen sorsú és mégis annyiféle az életük, ahányan vannak. Amelyik ágán ültek a tölgynek, aszerint az egyiknek több, a másiknak kevesebb, némelyiknek nagyon sok, némelyiknek nagyon kevés jutott az árny és a fény játékából, a levegőtenger friss áradásából... A költő most oly kedvvel rímbe szedné és verssé dalolná a falevelek életét és elmúlását. Mindét azonban képtelen. Kiszemelt hát egyet a hulló sok közül és már írja is érzelme patyolatfehér lapjára a címet: „Falevéllegenda...” Milyen nagyszerű megszólaltatni tudni egyetlen sárgult, alászálló falevelet. Ám milliószorta heví- tőbb szólásra bírni régi-régi harcok, nagy forradalmi mozdulások millió és millió mozdítóinak, egyszerű hőseinek valamelyikét... Közülük itt ül egy, velem szemben. Gyermeki tisztelettel megcsókolnám a kezét, de nem értené. Roppant zavarba jönne. — Mit tett, elvtárs ? — kérdené döbbenten. Én azonban annál jobban tudnám, hogy semmi szokatlan, semmi rendkívüli sem lenne abban, ha most ennek az ősz öreg emberké. ■"°fc a személyében én, a végtelel hálás utódok egyike, magamhoz ölelném az emberiség legnagyobb forradalmának akkori éhes, tépett és mégis diadalmas seregét... A varázslatos pillanat azonban buborékként szétpattant, szinte hallani vélem. Sóhajtok egyet. Felpillantok valahová, hogy gondolataimat megtámasztva, elkezdhessem jövetelem okának aprólékosabb megmagyarázását. Lenin tekint rám egy képkeretből. A házigazda követi pillantásomat; — Ügy tetszik nekem ez az ember — mondja meglepő kereset- lenséggel. Aztán nem is szól róla többet Én sem. És mégis Leninről beszélünk és ő beszéltet minket mindenben, amíg csak együtt vaunk. Egyszer már jártam Csabán az Erdélyi sor 7-ben és ültem itt, a cserepes virágokkal díszített kis üvegverandán. Ám akkor egészen más hangulat uralkodott rajtunk. Egészen más! Híre érkezett, hogy mélyen magukról megfeledkezett egyének kötözködnek egy idős kommunistával, vele. Az volt a feladatom, hogy nézzek körül. Azóta rendeződtek valahogy a dolgok. És most ismét itt vagyok, de már egészen más — kedves, kellemes — megbízatással. Úttörő pajtások kértek, érdeklődjem meg, mikor tehetnék tiszteletüket a veterán bácsinál, akiről a „Békéscsaba történetében” egy izgalmas és szép kis történetet olvastak. — Nem kell ide kifárasztani szegénykéket. Berriegyek hozzájuk busszal. Hetvenkét év még nem vénség — hallatszik tréfálkozón. A szemekből valóban frisseség, fiatalos derű árad. Mit ér ilyenkor bármiféle ellenvetés. Megadó- an bólintok. De mi ez itt a könyököm alatt? — Ó! Bocsánat — és iratot emelek fel az asztalról, melyre figyelmetlenül ránehezedtem. — Nincs semmi baj, csak az önéletrajzom másolata — nyugtat meg a házigazda. — Nyugdíjkérelmemhez kellett — magyarázkodik szinte szégyellösen. Dolgozni aka. rok halálomig, de az elvtársak hajtogatták, egyre hajtogatták, hogy jó lesz az a kis pénz.- TesLENIN Bl sék, elolvashatja kedves elvtárs, ha akarja. Nincs benne semmi különös. És én olvasni kezdem Botyánszki András önéletrajzát, melyben állítólag semmi különös sincs. „Nem tudom, hogy a naptár szerint mi is volt pontosan a helyzet, de egy bizonyos, a XX. század elején történt... Az aradi várlakta- nyábél Békéscsabán, Szolnokon át nagy kerülővel, szinte megállás nélkül robogott a szerelvény ezernél is több, a háború borzalmairól még mit sem sejtő friss embertömeggel a galíciai frontra. Lembergnél kerültem orosz hadifogságba, 1915 nyarán. Kievbe, majd Kazányba szállítottak, s onnan tovább kelet felé. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom híre Orenburgban ért. A város népe megmozdult. A munkásság szinte egy csapásra forradalmi öntudatra ébredt és megalakította a vörös őrséget, melybe nyomban beálltam én is. Közben azért dolgoztunk, termeltünk, de a fegyver mindig ott volt kéznél. Lévén a mesterségem szabóság, az orosz szaktársakkal megalakítottuk a szabó szövetkezetei. Lehettünk LTET vagy tízen: Iván Odgyuse, Mihail Kiszelov, Alekszej Grisev és mások. Egyszer csak leállt a munka, mert a környéken mozgolódni kezdtek Dutov fehér bandái. Egyik feladatunk az volt, hogy védjük a szövetkezeti tulajdont. Újévre fordulóra, erősítésként, kronstadti tengerészek érkeztek Orenburgba. 1918. február végén megjelentek a Vörös Hadsereg alakulatai is. A helyzet úgy látszott, napról napra javul. Szövetkezetünk politikai biztosa, azaz komiszárja, egy tanító, Mihail Szamodurov lett. Egyszer aztán rossz hírek érkeztek. Kolcsak fehér generális bandái Szibériából lefelé húzódva már Orenburgot fenyegették. Egyik éjjel az Ural felől megrohanták a várost. Csak a külterületig jutottak, de így is 200 embert, köztük hadifoglyokat öltek meg. Az áldozatokat a főposta előtt, közös sírba hántoltuk. A helyzet tarthatatlanná vált, meg kellett kezdeni Orenburg kiürítését. Menetszerelvényünk négy vonatosztagból állt. Az Ural folyó hídján át egészen Ak-Bulak kitérőig jutottunk. Kolcsakék éjjel megtámadtak bennünket, de támadásukat visszavertük. Reggel tovább vonultunk Aktyubinszk felé. Átkelve az Emba folyón, a távolban feltűntek a több ezer méteres Tien Sán hegyvonulat hófedte csúcsai. Aktyubinszk és Cselkár között ismét harcba keveredtünk. Elesett derék komiszárunk, Szamodurov, a tanító. A nomádok lakta vidékekről baskír és kirgiz hírhozók érkeztek azzal, hogy Kolcsak bandái már az Arai környéki sivatagban is megjelentek Azonnal parancsot kaptunk az indulásra. Vasúton vágtunk neki a 600 kilométer kiterjedésű homokóceánnak Egy helyen, ahol az elleníor- radaimárok felszedték a síneket, összecsaptunk. Kiugráltunk a vagonokból és a sínek mellől tüzeltünk, mivel a töltés biztonságosabb védelmet nyújtott. Közben a messzi Taskent városából testvéri vörös alakulatok érkeztek és a fehér bandákat közös erővel az Arai tóig szorítottuk, ahol megsemmisítettük őket. A Szír Darja folyamon átkelve Kazanliszk városába vonultunk, s ott maradtunk egészen 1918. szeptember végéig. Űjabb parancs értelmében KazanKvasz András ötven évvel ezelőtt repült át Békéscsaba felett : Amióta az anuk monda vüúg Daódalosa és Iharosa ■ vakmerő magasságokba íveltek testűikre szerkesztett ■ szárnyaikkal, leküzdhetetlen vágy égett az ember szívé- S ben: fel a főidről, repülni a magasba. A XIX. század ; 90-es éveiben egyre-miásra kísérleteztek Európában az ; emberi iaomerővel hajtott madárszerű szerkezetekkel, ! amikor Diesel robbanómotorja — a közlekedés-technika Z fejlődésének egyik fontos állomásaként — megvetette a ; repulöközlekedés elvi alapjait. ; Ha majd felkutatjuk a magyarországi re#ú;őkoídle■ kedés századeteji fejlődéstörténetét, hat Békés megyei ■ a-viatíkus nevét mutathatjuk ki aiz 1910-es éveikben, akik • elsők közt álltak ki elszántsággal, Időz3tkészséggel, le■ leményességgel a légiközlekedcs fejlődéséért. Szarvas fia : Székely Mihály, Békéscsabáé Ös Lajos, Kvasz András, i Botyánszky Mihály, Osgyán Pál és Gyula küldte Dobos ! Istvánt, hogy 1019. május végén Moszkvába vigye Sza- i mueiy Tibort. Velük egy sorban keli kiemelnünk a re- ; mekkezü tervező békéscsabai míilakatost, Ficker Károlyt. Fellapozva a 10-es évek országos és helyi hírlap- í afsyagát, széleskörű érdeklődéstől kísérten munkában ta■ leljük a mai szemnek szokatlannak tűnő, kezdetleges I gépek szerkesztőit. Ezek többnyire maguk az ospűóták, ■ a magyar aviatika úttörői, „ös Lajos géppróbóján ei- 5 szakadt a lánc” (Békésmegyei Közlöny 1010. szeptember ■ m.), i.Saékeay Mihály saját kompozációjú btplánján részt S vett a budapesti repülőversenyein" (B. K. augusiatus 28.). S „Békésmegyei aviaükus nagy sikere — Székely Mihály ■ Bécsújhelyiről Budapestre repült” (Budapesti Hírlap 1911. • július 20.), „Az első csabai repülőuap’* (Békés 1011. szep- 5 (ember 17„ 24.), „Gyulának is van aiviaitákusa" (Békés, ; 1911. okt. 22.). Az ízelítőül kiragadott újsúgcímek is fel- S jogosítanak arra, hogy felírjuk neveiket a köziekedés- S történetem lapjaira. A nap afletualitása kívánja, hogy a 78 éves Kvasz ! Andrást ragadjuk ki a veteránok közül. — Egy szemé- J lyes élménnyel kezdem: Néhány évvel ezelőtt a buda■ pesti Országos Széchenyi Könyvtár hírlap termében sietve ■ lapoztam a múlt század végi Békés megyei hírlapokat. A S vidékről szabaduló kutató szembetűnően, rohanva dolgo- ! zik itt. Reggeltől többször változtak asztaltársaim. Dél- ; után egy dereshajú, igen mozgékony szomszéd foglalt ! mellettem helyet, aki az intézmény házirendjét is fi- S gyeimen kívül hagyva, hévvel érdeklődött, mi dolgom ; a Békés megyei újságokkal. Megtudtam, hogy Kvasz Z András, nyugdíj* mechanikussal hozott össze a szerem- S cse. Kivezetett a folyósóra és a forró emlékektől áttüze- E sedve beszélt első repülésének történetéről. A legidősebb magyar pilóta 1900-ban kezdte meg se- S gédévedt Budapesten. Felszabadulása után nagy figyel- 5 met szentelt a rákos! réten megindult repülésnek, ö ms- ; ga is hozzálátott saját elképzelése szerint egy repülőgép " szerkesztéséhez, (ötlet szerint készítik ekkor a gépeket ! a szenvedélyes mechanikusok, saját kárukra vensenge- E nek egymással abban, hogy ki találja meg a felemedike■ déshez leginkább alkalmas formát.) 1911. szeptember első ! napjaiban sikerült fáradozása, ekkor repült néhány mé- ; tért Rákoson. Nyomban vasútra rakta gépét, hogy be- E mutatót tartson szülőhelyén. A gyulai vasút és a Kígyós Z felé tartó müút által határolt réten szeptember 17-én ter- S vezte első felszállását. Ezt azonban az eső meghiúsította. 5 Szeptember ai-ón mintegy 3000 néző előtt többször fel- és ■ leszállt, s kb. háromemeletnyi magasságot ért el. Ennek S a hire hejárta az egész várost, ezért a néhány nap múlva S megismételt felszállást még többen nézték végig. A szep• tember 24-én, vasárnap rendezett bemutató alkalmával a ! nézőket elkápráztató S0 méter magasra emelkedett a ■ gép, és 100 méter távolságban ért földet. Sőt az újabb S fetezáüás már tmavúros volt Ugyanis másodoiagával indult a pilóta. (Jellemző a csodált eset lélektani hatására, hoigy más-más személyre emlékszik az utókor, aki Kvasz Andrással együtt egy gépen gyakorolta a halálfélelmet. Egyesek egy színésznőire, mások egy katonatisztre esküsznek. A korabeli sajtó szemtanúja szerint Szántay Ferenc vívómester volt a kísérleti ’repülőgép4 második utasa.) Másnap ,jteszúiSás nélkül" repült ki Kígyósra, ahol szerencsésen földet ért. Teljesítményét a kastély ura megcsodálta. Különös pillanat volt ez. Jeliképi tartalma az, hogy míg a XIX. század végén épített vasutasnak a vidéki kastélyok még hatalmi szóval utat szabhattak, a munkásosztály fiai által vezetett repülőgépeket már csak vegyes érzelmekkel szemlélhetik. A technika ugrásszerű fejlődése a XX. század elején rávilágít a feudális társadalomból maradt fonákságok tarthatatlanságára. A Békés című újság 1911. október 8-i száma arról ad hírt, hogy október 5-én három kórt irt le Kvasz András a rákosi repülőtér fölött. Közben felmondta motorja a szolgálatot. A lezuhant gép ronccsá zúzódott, de a pilótának nem történt komolyabb baja. Novemberben már egy magasabb osztályból vizsgázik Békéscsaba szülötte. Haza tant. hogy szülővárosától anyagi támogatást kérjen gépkivitelezési kísérleteihez. Ugyanis a város vezetői még nem szereztek eddig hivatalosan tudomást róla és kockázatos vállalkozásaival elért eredményedről. November 12-én Szentesen szállt fel. Néhány kör után 380 méterig emelkedett, majd Szarvas és Kondoros érintésével 97 percig tartó út után ért Békéscsaba fölé. A Kossuth-szobor fölött elrepülve, a mai sportrepülőtóren ereszkedett te. A nép hatalmas ovációval fogadta a vakmerő aviatikust. (Személyes beszélgetésünk közben elmondta Kvasz András, hogy Nagyszénás fölött keltett volna áthaladnia. Ezt az irányt azonban elvesztette a levegőben, s így a hosszabb úton jött. Néhány nap múlva baleset történt. Gyula felé igyekezett, ahol csak néhány nappal ezelőtt próbálgatta saját készítményű gépét a folyammérnöki hivatal hivatalsegédjének fia, a 19 éves asztalossegéd, Dobos István, ötszáz méter magasságban repült a gép. Gyula határában elromlott a motor. Kényszerleszállás közben a hepehupás talajon az egyik kereke összetört, s a gép sérüléseket szenvedett. Békéscsabán nyomban megindult a széleskörű gyűjtés, hogy Kvasz András új gépet készítsen. 1911. decemberében került sor a békéscsabai képviselőtestület hivatalos állásfoglalására bátor fiának ügyében. Az esemény helytörténeti vonatkozása bővítheti ismereteinket az Áchim-anyagham. Egyszerre került megvitatásra Achim. L. András arcképének és Kvasz András segélyének ügye. A Magyarországi Független Szocialista Parasztpáirt tagjai azt kérték, hogy a politikai harcok áldozatául esett vezérük arcképét festesse meg a képviselőtestület a közgyűlés terme részére. Amikor ez elltenlkezésbe ütközött, a parasztpártiak felhevülten ellenezték a Kvasz András részére, megszavazandó 1000 korona segélyt. Ugyanis jól tudták, hogy a naigyon népszerű csabai aviatfkus segély- ügyében elfoglalt negatív magatartásukkal egyezségre kényszeríthetik Aőhiim L. András ellenzékét. A közaekedéstechnika fejlődése napjainkban száguldó iramú. Az űrpilóták korszakalkotó vállalkozásainak korában helyes visszapillantanunk fél évszázaddal. A repülőközlekedés veteránjai által egykor elért kezdetleges eredmények előfeltételei voltak mai eredményeinknek. Mi, a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium tanulói körében úgy emlékezünk a város szülöttére, mint áld munkásosztályunk fiainak tehetségét és akaraterejét szimbolizálja, V1RAGH FES£Jü£ liszkből Taskentbe kellett vonulnunk. Itt a politikai iskolások szabóműhelyében fegyverköteles ifjakat tanítottam a szabás-varrás mesterségére és közben vörösőri szolgálatomat is elláttam. Az ellenforradalmárok persze nem nyughattak. így történhetett, hogy a következő év januárjának egyik vasárnapján Oszipov ellenforradalmi vezér és angol bérencei, az ide menekült cári junkerekkel ellenforradalmat robbantottak ki. Levertük őket. öt napig tartott a tisztogatás. A megmaradt elleníorradalmárok a hegyekbe menekültek. Utánuk eredtünk. E hadművelet alatt találkoztam Sziklai Sándor elvtárssal. Alakulatunk az ellenség üldözése közben behatolt a Buharai Emirátusba is, amely ma az Üzbég Szocialista Szövetségi Köztársaság. Meredek hegyi ösvényeken, hóviharban üldöztük az ellenforra- dalmárok maradványait. A hegyi lakosság mindenütt a mi pártunkon volt, minket segített, táplált. Kemény harcok közepette egészen az ellenség főhadiszállásáig hatoltunk, ahol azok kitűzték a fehér zászlót. 1919. február végén kerültünk vissza Taskentbe. Engem háromhónapos kommunista pártiskolára küldtek, melyen ismét találkoztam Sziklai elvtárssal. Ö volt a politikai gazdaságtan előadója. Ugyancsak Taskentben kerültem össze Lunacsarszkij és Frunze elvtársakkal. Az iskola után, most már mint kommunista párttagot, a taskenti népbizíosságra irányítottak. Ott működtem egy darabig, majd 1920 májusában az afganisztáni határ közelébe, Ferganába küldtek a hadifoglyok összeírásának a megszervezésére. — Egy év múlva hazakerültem. Itthon további sorsom olyan volt, mint abban a nehéz időben bármely más elvtársé. A többi működésem már igazolt. Békéscsaba, 1961. augusztus 4.” Ismét elolvastam az utolsó sort: „A többi működésem már igazolt...” — Nem, valóban nem hősi eposzt olvastam, formájában legalábbis nem azt, csupán egy „önéletrajzot”. Valójában azonban egyszerű, szerény proletáróriások bármelyikére iüő hősköltemény ez!... Lassan az asztalra eresztem a papirt. Felpillantok. Botyánszki elvtárs, akit 72 esztendős korában bírtak rá elvtársai, hogy százezerszeresen megérdemelt nyugdíját kérje, nem azt figyeli, hogy önéletírása milyen hatást vált ki bennem, a vendégben, hanem el- merülten olvas. Megérzi, hogy nézem, mert felém fordul és bocsá- natkérően mondja: — Nem akartam zavarni. A könyvét bámulom, melyet lassan becsuk. Látja érdeklődésemet és tökéletes orosz kiejtéssel olvassa a címet, s nyomban fordítja is: N. Sz. Hruscsov: A leszerelésért, a békéért. — Nagyon szeretek orosz eredetiben olvasni — mondja. Ahogy rámnéz, eszembe jut a hulló levelet megelevenítő költő... és — határozottan kialakul bennem a vélemény, hogy az embert lehetetlen hulló falevélhez hasonlítani. Az ember, ha egyszer átitatódik a legerősebb életnedvnek, a pártnak az erejével, sosem hull le a fájáról, millió és millió új rügyben pattan ki minden tavasz csókjára!... Miközben búcsúzásra emelkedem, a Lenin-képre pillantok. Tőle is búcsúzom. Halld csak? Mintha most meg ő mondaná vissza az öreg harcosnak: — Ügy tetszik nekem ez az ember! Egyazon roppant tölgynek e két levele — egyik a lombkorona csúcsán, a másik az alján — qiybá tűnik most nekem, mint édestesivérek. Huszár Rezső