Békés Megyei Népújság, 1961. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-30 / 282. szám
4 NÉP ÚJSÁG 1961. november 30., csütörtök Egy-két gondolat a „bot-pedagógiáról” Cgy szülő kopogtat az igazgatói iroda ajtaján. Panaszt tesz, mert gyermekét testi fenyítékkel akarta egy pedagógus „jobb” belátásra bírni. Az igazgató megnyugtatja a szülőt, figyelmezteti kartársát, hogy többször ilyen ne forduljon elő. Alig megy el a szülő, másik nyomja le a kilincset. „Nem bírok a fiammal, nem tanul, nem hallgat rám, üssék, csak a csontja ne törjön, azt akarom, hogy ember legyen belőle.” Valljuk meg őszintén, hogy még sok szülő és sok nevelő vitatkozik azon, hogy a fenti két esetben kinek van igaza? Támaszunk a kérdés reális megvilágításában a szocialista pedagógia, mely szerint megvetendő és elítélendő a gyermek testi fenyítése. A burzsoá pedagógia átkos örökségként hagyta ránk a testi fenyítést, mely még ma is, bár egyre ritkábban előforduló „nevelési” eszköz egyes pedagógusok kezében. Ezek a pedagógusok így érvelnek: „Mit fogok én annyit a lelkére beszélni egy gyereknek, hogy így nem szabad, úgy nem szabad. Leakasztok neki egy pofont és kész!” Pillanatnyilag el van intézve, ez igaz. De egy pofon, egy kormos, egy fenekes mennyire pont az ellenkezőjét válthatja ki annak, amiért elcsattant, arra sokan nem gondolnak. Sokan nem számolnak azzal a ténnyel, hogy a gyermekek 6—14 éves korig azt a kort élik, amire Herbart szerint ez jellemző: „Hát aztán?” Ezen a szinte minden gyerekre jellemző lelki tényen kívül számos egyéni oka lehet annak, hogy egy gyermek látszólag nem törődik munkájával, több esetben nem készül, amiért egyes pedagógusok „jogosan” veszik elő a testi fenyítéket. Egy példa, mely jobban közel hozza a fentieket. Egy tanuló, aki az előző osztályban kitűnő volt, év elején is jól indult, egyszer csak „leáll”. Nem .jelentkezik, lapul a padban, ha felszólítják, nem tud válaszolni, nem készül két-három napon kérésztől. Megkérdezem, miért nem tud, hallgat. Azt a látszatot kelti, hogy hanyagság, rossz társaságba keveredett, ezért nem tanul. Tehát egyesek szerint legjobb alkalom az ún. „makarenkói” pofon alkalmazása. Ha azonban nem állok meg a felszínes látszatnál, körültekintően szinte „kinyomozom”, hogy mi az oka ennek, akkor ilyen esetek is adódhatnak. Rövidebb kérdezgetés után a gyermek sírvafakad, és elpanaszolja, hogy azért nem tudott készülni, mert édesapja vidéken dolgozik, édesanyja pedig gyerekágyban fekszik, nincs rokonuk a közelben és neki kell mindent csinálni. Azt hiszem, nem egyedülálló az eset, ha a szituáció más is. Azt pedig gondolom, nem kell vitatni, hogy e§y ilyen helyzetben elhamarkodott pofon milyen nagy kárt okozna a gyermek lelkében. Egyébként is ha egy gyermek csak azt tapasztalja egy pedagógus részéről, hogy őt minden kicsiségért megveri, akkor azért sem tanul és ha elégtelent kap: „Hát aztán?” Tehát bármennyire is kényel* mes „nevelési” eszköz egyesek kezében a testi fenyíték, határozottan el kell ítélnünk a múlt úgynevezett „tekintély” pedagógiájának e káros maradványát. A mi szocialista pedagógiánk van olyan gazdag a szocialista nevelés módszertanában, hogy nem szorul rá a testi fenyítéssel ki- kényszerített, képmutató, nem az egyén meggyőződéséből fakadó fegyelemre. A gazdagság elsődleges forrása magában a tananyagban van. Nekünk nem kell elhitetni a gyermekkel olyat, ami nincs. Az egymást váltogató oktatási reformok, a tananyagcsökkentések fokozatos végrehajtása során, legújabb oktatási reformunkat megvizsgálva azt kell mondanunk, hogy iskoláink tananyaga egyre jobban közeledik az élethez, az életre akar nevelni, természetesen a tanulók életkori sajátosságait figyelembe véve. És ez az, ami megkönnyíti a mi munkánkat, és a gyermekek előtt is vonzóbbá teszi az iskolát. És ebből fakad mindjárt egy nagyon jó fegyelmezési eszköz. Egyáltalán nem frázis az a mondás, hogy: „A legjobb fegyelmezési eszköz a tanár szakmai fel- készültsége, magyarázata.’’ Ez azt jelenti, hogy a szocialista, majdan a kommunista társadalomban csak az lesz a jó nevelő, aki életre neveli a gyermekeket, aki lépést tart korunk lüktető atmoszférájával, aki úgy oktatja és neveli az ifjúságot, hogy abból ennek a társadalomnak legyen hasznos állampolgára, ha felnő. Ha a pedagógus rendelkezik ezekkel a képességekkel, akkor a diák nem úgy fogja őt tekinteni, hogy ettől félni kell, hanem úgy, hogy ettől a pedagógustól sok érdekeset, szépet és jót lehet hallani. Természetesen a tanítás gyakorlata adhat olyan eseteket, hogy mindez megvan, és mégis akad egy-két rendbontó. Hisz a gyermek pajkos, nem tud még mindent felnőtt ésszel elbírálni. Ilyenkor sem kell rögtön pálcát ragadni. Más módszerrel eredményesebben lehet ebben az esetben is dolgozni. Ismét egy példa. Két gyermek játszik az udvaron, majd bírókra kelnek, földre huppannak, porosak lesznek, s leszakad a kabát zsebe. Ismét olyan helyzet, mikor „jogosnak” látszana egyesek szerint a pofon. De én biztos vagyok benne, hogy ha odamegyünk éhhez a két gyerekhez és arról beszélgetünk velük, hogy szüleik komoly, becsületes munkával szerezték meg azt a pénzt, melyen nekik ruhát vettek, és ők így hálálják meg ezt, így szeretik és tisztelik szüleiket, nagyobb eredményt érünk el vele, mert őszinte megbánás gondolatát sugalljuk a gyermeknek, s ez inkább visszatartja a jövőben hasonló cselekedettől, mint az egyes gyerekeket már cinikussá tett pofon. Persze sok eset adódik, s ennek megfelelően a büntetésnek is sok fokozata van, négy- szemközti figyelmeztetés, megrovás az osztály, az úttörőcsapat előtt, osztályfőnöki figyelmeztetés, intés, megrovás és így tovább. Vannak, akik erre azt mondják, hogy minden fegyelmezési eszközt kimerítettek és mégsincs egy adott esetben javulás. Először is ez nem tipikus. Ha azonban mégis előfordulna, szerény véleményem szerint ilyenkor tudatosítsuk ezt a tanulóval, lássa rajtunk, hogy magatartásával most már végképpen kihozott a sodrunkból — de testi fenyítést akkor se alkalmazzunk azzal a nevelői jelleggel, hogy a teljes értékű ember tud uralkodni magán, és ha ő is az akar lenni, neki is kell tudni uralkodnia magán. Ha már ez sem segít — ez már manapság szinte elő sem fordul az általános iskolai gyakorlatban —, akkor ott a nevelőintézet. De semmiképpen sem cselekedjünk úgy, még a végső esetben sem. Ismerjük meg a gyermek 1 egyéniségét, tartsunk a szülőkkel állandó kapcsolatot, tegyük a nevelést társadalmi üggyé. Ha így dolgozunk, elérjük munkánk fő célját, mely cél: nyílt szívű, bátor, hazáját szerető, fegyelmezett, művelt ifjak nevelése, testi fenyítés nélkül. IFJ. SZILARD ADAM tanár Bucsa Sass Ervin: A ‘bronzkarperec Riport a kelták ás a szarmaták világából © A kis bögre, mintha játékszer volna Ügy is volt, nem is egyszer, hogy az egyik kollégám gépkocsiján ugrottunk ki Sámsonra, és mivel ő nagy természetbarát, horgász-va- dász-madarász, hát megbeszéltük, hogy ebédre nyársonsült szalonnát eszünk, majd csak kerül valami lángnakvalő ott a kelta meg szarmata társadalom tőszomszédságában. A banánzöld színű kis Trabant ugyancsak nyelte a kilométereket, ha rossz volt az út, olyan nagyokat ugrott, mint egy fiatal csikó, így aztán nem is olyan soká kiértünk a tetthelyre. Mivel a délelőtt nem hozott semmit, csak az üres kutatóárkok vigyorogtak szembe velünk — elérkezvén a délidő, beballagtunk á szomszédos tanyába, ahol az útszéli fasor egyik őrszeme tövében nekitelepedtünk, és olyan jól ment a dolgunk, hogy az éppen egyedül otthonvaló ,.házikisasszony” jókora szalmacsomót is, meg kukoricaszárat is adott nekünk, ami remekül meggyulladt, és csak úgy préselte kifelé a zsírt a hófehér szalonnából a barnásra pirult kenyérszeletekre. Ernő táskából falatozott, Tóth Gyurkáék szintén. Persze, ők nem készültek szalonnasütésre, pedig ugyancsak csavarhatta a jó illat az orrukat, aztán meg hiába kínáltuk őket, nem akartak .kötélnek állni, hogy kevés az a szalonna, nekünk se lesz elég... ^ Hát ami igaz, az igaz: a jo levegőn meg a nagy izgalomban, hogy délután lesz-e végre valami „találmány”, úgy befalatoztunk, hogy a szalonna bőrét is ugyancsak lerághattuk, mert a tanya kutyája — azt hiszem Bodri néven vonul be a világtörténelembe — nagyon furcsán és rosszallóan morgott, amikor odadobtuk neki. Szegény nem talált rajta semmit, nemhogy harapni, de még lenyalogatni valót sem... A jó ebéd után még dinnye is került, aztán megköszöntük a minket szalmával és kukoricaszárral oly szívesen ellátó leányzónak a kedves- ' ségét, és visszaballagtuk a múltba azt a kétezer esztendőt, ami méte rekben kifejezve 150 ha lehetett, ugyanis ilyen messze van az Erdö- házi-halom attól a tanyától, ahol déli szalonnánkat füstöltük össze a jóféle kukoricaszár-füstben. Felmegyek a dombtetőre, onnan, a földbe süllyesztett magassági pontot jelző kő mellől lehet a legmesz- szebb látni. Milyen magas lehet ez a domb? Tíz-tizenöt méter? Persze, nem a tengerszlnthez viszonyítva hanem mondjuk a sámsoni köves úthoz. — Tíz méter, nem több — mondja Ernő a hátam mögött, Terjed a hasznos gondolat, gyarapodnak a betétesek A megye valamennyi állami és társadalmi szervének közreműködésével ■ és a Hazafias Népfront gondozásában november 15-től december 15-ig megrendezett takarékossági napok „első félideje” ért véget ma. Megannyi érdekes, ötlet, sok-sok újszerű kezdeményezés, számos felvetés és elhatározás bizonyítja ékesen, hogy szerte a megyében magukévá tették az emberek a takarékossági mozgalom felkarolását. Plakátok és röplapok, felhívások és újságcikkek jelezték két hete, hogy megkezdődött az egyhónapos takarékossági kampány, amelynek tulajdonképpeni nyitánya az igen nagy érdeklődéssel kísért november 2fr-i békéscsabai takarékossági ankét volt. A kedvező visszahatás szinte napokon belül jelentkezett a megye egész területén. Békésen például a Hazafias Népfront december 2-án ajándékműsorral egy- békötött takarékossági estét rendez, amelyen Fazekas Ferenc községi vt>- titkár mond beszédet. Tervek szerint a községben ötven tanácstagi beszámolón foglalkoznak a takarékossággal. A tarhosi Növényvédő Állomás dolgozói reggeli munkakezdés előtt kapnak hasznos „takarékossági eligazítást”. A meaőkovácsházi járásban a betétgyűjtés fáradhatatlan agitátora, Zelel Dezső postai hivatalvezető a járás községeiben is eredményesen terjeszti a hasznos gondolatot. Battonyán többek között a mozielőadás szünetében tartanak ismeretterjesztő előadást a takarékosságról. Csorváson a nevelők tan- testületi ülésén az egyik pedagógus lelkesen jelentette ki, ezután minden hónapban 500 forintot takarékba tesz. Nem kell szégyenkezniük a dévavá- nyaiaknak sem. Itt egyebek között mongol—magyar találkozó lesz, s még ezen is sző esik majd a takarékosságról. Szülői értekezleteken és tantestületi üléseken egyaránt a pedagógusok is kiveszik részüket e fontos feladatból. Az iskolákban takarékossági tárgyú dolgozatokat és rajzokat készíttetnek a nevelők tanulókkal. Gyomán továbbfejlesztették a kezdeményezést: a nyiladozó értelmek e kis „alkotásait” a nevelők a gyermekek szüleivel is alá- írattatják. A nőtanács kézimunka-tanfolyamokon és vöröskeresztes gyűléseken, az egyik iskola szülői munkaközössége teaesteken, a Hazafias Népfront elsősorban a termelőszövetkezetekben terjeszti a taíkarékossági gondolatot, A KISZ járási bizottsága Ha“ táljai nevében vállalta, hogy minden KISZ-tag legalább egy-egy új tafca- rékbetétest nyer meg. Gyulán a Harisnyagyárban párttag- gyűlésen és szakszervezeti gyűlésen egyaránt felszólalási téma volt a betétgyűjtés felkarolása. A Bútoripari Vállalatnál Kurunczi Jenő igazgató tartott erről előadást a termelési értekezleten, míg Eleken TIT-rendezvény keretében Nyisztor György kultúrigazga- tő méltatja a takarékossági napok jelentőségét. Mezőberényben egyebek között a tanácstagok családlátogatást tevékenységét tartják igen fontosnak. Itt a MÁV és az AKÖV dolgozói a kampány idején közös KST-t hívnak életre. Kamuion a „Kombinált bútor” című rövid film vetítése is hozzájárult a népszerűsítéshez. Nagyszénáson népszerű és szórakoztató „kérdezz-fele- lek”-játékoi rendeznek ugyancsak e célból. Orosháza sem maradhat ki a jó kezdeményezésekből. Az iskolai takarék- bélyeg-akció keretében el kívánják érni, hogy egy hónap alatt a járás területén minden tanuló legalább 15 forint takarékbélyeget vásároljon. Sok más szervezet mellett itt még az MHS apparátusa is részt, vállalt e munkából. Sarkadon a járási szervek közös értekezleteken vitatják meg az újabb tennivalókat, és ugyancsak súlyt helyeznek a személyes betétszerző tevékenységre. Szarvason fontosnak tartják a termelőszövetkezeti járadékkift- zetésekkel kapcsolatos felvilágosító munkát is. örménykút tanácselnöke és postavezetője is nagy hive a családlátogatásnak, amelyek során értékes betétszervezéseket érnek el. A szarvasi járás postás dolgozói egyéni betétszerzési versenyben vesznek részt. Csupán Szarvason 28 postás több mint oo- gyedmilliós új betét-akvizícióra tett vállalást. Vésztőn a termelőszövetkezeti és kisipari szövetkezetek elnökeinek aktivizálását tartják fontos feladatnak E községben a takarékbetétnek igen lelkes agitátora Dobrotka István pedagógus, a népfront helyi elnöke. Az elmondottak csupán apró szemelvények abból a nagy munkából, amelyet a megye dolgozó társadalma az egyén szempontjából elsősorban fontos tömegmozgalom során mór eddig is elvégzett. Kazár Mátyás aztán hozzáteszi: — Ne húzzunk egy árkot itt fenn, a dombtetőn? Ennek a dombtetőn való árokhúzásnak története van. Egyszer a kíváncsiak és mi, „bennfentesek” beszélgettünk. Egy kíváncsi bácsi, aki nagyon otthonosan érzi magát idekinn — nyugdíjas tanító, ha jól tudom —, megpöd'ri a bajuszát: — Mit gondolnak, nem a dombtetőn temetkeztek a leggazdagabbak? — Biztosan — mondja Ernő, hiszen a magaslat mindig az előke- lőbbeké volt, a dombhajlat lábánál, közel a nádas, vizes tocsogókhoz a szegények, a szolgák temetkeztek: Az öreg néhány perc múlva nem bírja tovább. Csodálkozás, moraj, kuncogás — van itt minden. — Akkor mért nem ott ásnak? Ernő megmagyarázza, hogy azért, mert rendszer nélkül nem lehet nekiszaladni a dombnak, aztán ott ásni, ahol éppen eszébe jut az embernek. Lépésről lépésre haladnak körbe a kutatóárkok a homokbánya peremén, és majd aztán kapaszkodnak feljebb, a tető felé. Akkor nem is esett erről több szó, csak aztán, később, hogy nekem is elmesélték a párbeszédet, akkor került szóba újra. A végén pedig én is ugyanazt okoskodtam, mint az öreg; meg kellene nézni a domb tetejét egy közepes kis kutatóárokkal, hátha! Hogy aztán éppen befejeztek egy részt, az árok betemetése után megegyeztünk, hogy „terven felül” bekopogtatunk a dombtetőn is. — Ez lesz a kíváncsiság árka — humorizált Tóth Gyurka, egy óra múlva pedig már a harmadik ásónyomot dobálják kifelé. Melléfogtunk! De igazunk is volt: nagyon gazdag sírok lehettek ottan, mert az a rövid kis kutatóárok is kivetett egy halom kovakövet, kelta-szarma- ta-korj bögretöredéket, és egy olyan hatalmas combcsontot, hogy az már biztosan atyafié volt, és nem hölgyé... Azonkívül semmi. A sírrablók gyorsabbak voltak, és megelőztek minket néhány évezreddel, pontosabban majdnem kettővel. Csekélység, igaz, de ez is elég volt ahhoz, hogy mi, késői ré- gészkedők hoppon maradjunk azon a dombtetőn, becsületesen. Mit lehet tenni mást, folytatjuk a leletmentést ott, ahol a terv szerint következik. Egy óra múlva egy 10, 11 éves szarmata leányka csontváza kerül elő, nem is nagy mélységből — másfél méter lehetett —, egy kis orsógomb a bal karja mellett, edényke a lábánál, és egy picike pi-