Békés Megyei Népújság, 1961. november (16. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-19 / 273. szám

KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Hangulatképek a VIII. képzőművészeti kiállításról tápiák Paß bácsi ágy hozzátartozik a csabai múzeumhoz, hogy szánté nehéz is lenne rá hason­latot találni. Most is, hogy az őszi alkonyban fel­ballagunk az épület lépcsőin, a kivilágított nagy­terem bejáratánál ő, a múzeum hű őre az első, akivel találkozunk. Nyomban szóbaelegyedünk. — Ahány kiállítás csak volt, mind hasznosnak mutatkozott — mondja igaz meggyőződéssel. Az­tán a látogatottságra terelődik a szó. — A megnyitás óta mér eltelt néhány nap, s az­óta bizony jönnek a látogatók egymás után és tá­vozóban kérés nélkül írják ide a vendégkönyvbe a nevüket, ami már egymaga elismerés ez iránt a mostani képfciádlítás iránt Éppen az előbb távo­zott egy sereg felnőtt-látogató — mutat a kijárat felé. — Mi az egyéni véleménye kedves loptak bácsi a tárlatról? De őszintén.! Ránk néz, majd maga elé pillant, mint aiki fel­idézi az előbbit, aztán kimondja a véleményét: — Az előző mintha gazdagabb lett volna. Persze, ahogy én látom — fűzi hozzá sietve. Anélkül, hogy nógatnánk erre, csak úgy termé­szetesen, magától értetődően véleményt mond a fiáról is, aki ismert festő; — Sötét színekkel fest a Pali. Csinálta már máe_ ként is. Örökké próbál, keres. Nagy a kísérletező kedve. Jó lenne, ha már megállapodna végre va­lami egyéni stílusban. — Nekünk egyszer azt mondta, a kedves fia, Lipták bácsi — vetjük közbe —, hogy 80 éves ko­ráig ráér megállapodná, addig még kísérletezget. — Hát h£ neki, meg a közönségnek türelme van hozzá, csinálja... Ezen mindnyájan derülünk. A belső termeikből vidám gyermefezsivaj tör elő. — Iskolások, úttörők — int a fejével arrafelé Lipták bácsi. Rövidesen össze Js találkozunk velük. Megtud­juk, hogy a IX. számú iskola úttörőcsapatának „Fecske őrse” a látogató. Vezetőjük, Varga Mária elvtársnő, csapatvezetőhelyettes elmondja, hogy a kiállítás megtekintése őrsi programjukban is sze­repel. A következő foglalkozáson minden pajtás beszámol majd az itt látottakról. A harmadprőbás úttörők egyik feladata ugyanis az, hogy megismer, kedjenek az irodalommad, a művészetekkel. Ez­után a látogatás után például egyenként beszámo. lót tartanak az őrs előtt egy-egy festményről. No, ez szép és érdekes, ki is kellene próbálni. Mikor azonban megkérdezzük, kinek melyik kép, miért tesztett, vagy nem tetszett, mindenki egy­szerre beszél. A vezetőjük — aki egyébként az ÁL lanti Aruház dolgozója és mint kiszes, önként tölti be az iskolában a csapatvezető-helyettesi tisztet — csendesíti őrsét, de így sem tudunk meg töb­bet, hiszen még csak most „emésztik” a látotta­kat, még nincs kialakult véleményük általános­ságban sem, nemhogy képenként. Egyikük, Balogh Emőke azt hangoztatja, hogy sikerült egy kiállí­tás! Ez az ő pajta sí véleménye. Másoknak a kontu. ros képek furcsának tűnnek. Vannak, akik rajon­ganak az élénk, eleven színhatású festményekért. Tehát már a gyermeki képzeletben is alakul va- valamiféle képzőművészeti ízlés. Mi kellene most ide hirtelen, hogy képzeletfolyamuk rendes me­derbe terelődjék? Tárlatvezető. Közbe is kottyant- ja egyikük: — Kár, hogy nincs itt olyan bácsi, aki magya­rázná a képeket Mi is azt tartjuk. Jó lenne az iskolásoknak, de a felnőtt látogatóknak is egy tárlatvezető jelen­léte, felvilágosító magyarázata. Nekünk, egyszerű műélvezőknek még többet mondana akkor ez a kiállítás. Ám még tárlatvezető nélkül is ki tud­nánk választani egész sereg olyan képet, amelyik üzemi kultúrterem, tsz-klub, hivatali helyiség, vagy saját otthonunk díszére válnék. — új — mikor a termelőszövetkezet párttitkára szólásra emelke­dett a szúette asztal mellől, a kul­túrteremben elhalt a zsongás. Min­denki a barnára sült, hetyke baju­szt! emberre szegezte tekintetét. Várták, hogy elkezdje a mondóká- ját. — Elvtársak! — kezdte lassan taglalva a szavakat a párttitkár. —•: Amikor a közgyűlést kitűztük, csak egyetlen napirendi pontra gondol­tunk: előkészíteni az aratást. De... azóta történt valami.« Nem mehe­tünk el mellette szó nélkül, ide kí­vánkozik a közgyűlés elé... Arról van szó, hogy elnökünk. Szabados István, arcul ütötte az egyik állat­gondozót, Tóth Sándort«. A termen élénk morajlás hullám­zott végig. Az asztalnál ülő elnök észrevehetően elpirult és zavartan forgatta kezében a ceruzát. Nem gondolta, hogy a párttitkár itt, any- nyi ember előtt kiteregeti a dolgot. Tüzes harag feszítette belülről, még mindig nem bírta megemészteni, hogy Tóth Sándor tegnap intézőnek nevezte őt. Egy elnöktől sem kí­vánhatnak birkatürelmet, főleg, ha a szívébe találnak. Hiszen nincs még egy ember a világon, aki ná­lánál jobban gyűlöli az egykori in­tézőket. Egyszer régen az egyikük éppen a kislány előtt szégyenítette meg. Korbácsának nyomát hetekig hordta az arcán... Ez az ember meg most intézőnek nevezte őt! Lassan felemelte a fejét és szem­benézett a tagokkal. Az első sor­ban megpillantotta Tóth Sándort. — Hogy hízik most — gondolta magában. — Lovat adtak alá.« Ezek után lőttek az elnöki tekin­télynek... Holnap már rá sem szól­hatok az emberekre, nyomban köz­gyűlést hívnak össze. .— Az ilyen túlkapásokat a mi társadalmunk szigorúan elítéli — folytatta a párttitkár. — Különösen, ha vezető ember követi el. ...Ol­vastam egyszer, hogy az arc a lélek virága. De mindegy, minek nevezzük, annyi bizonyos, hogy a mi arcunkat régen nagyon sokan és nagyon sokszor megütötték. Hát ezért vét kétszeresen is az, aki egy dolgozó embert megüt™ Javaslom, hogy Szabados elvtárs, itt a köz­gyűlés előtt kérjen bocsánatot Tóth Sándortól. — Azt már nem! — pattant fel helyéről mérgesen az elnök. — Mindennek van határa. Elvégre az én idegeim sincsenek kötélből.« Megjártam a frontot és a hadifog­ságot... Tóth Sándor engem intéző­nek titulált! Nekem ilyent senki se mondjon! Hát hol vagyunk? Ha valaki gyűlöli az intézőket, akkor én aztán igen... Álljon fel, aki en­gem intézőnek tart. Hát az vagyok érti? — Csak azért mondtam, mert iehülyéztél — szólt közbe Tóth Sán­dor és felállt. — Miért nem akar­tad elismerni, hogy a te hibádból döglött meg a borjú? Én idejében szóltam, hogy hivass állatorvost. — így volt? .—. nézett a párttit­kár az elnökre. — így'. Elismerem. Elfelejtettem telefonálni, az ember sokszor azt sem tudja, hol a feje... De azt a pofont azért... nem bánom! — Márpedig a pofon minden­képpen elítélendő. Á legkevesebb, amit az elnök megtehet: bocsána­tot kell kérnie és ígérje meg, hogy ilyesmi többé nem fordul elő. — Helyes. Ügy vem. Kérjen bo csánatot! — hallatszott több hely­ről. A két „fél*” még mindig nem ült. le. Hol egymást mérték végig vü- lámló szemekkel, hol pedig a tag­ság népes táborát figyelték. Aztán egy idős asszony állt fel. — Amikor gyerekek voltunk — szólalt meg az emlékezéstől fátyolos hangon — és testvéreimmel vere­kedtünk, édesanyánk mindig úgy békített meg bennünket, hogy meg- csókoltatta velünk az ütés helyét... Mi most itt egy nagy családban élünk. Testvérek vagyunk.... Csókol­ja meg hát az elnök Tóth Sándor arcát ott, ahol megütötte. — Igaza van. Juli néni! — ki­áltották többen is. A párttitkár elmosolyodott. Ar­ra gondolt, hogy ilyesmi sem for­dult még elő: egy békítőcsókot szavazzon meg a közgyűlés. — Akkor sem teszem meg! — hördült fel az elnök és farkassze met nézett az emberekkel. Jobb oldalán egy öreg, nagy bajuszú tsz- tag ült. Felnyújtotta a kezét, aztán szólásra emelkedett. Szembefordult az elnökkel: — Idehallgass, Pista fiam. Eszed­be szeretnék juttatni valamit. Ami­kor három évvel ezelőtt elnöknek választottunk, te megígértél vala­mit. Emlékszel még, mit mondtál? Én jól emlékszem a szavaidra. Azt mondtad: „ígérem, hogy a szö­vetkezeti közösségnek mindenkor hűséges és becsületes szolgája te­szek...” így mondtad. Igaz? Én csak azt kérdezem, komolyan gon­doltad-e ezt akkor?.« Az elnök lehajtotta a fejét és hallgatott. Gondolatban már bocsá­natot kért Tóth Sándortól... Csak az az átkozott szégyenérzet és hiú­ság ne lenne? Majd jót nevet a mar­kába — gondolta és felnézett. Te­kintete összeakadt Tóth Sándoré­val. De nem látott a tehenész sze­mében haragot vagy gúnyt. Egy ideig még nézték egymást a feszült csendben, aztán szinte egy­szerre indultak el... Az asztal előtt találkoztak, félszegek voltak, esetle­nek. Darabos mozdulattal keresték egymás kezét. Majd hirtelen össze­ölelkeztek és megcsókolták egymás arcát. Viharos taps és éljenzés tört ki, mindenki mosolygott.« Közgyűlés után együtt indultak kifelé az udvarra. Az elnök cigaret­tával kínálta Tóth Sándort, aztán így szólt hozzá: — Te, Sándor, milyen állapot­ban van az alsó legelő? — Már arasznyi a fű rajta. Oda­hajthatnánk a növendékmarhákat. Hadd pihenjenek a patakparti ré­szek. — Hajtsatok rá holnap — bó­lintott az elnök, s kezetráztak. Tóth a tehenészet felé indult, hogy le­fekvés előtt megnézze, rendben van-e minden. Meleg, jóleső érzés bizsergette a szívét. Nagyon szép volt az éjszaka: a szérűskert irányá­ból szénaillat szállt, s az Istálló fe­lett rúdjával lefelé fordulva fénye­sen ragyogott a Göncölszekér. Szegedi Farkas Lajos MLADONYÍCZKl BÉLA: ÜLŐ WÖ ÉS KÚTTERV ..................................................................s Uj versek ^VWVWWVWWVSA WM Kópiás Sándor: Forradalmak köszöntése A lázadó ész évezredek óta küzdelmet vív az elnyomás ellen; a szabadságvágyat sose fojthatta meg a szívekbe tetovált fegyelem. Üt volt az idő, melyen haladtunk, • <— vércsík jelezte a megtett távolságot; piros sebeket virágzott a testünk, de mindig égtek a forradalmi lángok. Előre kellett jutnunk a térben, előre rohantunk harcban, öntudatban, kardok csattogtak és villámló eszmék, s fehéren izzott sorsunk, szakadatlan. A történelem táplálja a jelent, — a tanulságokat ma bátran levonhatom; így válik törvénnyé és lelkünk részévé a bennünk folytatódó, örök forradalom. Új Rezső: ^isilluíjtaps Ma éjjel tobzódik a Hold; nappalt kápráz az ámnlt Földre ».. szemem é ji csodákra tör be, s én, ki már mindent eldaloltam, úgy nótázom, hogy soha jobban! Hangomba belereng az űr. Alul a földön és felül az égen minden csupa fül, csupa tátott száj, csupa bámész; jegenye, házfal, csillag rámnéz és ámulják az ámulást, a boldog élettágulást — eltelnek hangos, dalos vélem, én vagyok élő csak az éjben és ez oly jó, oly gyönyörű! Minden elpihent könyökű, sehol egy ellenmozdulat, olyan eb nincs, mely most ugat. Csak, ha befejezem a nótám és míg sodrok egyet a kottán, új dalra terelni lelkemet, mint lelkes hallgató-sereg, mely tapssal akar vallani mindenünnen a csillagok halk sercegését hallani.,..

Next

/
Oldalképek
Tartalom