Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-01 / 232. szám
KOROST AJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE A „Rác-halom"-ról hallottam.., 'ftákátíá-kMi edemény. emléke. — ienes András, Petőfi életútjának lelkes nyomozója írja egy helyen, hogy a költő életéről szóló néphagyomány ma már csak törmelék. Napjainkban csak unokái élnek a költő kortársainak. Az unoka még őrzi emlékezetében a nagyszülőktől hallott eseményeket, de a dédszülőktől már nem. E sorok írója ugyan saját esetében egy nemzedékkel visszább tudja tolni a hallott és megjegyzett dolgokat: a szépapjáig — de mindez nem változtat Dienes András megállapításán: „a szájhagyomány keletkezett, tehát el is fog pusztulni.3 Vannak olyan esetek, amikor az írott feljegyzésekben szereplő eseményekről a nép emlékezete is megemlékezik. Kiegészíti, olykor módosítja azt. A szilágysági dombok közt tizennyolc éve az írás- tudatlan öregek még szép kerek történetet tudtak Rákóczi meneküléséről. Ahogy a hagyomány vizsgálója visszaemlékezik ezekre a történetekre, úgy látja, hogy nem is annyira II. Rákóczi Felenség elől. Élete végén Arany János verselt meg egy mondát Rákóczi hadnagyáról, amit a szalon, tai öregektől hallott. Nem nagyon ritka eset, hogy egy jeles helyről régi esemény emlékét őrzi a nép, ami számos nemzedékkel korábban, olykor több évszázada történt. Szűcs Sándor, Biharnagybajom krónikása nem egy alkalommal idéz ilyen esetet. Dévaványán meg két örfegembertől, Csák Sándor bátyámtól, meg Olácsi Lajos bátyámtól hallottam a rabló rácokról. Azt nem tudták, hogy ez mikor történt. „Mikor a rácok rabolni jártak ide a Kunságba...” így mondotta Csák Sándor bátyám, aki 1856-ban születet. Aligha tévedünk, ha ezt az időt a Rákóczi- féle kuruc-korszaknak vesszük. Már csak azért is, mert a múlt század hatvanas éveiben még élt itt a kuruc sáncok emléke, amit a dévaványai határban lévő Örha- lomban emelt volna a lakosság az itt fosztogató rácok ellen. Nem messze van ide Rácsziget nevű ték, mint azóta Rác-halomnak hívnak. A rácokról azt jegyezte fel Scherer Ferenc, Gyula város nagyszorgalmú történésze, hogy a török kivonulása után mint milícia maradtak vissza Gyulán és Szarvason. Ezeket irányították Bécsből a felkelő kurucok, pontosabban a magyarlakta községek ellen. Végigpusztították a Nagykunságot. Az első csatában megverték a magyarokat. Utána azonban Károlyi Sándor generális nagy erővel vonult ellenük, s Bé- késszentandrásnál megverte őket. A zsákmány nagy részét elszedte tőlük. Ekkor történhetett a rácok lemészárlása a ványai határban, amiről fentebb volt szó. Az esetet nem tartom teljesen a fantázia szülöttének, mert negyedszázada jómagam is szedtem össze emberi koponyacserepeket a Rác-halmon. Hogy néhány erre menekült rácot agyonverhetett a ványai nép akkor, már csak azért is megtörténhetett, mert Ványa a kuruc felkelés alatt mindvégig lakott hely volt. A gyerekek iskolába jártak, ismerjük az összes tanító nevét rencről szól ez az emlék, Rákóczi meneküléséről, lova patkójának megfordításáról, mint inkább a nagyapjáról, n. Rákóczi Györgyről, ö menekült erre az elrétség, meg a partján Rác-halomnak nevezett emelkedés. Ügy tudja a ványai nép, hogy a rácokat drótkarikással verték agyon a magyarok és abba a halomba temet#WVWWWVWVW>A/WA«<*WWVWWWVVVWWWVWWWVV^ ASSZOCIÁCIÓ I Lujzika szeme« etftf tottáik a könnyek. — Tudja, azért én még mindig szeretem..; Amikor elhagyott, egyedül maradtam. Sírtam. Sirattam arz életem, mi lesz most már velem? Vigasz sehol; Árvám a világban. Mint egy megfagyott gyermek a temetőben. Mit tegyek? -a kérdeztem magamban. Fiatal vagyok és... nem is csúnya, Talán keressek én is szeretőt magamnak, mint mások? Nemi Nem. Nem.; Olykor megrohantak az emlékek. Oh, amikor elvett feleségül, a Mátrában voltunk nászútom. Letépte az erdő minden virágát; abból készített nászágyat a sűrűség egyik tisztásán, fis amikor átölelt — istenem, milyen romantikus is voltam — arra gondoltam; íme megadatott: dús fű selyme lesznászr ágyunk. Mint a dalban; Nem.; Ezt az emléket nem lehet megcsalnál Ellenálltam! De hát milyen az egyedülálló nő sorsa? Ostromoltak. Férfiak, fiúk; És mennyi mindent össze-vissza beszéltek! S mind mit akart? Levenni a lábamról; megtiporni az én emlékeimet; Megszent- ségteleníteni. De én erős voltam. Nem engedtem. Micsoda harc volt ez! Láttam régen egy filmet; amelyben a férfi-főszereplőt autóbaleset érte.;; szóval tudja, miről van szó. A felesége pedig úgy élt mellette, mint egy mártír. Fiatal volt, csinos és szép. Hogy az mit szenvedett! Persze a sors... Végül is nem bírt ellenállni. Oh, ha tudtam volna akkor, hogy valamiképpen ilyen lesz •t én életein is^i Lttjzfka letörölte a könnyeit. — Igen..; Egyszer megtörtént. Mint egy regényben, Vagy abban a filmben... jaj, mi is volt a címe? A fiú olyan voat, mint egy félisten; Magas, barna bőrű, fekete szemű, fekete hajú; A teste mint egy bronzszobor. Oh, én már régen láttam; hogy tetszem neki. Osak bátortalan volt. Néha úgy tűnt — amikor egyszeregyszer találkoztunk —, hogy most, no most hozzám lép és megszólít. Vártam a pillanatot. És így is történt... Megállt mellettem; köszönt, kicsit meghajolt. Elegánsan, finoman. Mint egy űr. — Bocsássák meg neki, de ő nem birja tovább. Tudja, hogy nem utcára való az ismerkedés, de hát— Elfogadtam meghívását egy kávéra, a közöli eszpresz- szóba. Mikor láthat? Este, még ma este..; Ereztem, hogy valami ellenállhatatlan erő sodor felé. Bólintottam, Jó ma este. • LwjzSka elmélázott; — Es jött; Finoman csukta be az ajtót maga után. Ahogy megfogta a kezemet, remegni kezdtem. Bejöttünk ide a szobába. Leült, úgy, mintha már ezerszer járt volna itt. Körülnézett, meglátta fényképeinket és elmosolyodott; Olyan volt, mint Gerard Philipe. Nem is tudtam, mit teszek; italt vettem elő — volt itthon véletlenül — és megkínáltam. Dicsérte a lakást, a bútorokat és engem. Hogy beszélt rólam? Mint egy költő... Azután felállt, finoman főlémhajolt és megcsókolta a hajamat; Mit akar? Ugyanis egett a villany a szobában, és a spaletták nem voltak becsukva. Bárki beláthatott a szembeni emeletekről. Gyorsan leoltotta a villanyt és..; én veszve voltam; * Lujzika felállt, a szekrényhez lépett. — Nézze csak, ezt a parányi emléket adta nekem. Arany... Ha feltűzöm á ruhámra, mindig rá gondolok. Ugye szép? * Lujzika pillantása elhomályosult az újabb könnyektől. — Hittem neki, de elhagyott ő is. Csak égő emléke maradt meg itt a szívemben. Érzi, hogy dobog a szívem? Jaj! Ne ilyen gyorsan..; Pedig, tudja, amikor vele voltam, mindig asszociáltam— Az én hűtlen férjemet képzeltem mellém, őt öleltem, őrá gondoltam. Mert én mindig hű vagyok. Lélekben. Lelki életet élek, és a test csak a lélek hüvelye; * Lujzika felvetette pillantását. — Voltak-e mások? Oh, hát iHfk ilyet kérdezni? Ugyan, ^ * Lujzika türelmetlen mozdulatot tett; és felállt. — Na.= Nyugit Majd én.^ * Lujzika eltakarta az arcát. — Jaj! Ugye, azért nem gondolsz rólam semmi rosszat? Es ugye, te is meglepsz valami kis semmiséggel?..: Bár azért én még mindig őt szeretem. Amikor elhagyott, egyedül maradtam.;; Mák Ferenc Érdekes, hogy a helyi hagyomány semmit sem említ a híres kuruc vezérekről, sőt magáról Rákóczi Ferencről sem. Megemlékezik azonban egy Szarka nevű ványai vitézről, aki megfutamította a rácokat. Ez érthető is, természetes is. A családi hagyományban mindig az illető család ősei játsszák a főszerepeket. Maguk az országos vezetők, ha a hivatalos értékelésben olyan héroszokká lesznek is, mint Rákóczi Ferenc Thaly Kálmán által, a nép emlékezetében nem válnak olyan masszív alakká, mint a család ősei. A ványai kurucok esete: egy csepp a tengerből. Azt írja róluk a krónikás, hogy tömegesen siettek Rákóczi táborába. Aki csak tehette, kardot kötött és a küru- cokhoz állott. Csak az maradt otthon, aki a föld művelésére és a nők s gyermekek ellátására okvetlenül szükséges volt. Hogy ez nem a fantázia szülötte, mutatja, hogy 1710 június 11-én báró Wilson Edward tábornok, aradi vár- parancsnok kegyelmet ad és menlevelet állít ki a Rákóczi-fel- kelésben részt vett ványai tiszteknek és közkatonáknak. Hogy ki volt ez a császári tiszt, arról nem tudunk. Neve után ítélve angol tiszt. Talán azokkal az angol hadakkal került ide, akikkel mint szövetségeseikkel a Habsburgok harcoltak Rákóczi szövetségese; XIV. Lajos francia király ellen. A ványai kurucok esete is mutatja a felkelés keresztmetszetét. Az is, hogy mikor a felkelésnek már vége volt, a ványai nótárius gondosan lemásolta azt az okmányt, ámít a bécsi udvar részéről „comes Joannes Pállffy” és „Carolus Locher de Linderheimb” írtak alá. Magyar részről „Alexander Károly, Perényi Miklós” és 19 tár-' suk. A Dunántúl nevében „Daniéi Ratki” és 7 társa. Azután még húszán Erdély és a Rákóczi-féle hadak nevében. Ügy emlegetik ezt az okmányt, hogy szatmári béke. De talán még fontosabbnak tartotta a ványai nép a másikat, amit az aradi várparancsnok adott közvetlenül nekik. Hiszen ők már ezt korábban megkapták. Ennek most 250 esztendeje. £. Kovács Kálmán: Kritika után Első nap: Letaglóztak, mint a vágómarhát. Az üvöltés a torkomon akadt. Egy hónap is kell, míg felépülök, És lolytathatom, mi abbamaradt. Második nap: Kibírtam, élek, nem haltam bele. Nem kell egy hónap, elég a fele. De ha torkát kezembe kaphatom, Csúf lelkének isten irgalmazzon! Harmadik nap: Mért bántanám a Pista gyereket? Bakancsot is együtt fűztünk vele. S ahogy mostan látom az esetet, Egyben-másban igaza lehetett. Mucsi fózsef: mm Üzenet a pataknak És akkor mindenki elhagyott engem. A szivekben pislogó tűz kialudt, És ott álltam egyedül a sötétben. Sem hang, sem fény, csak csönd. De az úgy zuhant rám, mint a nyári meteor. Lombtalan fák alatt álltam egyedül. Mintha minden fa ág nélkül lett volna Az éjben, ebben a vén tintaoldatban. Még az újhold sem volt az égen, Csak a csönd és a sötét lábatlankodott. Hegyipatak csacsogását idéztem fel. A fülem örült a hangtalan zajnak. És a csendben, emlékeztem régi barátomra, A vidám locsogó kis patakra, Mely egykor a házunk előtt Oly sokat csevegett nekem: Zengve járj mindig az utadon, Mint én járok kavicsos medremben. S utad mindig az igazság útja legyen, Ne térj le róla sohasem! S ha mégis eléd merne állni bárki, Hogy letérítsen az igazság útjáról, Áradj meg, söpörd el utadból a gazt, Vedd a hátadra, és dobd a tenger fenekére! Húsz éve már, hogy elhagytam őt. Hogyan küldjék üzenetet számára, Hogy ő is tudjon róla: egyedül vagyok. És akkor egy gyenge sóhajt küldtem feléje, Mely a tiszta légen át szüretiemül jutott El hozzá, és a szíve lágy húsa közepén Tanyát ütött, puha fészket csinált. S vártam a válaszát. Csak a csönd babrált a falon, És a sötétség állt mellettem némán. A porszem-csendben meghallottam Gyors vizének beszélgetését. Amit köves partjával folytatott. Amikor megjött a hajnal, A gond-vércsék véres karmait Sorra kihúztam szívem pitvarából, Agyamról ledobtam az egyedüliség Tonnányi súlyát, mert én csak képzelődtem. Hiszen a város kőtengerében, Karcsú neoncsövek szelíd fényénél Emberek özöne hullámzott a falak között. Bereczki Imre
