Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-29 / 256. szám
'V-áAako.tiád í ÚI KÖNYV ITTegyed tíz, este. A szél kavarja K port, tépi, sodorja a fák, bokrok levelét. A villanylámpa himbálódzik a dróton. Befordulok a sarkon. A késő idő és a szeles idő ellenére alakokat látok mozogni, ahogy végignézek az úton. Sétáló alakokat, felgyűrt gallérral. Az imbolygó lámpa itt is, ott is rávillan egyre- égyre. Magam is besorolok közéjük. Szótlanul sétálgatunk el egymás mellett. A percek lassan telnek. Unalmas így. Köszönök az egyik mellettem elsétálónak: — Jő estéti — Jó estéti — fogadja. — Ügy látom, egy a foglalkozásunk — — kezdem az ismerkedést — mind a ketten várunk. Bólint. Vasutas foglalkozású, ez látszik a ruhájáról. Fiatalember még. — Kit vár? — kérdezem. •— Az anyósomat. Hát maga? — A feleségemet. Megint bólint. — Hányadikba jár az anyósa? —«■■■«■ ■■■«MIBB — A hetedikbe. ■— A Kovács meg az Iványi tanítók tanítják? — Azok. — Akkor együtt jár a feleségemmel. Na, majd meg is kérdezem tőle, hogy ismeri-e. Hogy is hívják az anyósát? — Szántóné. Szántó Lajosné. — Hol dolgozik az anyósa, hogy ide jár? Gondolom, már nem lehet valami fiatal. Nem is tudom, hogy miért erőszakolják az ilyen öregeket, hogy tanuljanak. — Nem erőszakolta azt senki. Olyan az, hogy mindig csinál valamit. Most a fejébe vette, hogy elvégzi a hetediket meg a nyolcadikat. Mert csak hatot járt. Amikor iskolás volt, annyi volt csak. De azt mondja, nem akar lemaradni. Élvezi az lskolábajá- rást. Mindig örömmel mondja, hogy felelt, és hogy tudott. A múltkor is úgy járt, hogy annyira belemerült a történelembe, hogy sokkal tovább megtanulta, mint kellett volna. Azt mondja, hogy ■ olyan izgalmas volt. S Én nem tudom, mi le- ■ hetett olyan izgalmas, > mert én nem nagyon • szerettem a történél- • met — mindig kette- ! sem volt belőle —, de ■ azért úgy vagyok vele, > tudja, hogy örülök ne- ; ki, ha látom, hogy ta- * nul. öröm nézni olyan- • kor... — Jó diák lenne be- S lőle... ■ — Az biztosi Nem ! úgy lenne, mint so- S kan a fiatalok közül... ; A csengő berregése ■ szakítja félbe beszél- j getésünket. Fél tíz. i Vége a tanításnak... S A szél változatlanul ! kavarja a port, tépi, : sodorja a faleveleket... ■ Az iskola emeleti tér- ; meiben kialszanak a ; villanyok. A sétálók az ! ajtó köré sűrűsödnek, i Egyik is, másik is : mondja — ha csak : úgy magának is: — Jön is már!... — Ilyen időben is : vártál?... — hangza- 5 nak jóleső érzéssel a ■ kérdések, aztán elkö- ! szönnek az osztálytár- i sak: — Jó éjszakát! Beck Zoltán j ■ MÁTÉ GYÖRGY: Nem szentírás Alig elképzelhető, hogyan adhatnak hitelt egyébként értelmes emberek az atom-tengeralattjárók, űrhajók, élő szervek átültetésének korában a biblia primitív, sok száz évvel ezelőtti szemléletét tükröző történeteinek. De sajnos, akadnak még ilyenek, nem is kevesen, nem árt hát kissé kiábrándítani őket. A Nem szentírós című könyv írásban és képben ezeknek a meséknek a következetlenségét, a tudomány által réges-rég megdöntött szemléletét leplezi le. Alapötlete az, hogy a zsinatok századokig alkalmazták a maguk korára, ízlésére a szentírást és változtatták meg ennek megfelelően az „örökbecsű” sorokat. Ideje tehát, hogy mi is alkalmazzuk a magunk világára. Máté György ezzel mindjárt két legyet is üt egy csapásra. A korunkra alkalmazott bibliai történetekkel nemcsak a szentírás ellentmondásait, a ma visszásságait is pellengérre állítja. Háfiz verseiből Ha meghalok érted Ha meghalok érted lányka, lelkem titkon váltadra száll, s kiterjesztem szárnyaimat, mint búcsúzkod ó sasmadár. A szerelem zászlajával suhanok a mennyországba, s kitűzöm a legeslegszebb fényes csillag homlokára. És ott a csillagos égben magasztos dalokat zengve \ felharsantam a trombitát a te dicsőítésedre. Az Orion, s a Plejádok hadd csapjanak szilaj táncba. Zára is, hogy kedvet kapjon, és a táncot vél ük járja. Hogy a véghet etlen széles, sivár puszták ott a mélyben mennyei rózsáskertekké változzanak örömükben. — Háfiz, Háfiz, mért forognak fejedben ily furcsa dolgok? — Rám mosolygott szép kedvesem, nos, hát azért vagyok boldog! (Rakovszky József fordítása) Dsge Birkás Mártonnak ügy megdagadt a má- " ja, hogy már járni se tudott vele. Így aztán ágyba került, mert a sárgaság is elöntötte. Mint egy nagy, simahéjú sárgadinnye, úgy sárgállott a feje. A kisüstön főtt szilvapálinka se kellett már, és lényegében ez volt a legnagyobb baj. Nem ihatott. Ha húzott is néha az üvegből, a drága nedű menten visszafordult útjából... — Hallod, hé! — nyögte a feleségének — most már látom, nagy a baj... Orvost hívjunk, vagy jó lesz az öreg Rébék is? A körorvos a harmadik faluban székelt, egy héten csak egyszer húzott végig egylovas hintójá- val a falun. Másnapokon az ágynak esetteket többnyire behuzatták hozzá ökörszekéren, vagy lófogattal, egyeseket betalicskáztak. De még lábon is elindultak a földutakon. Hiszen a rendelőben mégiscsak olcsóbb a doktor, mintha házhoz hívják, lévén honunkban az idő tájt az az állapot, mikor még a Mennyeknek országában sem tervelték az OTI-t, MABI-t, egészségházakat, szülőotthonokat, afféle "szociális intézményeket. A Mennyei Szentszéknek is az lehetett a véleménye, hogy a legsúlyosabb betegeket szapora imádkozással is ki lehet gyógyítani, és hogy szociális intézmények nélkül is meg lehet halni. De a körorvos úr se nagyon győzte az öt falut, de meg hát a Rege Birkás-féle hetvenholdasok hívjanak csak orvost, fizessenek orvost, patikát. Van miből. Birkásné azon a véleményen volt, nem pukkad ki a mája az urának, ha beágyaznak neki a kocsiderékba, s bekocsiznak vele a doktorhoz. És ha már bekocsiznak és pénzt adnak ki, akkor meg nem a körorvoshoz mennek, hanem a kis Ladányi doktorhoz, akiről azt mondják, hogy a megye legjobb orvosa, olcsón gyógyít, a szegényektől nem kér pénzt. Hátha őket is elnézi... nem fogad el tőlük pénzt, ha igen, akkor is keveset. A kis Ladányi azonban pénzt kért tőlük, nem is olyan keveset. Félóráig vizsgálta, és ötfajta orvosságot rendelt. Azonkívül eltiltotta Rege Birkás Mártont mindenféle szesznyeléstől. Rege Birkás szedte a labdacsokat, nyelte a kanalasokat, és a tej volt egyedüli itala. Le is lap- padt a mája, az ágyból is felkelt. Helyrejött. Arca, szeme se sárgállott már. Egy reggel aztán nagyot húzott a szilvóriumos üvegből. Másnap reggel még nagyobbat, azt következő napokon aztán rendesen húzogatta és visszalépegető deliriumában észre sem vette, hogy újra kövéredik. Csak mikor már egy reggel nem tudott kikelni az ágyból, akkor szólt baljóslatúan a feleségének: 1 — Te, Zsófi, hát látod, nem használt Ladányinak a tudománya csak ideig-óráig. Hasztalan költekeztünk ... — Dehogynem használt!... Csak maga újra rákapott a pálinkára. — Fittyfene. Én azt tartom, hogy ami az embernek jólesik, az nem árt... Nekem pedig a pálinka mindig jólesett... De hallod-é, próbálkozzunk meg az öreg Rébékkel... Tudós javasasszony az... Csurka Péter: A csodaáztatás Adunk neki szakajtó lisztet, zsírozót, szalonnát... Hivasd el valakivel. • Débék estenden csúszott be Rege Birkásék kapuján, mint csoszogó kísértet mezítlábozott be a homályos szobába. Felhajtotta a dunyhát, megtapogatta Rege Márton nagyra puffadt gyomrát, hasát. — A belső „ríszekben” van a baj — mondta tudományosan és csalhatatlanul. (Ezzel a megállapításával egyenrangúvá vált Rébék néni annak a kornak zseniális jövendőmondójával, a nagy Sinussal, aki minden évben csalhatatlanul megjósolta a kalendáriumokban, hogy télen hideg lesz, nyáron meleg lesz...) Rébék néni, miután megállapította a belső részek biológiai romlását, leült egy gyékényszékre, s elkövetkezendő therápiája részletezésébe kezdett: — Eztet a betegséget már nem elég egyszerű főzött füvek levével gyógyítani, ha ki kell űzni varázslattal a „belső ríszekbül” a bajt, meg hogy ne áhintsa Rege uram a páj inkát többet soha a nagy életben... — Nana! — nyögött nagyot erre Rege Birkás. — Akkor meg minek él az ember? A vén Rébék azt is értésére hozta a jelenlévőknek — átsompolygott a jobb és bal szomszéd háza népe, ott volt a Birkás család —, hogy gyógymódjához ki kell várni egy zimankós éjszakát, és pontban éjfélkor kell hozzákezdeni. Egyszóval a vén Rébék hosszú, fogatlan dadogásából azt lehetett kihámozni, hogy egy ilyen bonyolult orvosláshoz olyan idő a legalkalmasabb, midőn Ordítva rázza a fákat a vihar, cserepeket tör a háztetőn, jajgat a kútgém, felszalad a kútostor, a kút mélyén csobban a víz. Továbbilag azt is tudomására hozta a figyelő társaságnak, különösen Rege Birkáséknak, hogy ő nem kér semmit a munkájáért, ámbátor a füvek neki nem ingyenbe vannak, mert például a jalapa- gyökeret, meg az ángyélika füvet a messzi Erdélyből hozatja, a nadragulyát Szatmárból a Magyar Királyi Postával. És hát, hogy van neki lisztje, zsírozója, elég lesz újig. Inkább a készpénz tetszetősebb neki, ha már mindenáron fizetni akarnak a betegek... * A tűzhelyen forrt a víz. Kint acsarkodóit az " idő. Rege Bálintot Rébék parancsára lehúzták az ágyról, bundába csavarták és lefektették a gerenda alá. Ekkor Rébék levette a forró vízzel telt lábast, letette a földre és tizenháromszor lépett át rajta. És tizenhárom-féle száraz füvet szórt bele. Ánizst, fehérmaiyvát, ökörfarkot, papsajtot, ürömöt, keserűlaput, amikát, zsályát, fodormentát* szarkalábat, egy csipetnyi nadragulyát, jalapagyö- keret ángyélikával vegyesen. Miközben mormolta a varázsigét: Zurmanzéri zurmanzó, Zirizéri zirizó, Hnrkululnj, abroncsvas, Fekete sas, csúnya sas, Hess, hess, hess, vess, vess, vess, Zurkuréli, zurkizó! Ennek végeztével rászólt Rege Birkásra: — Ülj fel fektédből, ember! Vedd fel balkézzel a csodaáztatást, emeld fel a szádig, idd ki mind egy kortyig a levét. Rege Birkás remegő kezekkel emelte szájához a lábast és kortyolni kezdte a „csodaáztatást”. A vén Rébék zörgő csontokkal táncolta körül és csattogott vén szájából a varázsige. Hurkululuj abroncsvas Fekete sas, csúnya sas Zurmanzéri, zurmanzó Hess, hess, hess Zurkuréli, zurkizó Vess, vess, vess Addig zurkizódott, míg mind egy cseppig ki nem itta Rege Birkás a kotyvalékot. És úgy tűnt fel a családnak s a jelenlévőknek, hogy a vén Rebeka egymagában megszemélyesíti az eddig már elégetett, és a még életben lévő boszorkányokat, akik ezen a viharos éjjelen felvonultak a ház körül* seprűkön lovagolva. És mintha árnyak verték volna fekete szárnyaikkal az eresz alját, az ablakokon csontkezű lidércek kapogtak voina, a kéményből kísérteties hangzavar ereszkedett volna le a konyhába, ledudált a szél, s a gyújtó szalma, papírdarabok őrült táncba kezdtek a pitvarban. Rébék lihegve ült a padkán, vén tüdeje nyiszor- gott, mint kenetlen kocsikerék, kiágaskodott szájából egyetlen kapafoga, tátott szájjal nézte Rege Birkás kidülledt szemét, s szólt kenetteljesen: — Kivettem a nyavalyát, meggyógyul Rege Birkás gazda! És ekkor Rege Birkást különös erő szállta meg. Felült, felkelt és' kitálymolygott a házból. Kiállott az eresz alá, majd kilépett az udvarra, nekitámasz- kodött a tömlöc-sötétnek. És akkor öklöndözni kezdett... A háznépe megkövültén lesett utána. ; ó idő múltán, mire megkönnyebbülten visz- szatámolygott, akkorára már a vén Rébék feje lekonyultan horpadt a mellén. Ügy festett, mint aki elaludt a fáradtságtól. Rege Birkás nézte sokáig a vénasszonyt, s egyszerre vad indulat vett rajta erőt. Mellenragadta, rázta: — Kitaposom a belit, mert velem ezt megtette! Rázta. Szidta. De hiszen lehet már rázni, szidni a halottat, nem védekezik. Három nap múlva temették. Majdnem egy időben Rege Birkással, akihez hiába vágtázott már kocsin a híres Ladányi doktor, a „csodaáztatás’® mérgét nem tudta kivenni belőle. Zirizéri, zirizó,
