Békés Megyei Népújság, 1961. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-10 / 214. szám
4 NÉPÚJSÁa 1961. szeptember 10., vasárnap Jó tanulást, „öreg” diákok! ‘Sékéde^aíai 'fáMQOAÁMági "Zec&Mliuitt&iiit történik a vizsgáztatás? BuktatTúrán István: EGYÜTT Együtt ver szívünk, egy célért dobbanj Szabad hazában élni — emberül!. .. • így állunk együtt — acélos sorban — Sok dolgos nappal, s hogyha éj terül Lomhán a tájra, mit együtt őrzünk ... Kezünkben szerszám, s hű társ — fegyverünk. Sziklakő-bástya jó végvár-őrsünk: Rendünket óvja, s ha kell, mind megyünk Lobogó hittel, hová a Holnap Békébe szólít: hol üllő zenél, Vagy vérre-szomjas gazok loholnak. Harcunk a munka, és dolgunk a harc, Együtt, egy célért. Utunk arra tart, S elkísér rajta tűzpiros remény. Szerkesztői üzenetek C&ftétmytíá R Szeptember csütörtök délutáni három óra. A Békéscsabai Köz- gazdasági Technikum folyosói, s az egész udvar zsúfolásig megtelt felnőttekkel. Sokan kerékpárral, mások motorkerékpárral siettek munkahelyeikről az évnyitóra. A több száz felnőtt között — akik jó része már gyermekeket nevelő édesanya, édesapa — sokan vidékről utaztak be, hogy napi fáradságos munkájukon, gyermekük nevelésén, otthoni gondjaikon túl ők maguk is újból az iskola pad-1 jaiba üljenek, s gyermekeikkel egy sorban gyarapítsák, gazdagítsák tudásukat. De adjuk át a szót a felnőtt tanulóknak, a beszélgető asszonyoknak, férfiaknak — s a hangszórónak. « Negyed négy múlt 5 perccel, amikor a technikum udvar felőli homlokzatán elhelyezett öblös hangszóró megszólal: — Halló, halló, figyelem...? S e figyelmeztető felhívás után a másodperc tört része alatt egyszeriben elül a moraj, és mindenki a hangszóróra szegezi tekintetét. — Kérjük az érettségivel rendelkezőket, akik különbözeti tanulmány folytatására jelentkeztek, gyülekezzenek az emelet X termében... Nem sokkal ezután már az érettségizettek között az emelet egyik termében vagyunk. Szép számmal láttunk itt 45—50 év közötti asszonyokat, férfiakat, akiknek bizony kicsit szűknek bizonyulnak az iskola padjai. — A tanítás, Oktatás október 5- én kezdődik —■ jelenti be hallgatóinak a technikum egyik tanára... Ezt követően a tandíjfizetésről és a tankönyvek beszerzésének lehetőségéről tájékoztatja a felnőtt diákokat. Közben ismét megszólal a hangszóró: — Figyelem! Kérjük az első és második éves esti- és levelező hallgatókat, hogy a földszinti tantermekben foglaljanak helyet. Ismét a földszinti folyosókon, majd az udvaron vagyunk. Itt-ott elkapunk az „öreg diákoktól” egy-egy mondatot: — Gyerekek, de hosszú négy év lesz ez... Egy asszony mondta ezt körülötte álló ismerőseinek. Egy asz- szony, aki a három X-et már jóval maga mögött hagyta, s most vállalkozott arra, hogy a technikum öreg falai között négy évig tanuljon. S hogy nem lesz köny- nyű számára e négy esztendő, az biztos. Hogy négy hosszú év múlva ezt az asszonyt az érettségizettek között látjuk, arra biztosíték akaratereje, melyet a következőképpen juttatott kifejezésre: — Ha törik, ha szakad, akkor is megmutatom két fiamnak, meg a lányomnak, hogy nem marádok le tőlük a tanulásban... Az udvar másik szögletében hatan beszélgetnek. — Neked már jó — kezdi az egyik középkorú asszony a mellette lévőhöz fordulva — egy év múlva érettségizel™ *— Ne izgulj — válaszol a negyedikes asszonyka —, majd meglátod, úgy elrepül a még hátralévő három év, hogy egyszeriben az érettségi előtt találod magad... Tovább megyünk, más felnőtt diákok közé. Az egyik csoport beszélgetéseiből az első hallásra könnyen megállapítható, hogy egy részük már évek óta ismeri az öreg technikum falai mögött az életet, míg néhányan most léptek be először a nagy, zöld kapun. S hogy a kíváncsiság, az izgalom ’ a gyerekekétől alig különbözik, arról máris meggyőződünk: • -T- Mondjátok, milyenek a tanárok? Nagyon szigorúak? Hogyan nak-e meg sokat...? És szinte vége-hossza nincs az ilyen kérdéseknek. Igen, amikor a felnőttek ismét az iskolák padjaiban foglalnak helyet — amint látjuk —, egy kicsit ismét gyerekekké lesznek. Ismét megtanulnak „izgulni”. Nagyneheten újra sikerült megközelíteni a kijárati ajtót. Itt újabb kép fogad bennünket. Mégpedig az, hogy Kircsi elvtársat, a technikum igazgatóját és a többi tanárokat itt is, ott is embergyűrű veszi körül. Kérdésekkel árasztják el őket, különösen az „új” tanítványok, a felnőtt elsősök. Készséggel válaszolnak az üzemeknél, vállalatoknál, földművesszövetkezeteknél különböző beosztásban dolgozóknak — a technikumi tanulmányra vállalkozóknak... Igen, még néhány nap, s a felnőtt diákok esténként, délutánonként elfoglalják helyüket a Békéscsabai Közgazdasági Technikum tantermeiben. S ezek a felnőtt diákok erejüket megfeszítve megpróbálnak eligazodni a matematika, a fizika, s az egyéb tantárgyak bonyolult labirintusában, a kettős könyvelés, a statisztika, a politikai gazdaságtan nem éppen könnyűnek ígérkező „buktatóin” átjutni. Nem lesz könnyű az elsősöknek épp úgy, mint az utolsóéveseknek. Az akaraterő azonban sok mindent legyőz. Akaraterőben pedig nincs hiány a felnőtt diákokban, A napi munka, s az otthoni gondok mellett nem lesz ez könnyű, de az udvaron szorongok arcáról le lehetett olvasni: van hozzá eltökéltségük, szorgalmuk. Lehet ezek után a Békéscsabai Közgazdasági Technikum felnőtt diákjainak jobbat kívánni, mint jó tanulást, s hozzá erőt, egészséget? Nem, és így azt kívánunk. B. 1. TÓTH JÁNOSNÉ, MEDGYES- EODZÁS. — Érdeklődésére közöljük, hogy a fennálló redelkezések értelmében csak 18. életévüket betöltött, vagyis nagykorú állampolgárok köthetnek hazánkban házasságot. Amennyiben az érdekeltek még nem nagykorúak, házasságra csak a gyámhatóság engedélyével léphetnek. Ez esetben tisztiorvosi bizonyítványt, ameny- nyiben dolgoznak, munkáltatói igazolást, és a szülők beleegyező nyilatkozatát kell beszerezniök. A gyámhatóság ezek alapján mérlegeli, hogy a házasságot engedé- lyezze-e vagy nem. Eredetileg levélben válaszoltunk a fenti kérdésre, azonban az azzal a megjegyzéssel érkezett vissza, hogy Bodzáson két Tóth Jánosné is van, de egyik sem vette át, arra hivatkozva, hogy ők az ügyben nem írtak a szerkesztőséghez. A jövőben is szívesen válaszolunk közérdekű kérdéseire, de kérjük, hogy címét az utca és a házszám feltüntetésével adja meg. * KOVÁCS PÉTER, BÉKÉSCSA- j BA. — Egyre-másra kapjuk írá- j sait, azonban azokra nincs módunkban közvetlenül válaszolni, mivel címét nem tünteti fel. Ezúton közöljük, hogy Az öreg gondja, Megtérésem története és a Győzelem című írásaival csak úgy tudnánk érdemben foglalkozni, ha azokat gépelt formában juttatná el hozzánk. Nem véletlen, hogy ma már a szerkesztőségek szépirodalmi műveket — ép pen az írók érdekében — kizárólag gépelt kézirat formájában vesznek át elbírálásra. Mindezekre és az egyik cikkünkkel kapcsolatos levelére részletesen kívántunk válaszolni levélben, azonban címének nem közlése miatt ettől sajnos el kellett állnunk. * DOBSA MIHÁLY, BÉKÉS- SÁMSON. — Mint agronómusnak, érdeke a gyors közlekedés, ezért megértjük, hogy 125-ös Danuvi- ájához a meghajtólánc beszerzése eredményes • munkájának egyik feltétele. Érdeklődtünk Békéscsabán, az Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat 41. számú műszaki boltjában, ahol azt a választ kaptuk, hogy a hét közepén érkezik s akkor igényét ki tudják elégíteni. Kicsit elgondolkozott; — aztán határozottságot tükröző arckifejezése ismét szétkuszálódott az emlékek hatására. — Itt eleinte nagyon furcsa volt minden. Szokatlan volt a munka is; az iskolában egészen másképp tanultuk. És mindenki bizalmatlan volt, nemigen tetszett senkinek, hogy nő »dirigál« nekik, a munkások gúnyosan kisasszonyoz- tak... De én elhatároztam, hogy mindenképpen ittmaradok, majd én megmutatom nekik, hiszen a barátnőim az osztályból is mind dolgoznak... ha ők tudják csinálni, nekem kétszeres okom van arra, hogy megtanuljam. Eltelt néhány nap, és már kezdtem bízni a jövőmben, amikor... — Egy este éppen lefekvéshez készülődtem, és mert szép, meleg nyáreleji este volt, nyitva hagytam az ablakot... Egyszeresük beugrott rajta az egyik sofőr, aki a tartóoszlopokat hordta, és erőszakoskodni kezdett. Részeg volt... Én, persze, sikoltoztam. Berohantak a, háziék, hogy mi történt... A férfit kitessékelték, de hallgathattam egész éjszaka. Hogy az ő tisztességes házuk, meg minden. Másnap persze mennem kellett onnan, mintha én lettem volna a hibás. Az asszony még akkor este ki akart dobni, csak a férje nem engedte, merthogy hová is mehettem volna... Ügy volt akkor, hogy na, most már nincs tovább, most már mégiscsak hazá kell mennem... ha ugyan otthon is befogadnak ... mert itt a faluban nem kaptam sehol helyet. Délután jött Imre bácsi ellenőrizni a munkát, és észrevette, hogy valami történt. Mikor megtudta, mi a helyzet, nem sokat gondolkozott, hanem berendezte itt nekem ezt a helyet. Persze, akkor még csak egy ágy volt itt, az is csupa rozsda. Itt maradt este is, és akkor elmondtam neki mindent amit csak szégyenkezés nélkül elmondhattam. Megígérte, hogy segít, és a munkában segített is sokat, majdnem mindent ő csinált, pedig a csatornaépítésnél is volt • dolga elég. Hisz azért vettek fel engem, hogy helyette ezt csináljam... Szóval, a munkával nem volt baj, és egyre inkább belejöttem a dologba, csak ne lettem volna any- nyira egyedül... A faluban egyre csak rólam beszéltek, nem volt más dolguk az asszonyoknak, mint rólam mindenfélét kitalálni. Ezért aztán csak akkor mentem az utcára, ha nagyon szükséges volt, egész nap az irodában kuksoltam, itt kerestem munkát magamnak, meg rendeltem egy csomó könyvet részletre, és olvastam. Hanem egy nap — már akkor a negyedik hete voltam itt — a posta között ismerős írású borítékot találtam. Minden vérem a szívembe szaladt ... anyám írt. Alig tudtam felbontani a levelet. Azt írta, hogy meghal a szégyentől és a ! bánattól, ha azonnal nem megyek haza, és talán még Majori is megnagy nyugalomra van szükségem; legjobban tenném, ha hazamennék. Ezen aztán betegen is nevetnem kellett... Szerencsére jött Imre bácsi még délelőtt, és attól fogva egészen addig, míg meggyógyultam, el se ment Olyan kedves volt akkor, úgy kiszolgált, mintha az apám volna. — Egy délután, álomból ébredve itt láttám az ágyam mellett; ezen a széken ült, amelyiken most te. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. Itt ült, két könyökével a térdére támaszkodott, kezeit lelógatta, és engem nézett Nagyon bocsátana... Még mindig nem értette... Nagyon rosszul lettem. Egész nap csak szédelegtem, és másnap már nem is tudtam felkelni. Az egyik kőműves szaladt el az orvosért, áld azt mondta, hogy valami idegláz-félém van, & furcsa, szomorú arccal. Mikor észrevette, hogy felébredtem, megzavarodott; úgy láttam, mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak végigsimított az arcán, mintha pókhálótól akarna szabadulni, és csak kiment szó nélkül. Kis idő múlva visszajött, és elmondta, hogy míg aludtam, itt volt anyám. Gondolta, nem akarok találkozni vele, hát nem mondta meg, hogy itt vagyok, de egész idő alatt félt, hogy felébredek, és akkor hazugságban maradt volna. Itt beszéltek az iroda előtt. Aztán anyám elsietett, hogy le ne késsé a délutáni gyorsot. Egy kicsit szomorú lettem, hogy fontosabbnak tartotta a kényelmét, mint hogy megtaláljon, nekem ha gyermekem volna... De aztán észbekaptam, hiszen én nem akarok találkozni vele, én jöttem el otthonról... És akkor meghatott melegséget éreztem, hogy lám, mégis szeret engem anyu a maga módján ... Látod, ilyen az ember. A legellentétesebb érzések dobálják ide-oda. És néhány nap múlva csomagot is kaptam; apu küldte, nyári ruhák voltak benne; egy új is... Hamar meggyógyultam azután, és — úgy látszik, Imre bácsi beszélhetett vele — egyik nap eljött a tanácstitkár, hogy nagyon nagy szívességet tennék, ha megnézném a községfejlesztési tervüket, és segítenék egyben-másban. Ez már nagyon nekemvaló feladat volt; még szerencse, hogy elhoztam a tankönyveket — attól kezdve sokszor éjszaka is számoltam, rajzoltam. Imre bácsi sokat segített ebben is, úgyhogy hamar kész lettünk az általános rendezési tervekkel. Gondolom, csodálkozhattak az építési osztálynál, hogy milyen szakszerű tervjavaslatot nyújtottak be innen ... íFolytatjuk,\
