Békés Megyei Népújság, 1961. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-01 / 206. szám
4 HÉPÚJSA0 1961. szeptember 1., péntdt felen, sok Békés megyei emlegeti * még most 18—20 év távlatából is. ■ — Majd meglátod a csodálkoz- ■ nivalót, ha elmegyünk — jelentet- ■ te ki öcsém. Uj arculatú város Városnézés közben betértem a színház szomszédságában egy úgynevezett „talponállóba”. Amint benyitottam, szinte kiszaladt a számon: akárcsak Békéscsabán, a Sztálin út és az Irányi utca sarkán lévő büfé! Nagy a hasonlatosság a berendezését illetően. De az ott kapható változatos, finom ételeket nem lehet a csabai büfében kaphatókhoz hasonlítani. Ott ugyanis székelygulyást, töltöttkáposztát és paprikát, babgulyást, különböző főtt tésztát, fris- sensülteket és sok más ínyencséget is lehet kapni, ráadásul elég olcsón. Rövid ital és folyó bor is van a palackozott áru mellett. A rengeteg sörről nem is beszélve, hiszen Nagyváradon nagy kapacitással dolgozik a sörgyár. Amint nézelődtem és a miénkhez hasonló, jó ízű sört iszogattam, egy gyermekkori pajtásom lépett hozzám, s egy, az azelőtti napokban közösen eltöltött este után bizalmassággal Terv cigarettát kért tőlem a szabadságra hazaérkezett katonaöccsének. Ezt meghallva, egy idősebb férfi lépett az asztalomhoz. — Elnézést, Vajda László szabómester vagyok Nagyszalontáról. Hallottam, hogy magyarországi, és azért tolakodtam ide, mert én is megyek rövidesen Debrecenbe és Budapestre. — Tessék egy tiszta pohár, koccintsunk megismerkedésünk örömére, útja sikerére. Vajda László szavai, a hangosan kimondott Budapest, újabb idősebb embert csalt oda. — Bocsánat, Váradi Ferenc vagyok Budapestről. Hallottam, hogy beszélgettek, szintén onnan? ... — Nem, én békéscsabai vagyok, Vajda úr pedig szalontai. — Akkor elnézést... — Azt már nem. Maradjon csak itt, s legyen ön is a vendégem. Úgyis szerettem volna égy pestivel találkozni, mielőtt útrakelek. Így kezdődött az ismeretség lítása ellenére nincs okuk a vára- diaknak panaszra. Cseppet sem élnek rosszabbul, mint a pestiek. Van bőven ruhanemű, hófehér kenyér is, hús is, szóval minden. , Miután ezekről megelégedetten elbeszélgettünk, Varga Lászlóval közös váradi ismerőseinket kezdtük számba venni. — Biztosan emlékszel a híres Gerhardt László szabómesterre — mondotta. — Nos, én az ő tanítványa vagyok. A felszabadulás előtt is szerették a munkáját, de Nem láttam meg, mert a fürdőre szánt napon zuhogott az ott már nagyon régen várt eső. így aztán meg kellett elégednem azzal, amit öcsém és bátyám mesélt el róla. A volt Félix-fürdő- bén mindössze egy kis szabadban lévő fürdőmedence volt, olyan 80—100 személyt befogadó képességű. Tavaly az egész környék lakosságának társadalmi munkájával egy olyan hatalmas fürdőmedence épült, hogy egyszerre ötezer ember is lubickolhat benne. Nálunk se nagyon kell könyörögni a lakosságnak, sokan szívesen vállalnak társadalmi munkát. Romániában azonban szinte kivétel nélkül mindenki és elég gyakran bekapcsolódik a társadalmi munkába. Nagyvárad gyors fejlődése ennek is köszönhető. A város ez évi fejlesztésére például 10 millió lejt irányoztak elő, de ezt a társadalmi munka értéke 12—14 millió lejre növeli. A parkok egy része is társadalmi munkával kéSzámos ilyen clővirágból készült váza díszíti Nagyvárad parkjait, tereit. azóta még jobban megbecsülik. Elképzelheted: hónapokig minden* hétfőn repülőgéppel vitték a bukaresti Gheorghiu Dej Ruhagyárba, hogy adja át munkamódsze- reti, tanítsa a gyár szabászait. S minden szombaton repülőgéppel hozták haza. Ritka képzettségű szakember. Kár, hogy már 64 éves. Én nem késtem le a randevút az öcsémmel, mert délután 3 órára beszéltük meg abban a nikke- lező üzemben, ahol dolgozik. — Itt látok először nikkelező üzemet belülről, pedig nálunk is van bőven — mondtam, miután megismerkedtem a dolgozókkal. — No, akkor jól figyelje és tanulja meg —tréfálkozott Szűcs Béla, az üzem vezetője. — Nem ördöngős mesterség ez) — legyintett az öcsém —, én is) felnőtt fejjel kezdtem tanulni' szült. Ehhez el kell mondani azt, hogy régebben mindössze három park volt Nagyváradon, az is kicsi és eléggé elhanyagolt. Most gyönyörű park virít az egykori, mintegy 10 hold területű gabonapiactér helyén, s a többi parkot is lényegesen megnövelték, megszépítették, ellátták szökőkutakkal, gyermekjátszótérrel. Ezenkívül ahol csak egy kis arra alkalmas hely volt a városban, beültették különböző dísznövénnyel és fával. A dolgozók jobbra, szebbre vágyódása száműzte Nagyváradról a sok piszkot és szennyet, amely rárakódott a felszabadulás előtti elhanyagoltság hoszú évtizedei alatt. (Folytatjuk) Kukk Imre A tiszteletlenségről Helyszín: Gyulai Kórház tüdőosztályának bejárat előtti sétánya. Időpont: 1961. augusztus 29, kedd, délelőtt 11 óra. A tüdőszűrő vizsgálat után lenn elvonulásra gyülekeznek a sorköteles újoncok... — Szia nyanya! — szólt az egyik legény hányavetin, nyeglén, szemtelenül. Cinikus mosoly ült az arcán, miközben beállt a sorba, — Vajon kinek szólt ez a torzhangú búcsú? — gondoltam magamban az ajtóban állva, miközben megvártam, hogy elvonuljon a szakasz. Kilépve a sétányra, arra néztem, amerre a legény oly pimaszul búcsút intett. — Stúdió — olvastam a földszinti ablakon a felírást. Megpillantottam kinek, illetve kiknek szólt a „köszönés”. A nyitott ablak mögött két csinos fiatal leány állt. Arcukon még látszott a kíno§ zavartság, melyet a hányaveti ifjú búcsúszavai okoztak. . Egyikük olyan mozdulattal emelte be a bevonulok tiszteletére kitett hangszórót, mely mozdulatból kiérződött: kár volt. Kár volt az igyekezetért. Kár volt a jó zenéért... Udvarias, kedveskedő gesztusukért nem ezt várták, nem ezt érdemelték. De hát így történt. Megtörtént. Amint láttam az esetet, arra gondoltam, talán nem is az a nagyobbik baj, hogy a dolog így történt, hanem az, hogy a szakasz felelős vezetői, a kísérők és a csoport többi tagjai fel Ülést tartott a Hazafias Népfront gyulai járási elnöksége sem figyeltek a hangosan elhangzott sértésre. Nem akadt senki, aki odalépett volna a cinikus fiatalhoz, figyelmeztette volna őt az udvariasságra, visszaküldte volna bocsánatot kérni. Elvonultak, mintha mi sem történt volna. Így múlik el közéletünkben száz és ezer pillanat, amikor tenni, szólni kellene, figyelmeztetésre lenne szükség, de a közöny, a nevelés iránti restség megbénítja egyesek nyelvét. Valaki felelőtlen, valaki szélhámos, valaki magatartásával rút bélyeget süt egy kollektívára, s tudva tudják ezt róla környezetében, mégsem szólnak. Hallgatnak, hagyják... — Nem az én dolgom Az illető magánügye — gondolják és ezzel elintézettnek vélik az ügyet. A KISZ-gyüléseken és egyéb helyeken nagy szavak hangzanak el a huliganizmus, a cinizmus ellen, de amikor a mindennapi élet sűrűjében kerülnek felszínre ezek a megnyilvánulások, sok esetben szabad útra találnak. Akik ezt magánügynek tartják, tévednek. A huliganizmus* a cinizmus, a jellemtelenség, a másik ember iránti lebecsülés elleni küzdelem nem magánügy. Ez társadalmi ügy, ez a szocialista tudat, a szocialista ember nevelésének az ügye. Ne engedjünk teret egy pillanatra sem ennek a gondolkodásmódnak sehol. Boda Zoltán Augusztus 25-én tartotta rendes ülést a Hazafias Népfront járási elnöksége. Perei András járási népfront-titkár beszámolója után az elnökség megvitatta a népfront- mozgalom soron következő feladatait. Többek között a mezőgazda- sági szakoktatás és a mezőgazda- sági munkák helyzetét. A vitában felszólalt Földi István elvtárs, az MSZMP járási bizottság munkatársa és dr. Mucsi Imre, a járási tanács v. b. titkára is. Hozzászólásaikban elmondották, hogy a párt- és tanácsszervek minden támogatást megadnak a mező- gazdasági szakoktatás helyzetének javításához. Középkori történet, 1961-Teen Diadalmasan emelkedik a volt gabonapiacétren létesített park bejáratánál a fasizmus ellen harcoló román hadsereg emlékműve. délelőtt 11 óra tájban, s bizony Váradi Ferencet hiába várták váradi rokonai háromnegyed 12-re, egy óra is jóval elmúlt, mikor „szervusztok, szervusztok, kedves barátaim, aztán írjatok” köszönéssel és elég jó kedvvel elbúcsúzott. A román sör ugyanis nemcsak jó ízű, hanem elég erős is. No persze nemcsak ittunk, hanem beszélgettünk is. Váradi Ferenc azt fejtegette, hogy egyes, a románok élet- színvonalát nem ismerő pesti ál1949-ben, s most már lassan belejövök. — No, ne szerénykedj Antal — szólt rá Szűcs Béla. — Hanem remélem kiviszed bátyádat a Vik- tória-fürdőbe is, egy kicsit csodálkozni. — Hát azt meg hol rakták le? — A volt Félix-fürdőt hívják most így. — Mi van azon csodálkozni való? Jártam én már ott jó néhányszor. Jó gyógyvize van, az kétségA BEOSZTOTT bérelszámolónő meglepetten kapta fel a fejét. Ügy nézett az előtte álló főkönyvelőre, mintha kísértetet látna. De aztán engedelmesen felállt és a főkönyvelő urat udvariasan maga előtt engedve bevonult utána a „nagyfőnöki rezidenciájába”. — Na —, nyomta meg a szót a főkönyvelő. — Üljön le. A beosztott várakozva nézte főnöke arcát, mely egyelőre nem árult el semmit. — Azt szeretném tudni, mit keresett ön augusztus 25-én 11 óra 30 perc és 20 másodperckor kartársnője fiókjában? — Én?... semmit. — NE TAGADJON — csapott rá a főkönyvelő, mint azt vércse teszi, ha zsákmányt talál. — Jobb, ha bevall mindent! — De kérem, én nem kerestem semmit a kartársnőm fiókjában. — Mi az, hogy nem keresett semmit! — ordított magánkívül a főnök. Felállt az asztal mellől, kihúzta magát és olyan alakkal, amit Auguszt császár alkirálya is megirigyelt volna, a beosztott elé lépett. Szeme vérben forgott, s arca eltorzult a dühtől. A beosztott megsemmisülve nézett maga elé és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. — JOBB LESZ, HA BEVALLJA őszintén — hajolt közelebb fenyegetően a főkönyvelő, majd amikor a beosztott nem szólt semmit, erélyesen újra rászólt. — Itt ül egy negyedóráig a szobámban és gondolkozik azon, amit kérdeztem. A mozgást megtiltom, nem állhat fel, a lábát sem rakhatja keresztbe. Állandóan egy pontra kell néznie és erősen gondolkoznia. Pontosan 15 perc múlva bejövök. Kérem az órát egyeztetni. — Ezután a főnök méltóságteljesen kivonult a szobából. A beosztott magábaroskadva ült a íotőjben. Magában elbúcsúzott az összes rokonaitól és közben imát mormolt. Az óra mutatója vészesen közeledett a megjelölt időponthoz. A beosztott azon töprengett, vajon mit kereshetett ő a kartársnője fiókjában. Nem emlékszik. Az igaz, hogy ott állt az asztal előtt, de a fiókba nem nyúlt. A külső irodában eközben a főkönyvelő hátratett kézzel sétált fel s alá. Arcán méltóságteljes kifejezés ült. A főnök másik beosztottja ott állt az ajtó mellett, „fegyverben”, hogy amíg a kihallgatás tart, senki be ne léphessen az irodába. Az ajtón közben kopogtak. Egy alacsony férfi dugta be a fejét, az őr azonban visszanyomta. — Nem lehet bejönni! — Miért? — nézett rá csodálkozva az ügyfél. Az őrt álló bizalmasan magához intette, majd a fülébe súgta: — KIHALLGATÁS VAN. Tolvajt fogtunk — mondotta, majd jelentőségteljes pillantást vetett a nagyfőnökére. Az ügyfél elcsodálkozva nézte a két férfit, majd amilyen gyorsan csak lehetett, eltűnt az ajtón. A 15 perc letelt. A főnök megigazította kabátját, feljebb húzta nadrágját és belépett a szobájába. — Na — nézett a magábaros-
