Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-16 / 140. szám
4 népújsAg 1961. június 16., péntek Véradó-nap Szarvason Először fordult elő a megyében, h alatt 303 ember adott vért. A szarvasi j nem ismerve járták a községeket, szer késszentandráson, Szarvason és más k szervezők élére, s az eredmény nem negyvenötén jöttek, köztük a Lenin T rásról ötvenen jelentkeztek véradásra, elöl, akik közül csak a betegek mara mutatott az emberszeretetből, áldozatk ték a véradás jelentőségét és bizonysá ogy az ingyenes véradáson egy nap árás vöröskeresztes aktívái fáradtságot vezték a véradókat. Csabacsüdön, Bé- özségekben a körzeti orvosok álltaka maradt el. Kondorosról több mint sz mintegy 20 tagja, Békésszentand- s a példával a tanács dolgozói jártak dtak otthon. A szarvasi járás példát észségből. A járásban sokan megértet- got is adtak róla saját vérükkel. véradáson, de a többiek is mind, akik eljöttek, hasonlóan gondolkoznak. Könnyes szemű asszonyt pillantunk meg a folyosón. Vajon miért sír, ki bántotta meg? Senki, csak nem adhatott vért, pedig ez volt a legfőbb kívánsága. Bárány János- né Csabacsűdről jött el, hogy háKezünkben jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel mi is ott voltunk a véradó-napon. Sok-sok ingyenes véradóval beszélgettünk, s a legtöbbször elhangzott kérdés az volt: Mi késztette arra, hogy vért adjon? S a válasz: „Tartozom ezzel másoknak..." mondja Darida György, az Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat dolgozója, aki már reggel hét órakor megjelent a véradáson, és elsőnek adott vért. — Feleségem nemrég súlyos műtéten esett át. Sok vért kapott, s mások önzetlenségének köszönA csabacsüdiek egy csoportja. Paulik Pálné éppen aláírja a kartont. A háromszázharmadik véradó Próbavért vesznek Kócsa János főhadnagytól, aki feleségével együtt jelentkezett véradásra, és volt alkalmam látni a vér csodálatos gyógyító hatását — mondta. Emberbaráti és erkölcsi kötelesség Az elsők között adott vért a csabacsűdi és kondorosi evangélikus lelkész is. Amikor meghallották, hogy véradó-nap lesz Szarvason, jelentkeztek. Hogy miért? — Emberbaráti kötelességből — mondják. — Sok ember életét mentette meg már a vér, s mi kötelességünknek tartjuk, hogy az életmentők táborába tartozzunk. Dr. Kóczy Károly és dr. Fabó Ferenc csabacsűdi és békésszent- andrási orvosok is adtak vért. — Erkölcsi kötelességemnek tartom — mondja dr. Kóczy. — Orvos vagyok, tudom mit jelent a vér a betegek gyógyításában. — Mint orvos, és mint a Vöröskereszt elnöke mutatott példát a község lakóinak, akik igen szép számmal jöttek el a véradásra. Az orvos maga is sok véradót szervezett. Dr. Fabó Ferenc már sokszor adott vért, és amikor súlyos betegen feküdt, ő is kapott, a vér a gyógyulását segítette elő. sainkon. — Egyszerűen mondta, mégis sokat jelentenek ezek a szavak. Megmutatják az emberek gondolkodását, áldozatkészségét, így gondolkozik Hrncsjár Mihály és felesége, Gyenes Lajos élete- párjával, Förtös Ferencné férjével, a szarvasi Petőfi Tsz kiszesei, akik több kilométert gyalogoltak azért, hogy megjelenhessenek a Nem tudott a véradó-napról Demeter János, az ÖRKI dolgozója. Csak az utcán látta meg a táblát: „Véradás”. Nem kérte senki, mégis arra vette útját, amerre a tábla mutatott. Miért? — A honvédségnél voltam, amikor egy fiút baleset ért. Azt hittük, ninos mentség. Sok vért vesztett. Kijelentették, hogy adjunk vért, mindnyájan jelentkeztünk. Sor került a véradásra. Én már nem jutottam oda. Nem volt szükség, már megmentették. Akkor megfogadtam, hogy véradó leszek, s az első alkalommal jelentkezem. Amikor megláttam a táblát, eszembe jutott a fogadalmam. Hát ilyenek az emberek, és egyre inkább ilyenné válnak. Ha mások életéről van szó, megmozdul a szív, segítenek munkájukkal, áldozatkészséggel, vérükkel. Köszönet érte. Békésszentandrnsról három testvér jött el, hogy eleget tegyen emberbaráti kötelességének, Érdekes, hogy mindh árman a nullás vércsoportba tartoztak. Képünkön a műtő előtt várják meg, míg rájuk kerül a sor. hetem, hogy most ismét együtt vagyunk, megmentették az életét. Ügy érzem, kötelességem, mert így talán én is megmenthetem valaki életét, s leróhatok valamit abból, amit kaptam. Sokan a munkából jöttek el, hogy. vért adjanak. A Szarvasi Háziipari Szövetkezetből 14-en jöttek, a Vasipari Ktsz-ből húszán vállalták a véradást. Czig- léczki György saját tapasztalatait mondta el, amikor szervezte a véradókat. — Kórházban voltam, nagy azonban maga ismeri be, hogy a felesége szavára jött el. Dicséri őt, aki 16 véradót szervezett, s hogy a család se maradjon le, saját férjét is megkérte, álljon az életmentők közé. Kócsáné nevetve védekezik, amikor megmondjuk neki férje vallomását. — Nem volt nagy agitációra szükség. Jött ő magától is, csak szólni kellett. Hiszen ez természetes is, hogy segítüpk embertárláját lerója, és az ő vérével is mentsenek meg valakit, mint ahogy kisfiának életét mások vére mentette meg. Súlyos betegen feküdt négyhónapos kisfia a szegedi klinikán. Élet és halál között lebegett, s az orvosok a többszöri véradással mentették meg az életét. Akkor határolta el az édesanya, hogy véradó lesz. El is jött Szarvasra, de mivel négyhónapos gyermeke van, nem adhatott vért, s ezért könnyezett. A többiek vigasztalták: jövőre eljöhet! Férj és feleség együtt a műtőben Hogy melyik beszélte rá a másikat a véradásra, azt nem kutattuk. Kócsa János rendőrfőhadA szarvasi véradó-nap várakozáson felül sikerült, még a közbejött vihar sem akadályozta meg az embereket abban, hogy eljöjjenek. S akik a korahajnali óráktól estig fáradhatatlanul dolgoztak a nap sikeréért, minden elismerést megérdemelnek. A véradóállomás dolgozói, a megyei kórház 24 tagú segédcsapata és a vöröskeresztes aktívák fáradhatatlanok voltak. Udvariasan, kedvesen, sok-sok türelemmel végezték munkájukat, melyet siker koronázott. Kasnyik Judit Játék a halállal ; A napokban történt, hogy ■ gépkocsinkkal a kétegyliázi ■ úton haladva túljutottunk az S öreg Sándorhegyen. Az egyet■ nesbe érve Monori elvtárs — a ■ gépkocsivezetőnk — erősen rá- l kapcsolt a szokott tempójára, ; mert sietni kellett, amikor... Amikor hirtelen ránehezedik a i fékre és a kocsi visító gumikkal i pillanatok alatt megáll. A vá- í ratlan „fordulattól” még ma- ! gunkhoz sem tértünk, amikor ! kimutatott a kocsi ablakán. ! „Bomba... bomba van a gyere■ kéknél!” ■ Valóban, két tizenkét év körüli ; gyermek ment az úton és az ; egyikük kezében egy hatalmas, ; 12 centiméteres átmérőjű, fel ; nem robbant aknavető lövedék. Z ÜQV fogta, mint egy súlygolyót, Z mintha minden percben el akar- Z ná dobni. Z Rémülten szálltunk ki a kocsi- ! ból és odaintettük a gyerekeket. I Ijedten engedelmeskedve hoz■ Iák a veszedelmes csomagot. • — Hol találtátok? — kérdez\ tem és óvatosan elvettem tőle ; a szunnyadó halált. ■ — Itt, a kukoricaföldön — ■ válaszolt az, aki a lövedéket i hozta. Hazavittem, de apu el- ; küldött, hogy vigyem el otthon- i ról, nehogy felrobbanjon. Elállt a szívverésem ettől az Z apai merészségtől és kezemben Z az aknával elindultam, hogy biztonságba helyezzem, hogy megfékezhessük halálthozható erejét. Nem vittem messzire, alig Í0—50 lépést tehettem vele., de e rövid idő alatt átvillant az agyamon a pusztító háború, amelyben egy ilyen óriási akna borzalmas erejével negyven-öt- ven embert is elpusztított. Eszembe jutottak azok a régi újsághírek, amelyek beszámoltak a gyermek kezében felrobbant kézigránátokról, aknákról. Lelki szemeim előtt láttam a szétroncsolt fiatal testeket, azokat a gyermekkoporsókat mind-mind, amelyek oka a halállal történő játék volt. Eszembe jutott... igen, eszembe jutott a családom, feleségem, kislányom... és a kezem remegni kezdett. Táncolt benne a halál. i Mint egy rettenetes nehéz terhet, óvatosan helyeztem el az árokpartra. Homlokomról verí- tékcseppek hullottak a halál rozsdás vasbörtönére. Alig tudtam felegyenesedni. Nagyon melegem volt és nagyon fáradtnak éreztem magam. Visszamentem a kocsihoz. Szemem egy pillanatra még megpihent a két pirospozsgás, életerős, de most egy kicsit sápadt gyermeken. Lehet, hogy nem tudták, de tudjátok meg gyermekek és tudják meg születtek is, hogy a halállal játszottatok! Kollárik János Csak szeszei ivóké a Komló ? Azzal a tudattal utaztam június 11-én Gyulára, hogy kellemes élményekkel jövök majd vissza a megyei ifjúsági találkozóról. Napközben nem is csalódtam, jó volt látni a megye minden tájáról össze- sereglett, jókedvű fiatalokat. Ráadásul győzött a Gyulai Gimnázium csapata ellen 6:2-re, a Sarka- di Gimnázium csapata ellen pedig 5:2-re a Békéscsabai Köz- gazdasági Technikum leány kézilabda-csapata, melynek vezetője voltam. A villámtorna után egy ideig sétáltunk, de aztán esni kezdett az eső és 6 óra tájban úgy határoztunk, hogy a vonat indulásáig, 20.20-ig, beülünk a Komlóba. A leánycsapat 9 tagjának egy-egy málnaszörpöt, magamnak pedig egy pohár sört kértem. Szólt a zene, a csapat tagjait táncra kérték, s magam is táncoltam, hogy jobban teljen az idő. Amint táncoltam, kénytelen voltam végighallgatni az üzletvezető és a főpincér párbeszédét. Nem részletezem, a párbeszéd lényege ez volt: A Komló nem tánciskola, hogy gondolják ezek: egész este egy málna mellett üldögélnek, táncolgalriak? Nem szóltam egy szót sem, csak arra gondoltam, hogy lám, a Komlóból „kinézik” azokat, akik nem szeszes italt fogyasztanak. Ha valaki ide beteszi a lábát, akkor is szeszes italt igyon, ha történetesen 16— 17 éves és ráadásul sportoló? Ezeket így végiggondolva, azt hittem, hogy elterelődik rólunk a figyelem. Nem ez történt. Jó tíz perc múlva, ismét beszélgetni kezdett egymással az üzletvezető és a főpincér. Körülbelül ezeket mondták: Ezt mégsem lehet tovább nézni, le kellene állítani a zenét, nehogy azt gondolják, hogy itt málna mellett lehet szórakozni. Ez a megjegyzés is nekünk szólt. Le is állították a zenét. Ennek, és a megjegyzések hatására odamentem a főpincérhez és megkérdeztem: Tessék mondani, tilos itt málnát inni? — Ó. dehogy is tilos kérem! Csak éppen elfoglalják a helyet azoktól, akik fogyasztanának. A válasz félreérthetetlen volt, ez„rt kértem a panaszkönyvet. Egy kis vita után, a főpincér nyomdafestéket nem tűrő, durva szavak kíséretében dobta elém a panaszkönyvet. Amit mondott, finomra fordítva így hangzott: Itt van, nem érdekel se maga, se a véleménye. Miután beírtam a megjegyzéseimet, a tőpincér elvitte a panaszkönyvet, s négy fiatalembernek — akiket öltözetük és magaviseletük miatt bűn volna ifjak példaképévé állítani — a következő szavakkal adta át: Nézzétek meg, mit írt ez az ürge! Azok megnézték, fennhangon felolvasták a bejegyzést és kötekedő hangon azt mondták: Bejönnek a parasztok a városba és aztán elkezdenek panaszkodni! Tettek még néhány kihívó megjegyzést, de én a kézi labda-csapat fiatal leány-tagjaira való tekintettel is, no meg azért is jobbnak láttam, ha eljövünk, mert mikor a főpincértől megkérdeztem: Magának nem mindegy, hogy mit fogyasztanak a vendégek? — azt válaszolta: Ugyan már, maga kis hülye! Azóta nem tudtam eldönteni magamban, hogy mit csináljak: Ne menjek többé a Komlóba? Avagy menjek csak nyugodtan, fiatal lányok társaságában is, mert legközelebb már nem „nézi ki” a szeszes italt nem ivókat sem a* üzletvezető, sem a xőpincér? Giczey Lajos Békéscsaba
