Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-04 / 130. szám

KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE A MŰTŐBEN Lassan, nagyon lassan tért visz- sza mély ájulásából. Köd gomoly- gott, majd karikák táncoltak előt­te, amikor óvatosan felnyitotta szemhéjait. Az erős lény szemébe szúrt, összeszűkült pupillája, ki­buggyant a könnye, lecsukta a szemét— Kényelmesen feküdt, tarkója alatt puhára gyúródott a párna. Ruhája rátapadt izzadt testére, de lába, amelyről lekerült az ormótlan bakancs, fázott. Csend volt, csupán karórájának finom ketyegése jutott el füléig. Kinyitotta a szemét. Felette tük­rös félgömb szórta sugarait, amelyben többszörösen látta sá­padt, borostás arcát. — Hol vagyok? — kérdezte ön­magától, s erőt gyűjtve igyeke­zett felemelkedni. — Feküdjön nyugodtan! — hallatszott egy hang — sok tfért vesztett. Szeme ijedten rebbent... Sok vért vesztettem? — gondolta — én?... A fémtükörben igyekezett megtalálni a hang gazdáját. Sike­rült. A félgömb szélén, a fehér fityulát torzra nagyítva egy nő látszott... Kórházba kerültem! — döbbent meg. — Kórházba? — s egy akaratlan mozdulattól éles fájdalom hasított jobb kezébe... Igen — kutatott gondolataiban — már emlékszem, hogyan történt!... Esteledett, amikor a műhelyből hazaindult. Kényelmesen lépke­dett, hóna alatt az aktatáskájá­val... Most már arra is emlékezett, mire gondolt akkor... Mennyire örül majd Julika a hajasbabának, amit a táskájában selyempapírba csomagolva rejtegetett. Az üzlet­ben vette születésnapjára... Igaz! Hol a táska? Felnyögött: — A táska...' Az ápolónő hangja megnyugtat­ta: — Megvan a táska,., s benne a baba is. A kapunál szólt utána Béres, az üzemanyagos — emlékezett to­vább. — Pista! Most érkezett egy ko­csi gázolaj, segítsd lerakni — kér­lelte. Szerette Bérest, régi jó cim­borák voltak,- de most mégsem szívesen fordult vissza. Sietett ha­za a kislányához, ölbekapni, s odatartani szőrös arcát a hízelgő, csattanós puszinak... Akkor este, tegnap vagy ma, nem tudta, az egyik hordóra óvatosan letette a táskát, s hozzáfogtak a rakodás­hoz... Jobb karja fájdalmasan zsibon­gott, izmai megfeszültek, látni akarta a kezét. Nehéz volt, égette a fájdalom, nem tudta felemelni... Ettől jutott eszébe a folytatás. Igen, az egyik hordó dugója áten­gedte az olajat, ettől lett sütős a keze. Sietett, s amikor az utolsó hordót emelték... egy pillanat alatt játszódott le az egész... A hordó megcsúszott, Béres felkiáltott, s aztán... — Jaj a kezem! A műtős szakította le a heve­nyészett kötést a kezéről, attól jajdult fel. Ijedt szemmel bámult a tükrös félgömbre. Megélénkült körülötte minden. Látta az orvost felemelt karral bejönni, s azt is, hogy kezére húzták a kesztyűt... Az orvos fölé hajolt. Arcát elta­karta a szájmaszk, csak a két szemét látta, amint az fürkészően kereste tekintetét. — Jobban van, barátom? A hang éles, parancsoló volt. Nem ígért semmi jót. Nem vála­szolt, reszketett. Az orvos elfordult tőle és a műtőasztalhoz lépett. Az asszisz­tens felemelte a kezet takaró fe­hér kendőt, s az orvosra nézve .halkan megjegyezte: — Csúnya sérülés. A kézfej teljesen elron­csolódott. Egy gázolajos hordó zuhant rá. A fehér pólyán alaktalan, a rá­száradt vértől fekete húscsomó feküdt. Az orvos gumikesztyűs ke­zével a kéztő-csontot tapogatta. Ép volt. — Talán — villant át az orvo­son, de a mély seb nem kecsegte­tett sok reménnyel. Az asztalon nyugvó kéz vastag húsos ujjai szinte holtan görbül­tek be és mégis a rájuk száradt olajfoltok az életet, a munkát idézték. — Menthetetlen — suttogta is­mét az asszisztens és az orvos le­mondóan rábólintott. A szobát elárasztotta fényével a mennyezeten lógó műtőlámpa. — Novipant! Amputálókést! — rendelkezett az orvos oldalt nyújt­va a kezét. A kés nyele belefe­szült a markába, a kéz fölé vitte, s magasra emelte... Kész? — Egy pillanat! Sosem volt szentimentális, ami­kor a műtőben dolgozott. Nem szerette azokat, akik összefüggés­be hozták munkáját a különböző érzésekkel vagy szólamokkal. Egy­szerűen sebész volt. Évek óta lát­ta, tapasztalta, tudta, két eset van: vagy meg lehet menteni a beteg, sérült végtagot vagy a má­sik, a kés!... Érdekes — vizsgálta június 27. KORADÉLUTANI nyári zápor kés­lelteti utam. Két órakor végre elindul­hatok. Jólesik a kerékpározás a sza­badban, az egesz évi városnézés után. A hídon veszem magam észre, amely Békéscsaba és a történelmi nevű gyer- mek-iközség, Gerla határa. Meg is pil­lantom a hozzávezető út mellett a táb­lát: „Gerla, termelőszövetkezeti köz­ség.” Csinos házsorok nőtték a kas­télyt őrző egykori uradalmi majorból. A falu alatt húzódó haragoszöld erdő­sáv sötét folt, amelynek erejénél éle­sebben ugrik' elő az új házsor piros cserépteteje a láthatár bal szélén. Lassan hajtok végig Dobozon, a falu farkáig, hogy innen Induljak vissza. A Népkert sarkánál idősebb asszonyok beszélgetnek.- Leszállók é6 megkérde­zem: — Hol laknak Szatmáriék? — Öh, azok sokan vannak! Melyiket érti? — Tapicsékat! •— Ahá! Itt is lakik egy Tapics Szat­mári, a csikósaira belsőségben! Megyek a kis sárga ház felé, amely a Vésztői úton a 12. szám. Egy közép­korú asszony áll az ajtóban. — Szatmári Lajosokat keresem, jó helyen járok? — Igen! Milyen ügyben jár? — Kérem, én elindultam, hogy né­hány dobozi megkülönböztető név nyomára találjak, és magyarázatát lel­jem. Ügy tudom, ezt a Szatmári csalá­dot Tapicsnak hívják. Vajon miért? Ezt szeretném tudni! Az asszony elnevetí magát. Tgen, van itt Dobozon mindenkinek. ’berina­önmagát — milyen rémült volt ennek az embernek a szeme. Mintha csak a halált látta volna bennem, nem pedig a gyógyító orvost. Nem hal meg pedig — gondolta tovább — meggyógyul, igaz, a jobb keze helyén csak egy csonk marad... Mi az — filozofá­lok? — kérdezte magában az or­vos, s a leeresztett kést ismét felemelte...'Azt mondja a nővér — jutott az eszébe hirtelen —, kis­lánya van... Nem tudta elhesseget­ni gondolatait. Zöld gyepet látott, tipegő fehérruhás kislányt, aki kacagva dobja apja felé a lab­dát... A tenyér, amely megfogná, hiányzik, ezért a kabátujjba buj­tatott csonkról pattan le a labda a pázsitra... Lassan feltűnt egy fe­hérre meszelt, tiszta konyha, az asztalon párolgó leves. Hallja a kislány csacsogó hangját: Anyu­kám! A papa miért nem a szép kezével eszik? Az orvos homlokán veríték gyöngyözött. Áz ápolónők hallgat­tak, egyedül az asszisztens emelte fel a fejét: — Kezdjük? Az amputáló-kés csörrenve hullott a műszerasztalra. A beteg felnézett a tükörre, s homályosuló tekintete találkozott az orvoséval. — Narkózist! — intett az or­vos az ápolónő felé. — Előkészül­ni a transzfúzióra!... Érfogót! Az asszisztens szemében csodál­kozás ült, mintha csak azt kér­dezte volna: nem vágjuk le a ke-' zet? Az orvos megértette a ki nem mondott kérdést és hangosan vá­laszolta: r— Megmentjük! Gémes Gábor neve’! Jöjjön be, éppen itt van a fér­jem, ő majd elmondja, amit tud! — mondja. Tapics Szatmár-i Lajos, a Petőfi Ter­melőszövetkezet jószággondozója, ép­pen munkába készül. Megtudom elöl­járóban. mit is jelent az a „csikó- szini belsőség”, amelyről az imént hal­lottam. Régen, a gróf idejében, igy hívta a nép az urasági majornak ezt a részét. Ma a tsz központi istállója áll itt. Ránézek a falon lévő Lenin-képre, és hallgatom otthonában Tapics Szat­mári Lajost: — Jó, hogy idejött. Temérdeken va­gyunk a faluban Szatmáriak, csak igy tudják, hogy melyiket keresik, ha a megkülönböztető nevüket megmond­ják. A többi Szatmáriak nem nagyon örülnek a faluban kapott nevüknek, én fel sem veszem, hiszen ez termé­szetes. Hogyan kapta családunk ezt az ősi jussot? Apám mondta el egyszer, még gyermekkoromban: Az egyik Ist­ván nevű ősünk fonóba járt, mint a többi legények. A lányok elkezdték kiabálni a nevét: ’Ta-pis, Ta-pis, Ta­pis’. Ebből született a ’Tapics’. — Ha már ezt ilyen jól megfejtettük, mondana még néhány névet? — te­szem fel a kérdést. Szatmári segítsé­gül hívja feleségét Is. és elkezdi a sort: Kanász Z. Megyeri Mihály (Zsibongó falurészben), ősük kanász. Csikós Mol­nár István, őse csikós, Csordás Békési László (Füeger 98), apja 190«—9-pen községi csordás, Birkás Szatmári László, őse juhász, Fuvaros Békési Lajka (Lajos) őse fuvaros volt. Porci- ós Szatmári Sándor (Értü. tanya), őse a gróf magtárosa, a takarmányt adagol­ót Qtépj'afzi képeslap rDőbdzj'ól, I960 Filadelfi Mihály: Egy régi iskolába visszajárok... Egy regi iskolába visszajárok . ,. Akarni, merni most is ott tanulok... S mint egykor, tétován, anyám kezén, Megfogja még szívem a félsz-marok ... Mert ott még mindig csak kisdiák vagyok ... Sarokba húzódom, ha jön a Mester ... Szemén oly furcsa-idegen az üveg, S jaj, az a szúrós és kutató két szem! Aztánt leülök, ott az első paciban . Tekintetem áthat kerek üvegén ... — Most felém jön, s ni csak: már mosolyog! S ott érzi könnyem ráncos kezefején . .. . S mi azóta meghitt barátok vagyunk .,. (A föld alatt ő, az iskolában én.) Bütykös ujja most is felemelve! * S nem nyugszik meg a gond lezárult szemén... A kezem fogja a betűvetésre, S tisztán értem most már minden szavát: „Fiam, ember legyél és az is maradj minden tettedben egy életen át!” Mesterem! Lásd! Felnő ím az Ember! Csillagok pora izzik homlokán! Győz már az Értelem! -j- megpihenhetsz.., — Mindent merünk már! — az élet jogán. Simái Mihály: Fiatal kásások Az asztalon hamutartó, homály meg egy remény hirtelen-támadt virágai. Ablakunk csodahívő üvegén csodákkal kopogtat a fény, a sárgacsőrű, kéktestű fióka, míg félálmod fehér üvegfalán a valóság röptével zörgetek, zörgetek én: — Csókok és álmodások asszonya, boldogság és bevásárlások asszonya, zubogó víz, fehérpúpú fazék, terítékek, mosogatások, tükrök és rúzs­[rudacskák asszonya, vasalnivaló ingem, varrnivaló örömöm asszonya; szeretlek! ébredj! s Gazda Békési Ferenc (Kucsi u.), őse jómódú ember hírében állt. Senye Szabó István (Hold u.), őse balkezes volt. „Teszed le abbul a senye kezed- bül! Ne senyézz nekem!” — szokták mondani a dobozi szülők gyermekük- ríek. (Szabolcs megyében: „sete”.) Lotya Puskás Károly őse a „nagybe- szédű”, mindig lötyögött. „Ne lötyögj mán annyit!” — mondja a nép. Ződ- csikó Mikiién János (Füeger 97), sze­rette a kártyát, a zöldcsikó volt a sze­rencsés lapja. Kerezsszíli Köteles La­jos (Sámson u.), a Holt-Körös partján lakik. Ügyszintén Kerezsi Kiss János, a Faluhelyi utcában. Szilső Dalmadi Ferenc (Faluhelyi u.), háza a falu szé­lén áll. ITT VAN MÉG Pacal Szilágyi Gábor (Széchenyi u.), Ödön Szabó Sándor, Ödön Sadri’ (Lehel u.), Géza Bodzás Lajos (Bercsényi u. 40.), Pali Komlósi Ferenc (József A. u.) és -Csiga Szatmá­ri István (Széchenyi u. 16.). Ezek ne­vét megfejteni nem tudom — riiondja Tapics Sz. Lajos. Keresse fel Csiga Istvánt, az majd beadja a pontos vizet! Miközben kikísér otthonából a mun­kába igyekvő Szatmári Lajos, még megkérdezem: — A „beadja a pontos vizet” a régi vízi közlekedésre utal ugye, annak em­léke ? — Lehet — válaszolja —, hisz régen ladikkal és sárhajóval közlekedtek a faluban is! Felülök a kerékpáromra, és elindu­lok a Széchenyi utca felé. Egy Zetor pobog el mellettem. A gépesülő mező- gazdaság egyik mindenese. — No lám, gondolom, a ragadványnevekért jöttem Dobozra, s egy új nyomon vagyok. Mi is az a sórhajó? Eszembe jut a „po- kolidő-malorh” szavunk esete. A Szá­zadok 1907. évfolyama említi a hegy­aljai Rátka falunál, Zrínyi Ilona javai­nak összeírását ismertetve. A csak fel­hőszakadás vagy hóolvadás idején mű­ködő malmok neve volt ez. A sárhajó szavunk is történelmet rejteget!.;. Csiga Szatmári István 4ö éves, a Pe­tőfi Tsz lóápolója.* ö is éppen munká­ba készül, de néhány percet szentel nekem. Amikor a rokonság összejött, egyszer elmesélték a „Csiga” név ere­detét, de ő igazán nem mondaná meg pontosan. Megígéri, hogy utánanéz a dolognak, s ha legközelebb erre járok, már többet tud. Kárpótlásul néhány névvel gazdagít: Csft*ke V. Szabó Ká­roly (Faluhelyi ji.)f Pólyák Szabó La­jos (Vörös hadsereg u.), Pilátus Nagy Sándor (Faluhelyi u 52.), Róka Váradi János (Árpád u.), Bega Szatmári Gá­bor, Kanó Köteles Sándor (Hold u,), Jancsár Szatmári Ferenc (Faluhelyi u.). — Tud-e a gyalogsátánokról? — kér­dezem. — Hogyne, itt majd’ minden házas­ság az ő tudtukkal születik! De erről Barabás Károly tudna sokat mondani, itt lakik a szomszédban. Ö az egyik vőfi Dobozon, s az apjától örökölte ezt a mesterséget. — Hát a sárhajpt ismeri-e? — Hallottam róla, de az én korosz­tályom már „nem élt vele”. A 70—80 éveseket kérdezze meg! ÜTBAN BARABÁS KAROLYHOZ, benézek Pacal Szilágyiékhoz. Amikor előadom özvegy Szilágy inénak, hogy mi járatban vagyok, hangosan felne­vet. „Öh, az ráragasztott név volt az uram családján!” — Száz éve is van már annak, hogy a család egyik ősét a szomszédok vacsorára hívták. O vic­ces ember lévén, rávágta: „Köszönöm* • most laktam jól pacallal!” — Miért kapta Szabó Sándor az Ödön” és Bodzás a „Géza” és Kom­lóéi a „Pali” nevet? — Az Ödön Szibók őse „nyekegös” — dadogós — lévén, egyszer felhősza­kadás után így mondta: „Ödön víz” (özön) esett. Bodzás Lajos szépapját Gézának, Komlósi Ferencet Pálnak hívták. A testvérek leszármazottai közt ma is úgy tesznek különbséget, hogy :ez Gézáé, ez Pistáé’ stb. Barabás Károlynál csak házőrző \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom