Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-25 / 148. szám

1991. június 35., vasárnap

Hí É P ÚJ S Á G

5

Tolmácsolom

Magyarcsanád köszönetéia gyulai tánccsoportnak

Lakáshelyzetünk

és az e téren jelentkező feladatok

— Ankét a pénzintézeti dolgozók szabadakadémiáján —

Több ízben gondoltam már, hogy ideje lenne nyilvánosságra is hozni azt a sok tetszés nyilvánítást, ami elhangzott városunk lelkes tánccsoportjának szerepléseivel kapcsolatban, Kétegyházán, Dobozon, itt a város színpadán és legutóbb Magyarcsanádon a nemzetiségi béke-napon.

Sok híres táncegyüttes vonult fel ezen alkalommal, hogy részvételükkel színesebbé és gazdagabbá tegyék ezt a kultúrese- ményt és habár mindannyian műsoruk legjavát akarták bemutatni, a legjobb művészi tolmácsolásban, mégis — ha a közönség tetszését vesszük alapul, akkor — a mi fiataljaink felülmúltak mindenkit.

Az általuk bemutatott táncokban nemcsak látványosság, tűz és lendület volt, hanem még valami, aminek a neve: „művészet”. Olyasvalami, ami magával ragad és a végén tapsviharra készteti a közönséget. „De gyönyörűek, de szépek!” — mondogatták a csongrádi magyar, román és szerb parasztok.

Mindig tudtam, hogy a népművészet az illető nép lelki kincseit képviseli és ennélfogva a

néptáncok és népdalokon keresztül közelebb tudjuk hozni a népeket egymáshoz, de hogy ennyi szívből fakadó örömmel tudjanak tapsolni és ennyire megérteni egy- egy csárdásnak a „mondanivalóját”, nem hittem volna.

De ugyanúgy, ahogyan a románok, szlávok, szerbek megtapsolták a csárdás számokat, éppen úgy tapsoltak a magyar parasztok a nemzetiségi táncoknak. Az ember önkéntelenül is Ady proféti- kus szavaira gondolt: „Dunának, Oltnak egy a hangja” és arra is, amit Viktor Tulbure mai jeles román költő írt egy versében: „Megérkezett a várva-várt óra Amikor együtt ropják a csárdást [és hórát.

Amikor megtudták a Csanádiak, hogy Gyuláról vagyok kiküldve, mint újságíró — megkértek, hogy feltétlenül tolmácsoljam köszöne- tüket a lelkes gyulai táncegyüttes fiataljainak. Kérésüknek eleget teszek annál is inkább, mert nem egy alkalommal győződhettem meg róla, mennyit fáradnak, bejárva a megye és más vidék fal- vait, városait, mint a néptáncok szépségének a hirdetői.

Ivános Illés

A KPVDSZ pénzintézett titkársága által szervezett szabadakadémián legutóbb dr. László Andor elvtárs, az Országos Takarékpénztár vezérigazgatója tartott ismeretterjesztő előadást lakás- helyzetünkről. A nagy érdeklődéssel kisért előadás anyagát Békéscsabáin ankét keretében vitatták meg a pénzintézeti dolgozók, amelynek vitavezetője Ve*kerdy Pál elvtárs, az Országos Takarékpénztár Építési Kölcsön Osztályának igazgatóhelyettese volt. Az alábbiakban szemelvényeket adunk a széles körben érdeklődésre számottar- 16 előadás és ankét anyagából.

Az előadás országos és nemzetközi viszonylatban is foglalkozott a lakástermelés eredményeivel, problémáival. Maga a kérdéskomplexum rendkívül bonyolult, hiszen egyaránt megtalálhatók benne a gazdasági, politikai és szociológiai vonatkozások. Közismert tény, hogy a lakásépítés területén az előrehaladás sem egyen- ietes. Korábban a Német Szövetségi Köztársaság járt bizonyos fokig az élen, de kb. 1958-tól kezdődően a Szovjetunió vette át ezt a szerepet s ez idő szerint az európai lakástermelésnek 56 százaléka a Szovjetunióban valósul meg. Hasonló nagy erőfeszítéseket tesznek a probléma gyökeres megoldására a többi szocialista országok Is.

Hazánk még nem dicsekedhet túlzottan ellőkelő hellyel az ezer főre eső

• Nagy a szorgalom a dévaványai

Lenin Tsz-ben

A hét elején telefonon érdeklődtünk a dévavár yai Lenin Termelőszövetkezetből: hogyan haladnak a növényápolással, és meg- kezdték-e az aratást.

— A növényápolással bizony nem dicsekedhetünk, elég sok van még hátra a második kapálásból.

— Talán a munkafegyelemmel van baj?

— Azzal nincsen. Olyan szorgalmasan, mint az idén, még sohasem dolgoztak a termelőszövetkezet tagjai. A sok esőzés hátráltaott meg bennünket.

Ez a beszélgetés arra ösztökélt bennünket, hogy kilátogassunk a

R

évaványai Lenin Tsz határába, 3 megtudjuk a nagy szorgalom okát. Az ősziárpa-táblákon (360 holdat vetettek ebből a takarmányból)

gépekkel is, kézi erővel is arattak

Néhány percre megállítottuk Egri Zsigmondot, a gépállomás traktorosát és beszélgetni kezdtünk.

— Gondoljuk, hogy nem most arat először géppel.

— De nem ám. Tavaly is 200 holdat arattam le ezzel a primitív szerszámmal — mutat az alatta pöfögő kormos Hoffher traktorra.

— Az idén is learat annyit?

— Legalább 300 holdat akarok levágni. De úqy ám, hogy reggel 6-tól este 8-ig le se szállók az ülésről.

— Ebédelni csak leszáll?

— Még arra se nagyon. Ide van akasztva az „abrakostarisznyám” a kormányra — mutat az aktatáskára — s ha megéhezem, hát !lekapok néhány falatot.

— Mit szól ehhez a hosszú munkaidőhöz? — kérdeztük E. Szabó Andrástól, akit aratógépkezelőnek jelölt ki a gépállomás vezetősége.

— Én addig dolgozom, amíg a traktoros. Minél többet vágunk le, annál több lesz a munkaegység.

— Inkább a pérmium — jegyezte meg erre G. Tóth Ferenc,

a tsz elnökhelyettese —, mert nálunk mindössíte 9,20 forint van terveztünk munkaegységenként.

— Ezt viccnek szánta, G. Tóth elvtárs? — kérdeztem mosolyogva.

— Nem . viccelek, csak ennyit terveztünk munkaegységenként. Azonban van nekünk

egy másik elosztási módunk,

amit mi százalékos részesedésnek nevezünk. Például azok, akik aratnak, minden megszerzett munkaegységre, a 9,20 forinton felül 6 kiló gabonát kapnak, aszerint, hogy árpában vagy búzában szerezték meg a munkaegységet. így van ez a kukoricatermelésben is. Ki van osztva a terület, s mindenki annyi termésnek a 20 százalékát kapja meg, ameny- nyit termel a területén. A lucernatermésnek 15, a cukorrépatermésnek pedig 10 százalékát adjuk oda részesedésként. Ezért halad jól nálunk a munka. Bezzeg tavaly a betakarításkor, különösen ősszel, majd megettük kezünket, lábunkat, már el akartunk meneA nyugdíj összegszerűségének megállapítása céljából nem lehet a bírósághoz fordulni, azonban a nyugellátási igény jogosultsága kérdésében lehet pert indítani. A Legfelsőbb Bíróság kollégiumi állásfoglalása szerint ide tartozik annak a kérdésnek az eldöntése is, hogy az igénylő nyugellátásának megállapításánál a mellékfoglalkozást vagy a másodállást figyelembe kell-e venni.

A nyugdíj folyósításának kezdő időpontja tekintetében fennálló vita ugyancsak bírói hatáskörbe tartozik, mert ebben az esetben

külni ml, vezetők a tsz-ből, mert a tagok nem jöttek dolgozni. Rájöttek, hogy a tervezett 14,10 forintos munkaegységérték sem biztos, s ezért másutt kerestek munkát. Most bezzeg reggel 6-tól sötétedésig kint találják tagjainkat a határban.

Ez valóban így van. Már közel járt a Nap az ég nyugati pereméhez, de Erdős Károly, Balogh József, Bogya Mihály, Tímár János és még vagy hatan ugyancsak szorgalmasan vágták az utat az őszi árpában az aratógépeknek.

— Ilyen sokáig tart a munkaidő?

— Amíg le nem aratunk, addig igen — válaszolják —, de van úgy, hogy tovább is. Például holnap hajnali két órakor, ahányan csak tudunk, indulunk kifele lucernaszénát gyűjteni. Nem először tesz- szük ezt azért, hogy a levél per- gése nélkül, minél előbb be tudjuk takarítani szövetkezetünk 530 hold lucernájának második kaszálását. Akik kapálnak, azok se az órát nézik, hanem azt, hogy mielőbb meg legyen kapálva minden.

Kukk Imre

azt kell eldönteni, hogy az igénylő mely időponttól kezdve jogosult a nyugellátásra.

A korkedvezmény és szakmunkás-kedvezmény a megfelelő esetekben az öregségi nyugdíjra jogosultság különleges, kedvezményes feltétele. Az ezekre alapított öregségi nyugdíj-igény és ennek keretében a kedvezményre jogosultság kérdése bírói hatáskörbe tartozik. Abban a kérdésben, hogy a dolgozó által betöltött munkakör ilyen kedvezményre jogosító munkakör-e, a munkaügyi miniszter állásfoglalása az irányadó.

HASZNOS TUDNIVALÓK

Mellékfoglalkozás figyelembevétele a nyugdíjnál

lakástermelés ranglistáján, de e tekintetben igen differenciált a kapitalista országok helyzete is. Északon Svédország, a nyugatiak között a Német Szövetségi Köztársaság jár az élen, viszont messze az átlag alatt marad pl. Jugoszlávia és Spanyolország. Sajátosan és állandó problémaként jelentkezik a lakás nagyságának a kérdése. Az európai összkép e tekintetben is rendkívül differenciált. A Szovjetunióban pl. kb. egyharmad-egyharmad arányban oszlanak meg az egy, másfél, kétes több szobás lakások. A szomszédos Ausztriában 40 százalék, Csehszlovákiában 63 százalék az épülő kétszobás lakások aránya, míg az NDK-ban az új lakások 91 százaléka háromszobás. Magyarországon az egy—másfél szobás jakás 52 százalékát teszi ki a lakásépítésnek, 45 százalék a kétszobás és mindössze 3 százalék az ennél nagyobb lakások száma.

A lakás társadalmi funkciója az, hogy azt családi otthonná kell tudná tenni és e funkciónak a kis lakások tartósan nem felelnek meg. Ha ugyanis hosszú távra kis lakásokat építünk, akkor egy idő múlva igen komoly nép- gazdasági erőfeszítéseink bizonyulhatnak majd részben hiábavalónak, mert azok, akik ma az egyszobás, másfél szobás lakással átmenetileg megoldottnak teleintiik lakásproblémájukat, később újra igénylőként jelentkeznek, minthogy a családjuk létszámának szaporodása következtében ilyen kis lakás igényeiket már nem elégítheti ki. Ha e kérdést európai szinten vizsgáljuk, határozottan meg lehet állapítani, hogy döntő többségben a kétszobás és ennél nagyobb lakásépítkezés jelentkezik.

Magyarországon azonban van egy adott helyzet, mégpedig az. hogy országosan mintegy 400 000 olyan lakásról szoktunk beszélni, amelyik az adott pillanatban hiányzik. Amikor azonban a 15 éves lakásépítési terv egymillió lakásáról van szó, akkor egyaránt figyelembe kell vennünk a 15 év alatt keletkező újabb lakásigényeket és az időközi elavulást, vagyis a lebontott lakások pótlását. Könnyű volna persze azt mondani, hogy építsünk tehát egymillió nagyobb lakást. A probléma tehát kézenfekvő, bár hozzá kell rögtön fűzni, hogy a nagyobb építőanyagigény nem egyértelműen és lineárisain jelentkezik, hanem csak bizonyos építőanyag-fajtákban, mégpedig olyanokban, amelyek könnyebben pótolhatók, mint azok, amelyekben többletre nincs szükség. Érzékeltetésül: egy lakásban egy fürdőszoba, egy konyhafelszerelés, egy éléskamra elegendőnek bizonyul, akármilyen nagy a lakás. Végeredményben tehát a kis lakó területű, egyszobás lakásra ugyanaz a felszerelés jut, mint a többszobásra, amiből önként következik, hogy fajlagosan az egyszobás lakás a legdrágább. Hogyan léphetünk tehát előrébb e kérdésben ?

Már a 16 éves lakásfejlesztési terv al apkon cepeiójának kialakításakor döntő követelményként jelentkezett a lakosság saját anyagi erejének minél nagyobb mérvű bevonása a lakásfejlesztési program megvalósításába, mert a 15 éves terv célkitűzése e nélkül nem is volna reális. Ha tovább növeljük a lakosság külön féle módokon való részvételét a lakásépítésben, ezzel, ha nem is kizárólagos, de szinte döntő jelentőségű alapját valósítjuk meg ama probléma megoldásának, hogy az egyébként előirányzott lakásszámhoz képest szüksé- [ gesmek mutatkozó többlet-építőanyagot előteremtsük. A lakosság anyagi hozzájárulásának fokozása gyakorlatilag úgy érezteti kedvező hatását, hogy ha a lakosság pénzének egy részét lakás céljaira fordítja, akkor ezt nyilván nem fordítja másra. Amit nem fordít másra, annak árufedezetét vagy nem kell termeim, vagy ha termeljük mégis, akikor más oldalon tudjuk értékesíteni, például exportálni. Utóbbi viszont importlehetőséget nyújthat bizonyos többlet-építőanyag előteremtéséhez. A cél tehát az, hogy társadalmilag a fenti célkitűzés érdekében kifejtett erőfeszítések a legjobb hatásfokot érjék el.

A szóban lévő kérdéshez azonban több más probléma is kapcsolódik. IVr!ndenekelőtt az, hogy a meglévő lakáshiányon bizonyos fokig gyorsan. Aeli segíteni. Ezt az átmeneti célt va- |

Jósltjuk meg az abszolút számokban kétségtelenül olcsóbb egyszobás Lakások építésével. A nagyobb lakterületű, kétszobás lakások építésére történő „átváltás” tehát egy lassúbb folyamat, de célszerű volna azt mielőbb megkezdeni.

Amikor az ominózus 400 000 lakásról beszélünk, nyilvánvalóan mindenki közművesített, komfortos lakásokra gondol. Nos, itt jelentkezik a kérdéskomplexum egy újabb problémája. Nemcsak a lakásépítésről van ugyanis szó, hanem a közművesítésnek, mint előfeltételnek megteremtéséről is. E probléma éppen nálunk, Békéscsabán jelentkezik igen szembetűnően. Hiszen gyakorlatilag és alapvetően a közművesítés hiánya a késleltető je a na- gyobbarányú társasház-építésnek. Gondoljunk csak arra, hogy egy közmű nélküli városban egy társasház megépítése — miután szükségszerűen „házon belüli” közművesítést kell végrehajtani —, általában 20 százalékkal drágább, tehát nem gazdaságos.

Üjabb kapcsolódó kérdés az, hogy hazánk fogyasztási struktúrájában a lakbérek szerepe rendkívül alacsony, általában az átlagjövedelem 4 százaléka. Adott esetben tehát a lakbérek arányos rendezése is egyik kútforrása lehetne a lakosság lakásépítést célzó anyagi hozzájárulása fokozásának. Itt arra kell gondolni, hogy amennyiben a mi népgazdaságunk helyzete az életszínvonal valamilyen komolyabb rendezését lehetővé tenné — egy bizonyos idő múlva —, nem lenne szabad elmulasztani az alkalmat, hogy ezt egyúttal felhasználjuk a lakbérek arányosabbá tételére, anélkül, hogy ez az ossz-életszínvonal kedvező alakulását jelentősebben érintené.

Az idevonatkozó határozatok az egymillió lakás hozzávetőleges irányszámaként leszögezték, hogy kb. tiű százalékát ennek állami, 40 százalékát magánk ivi felezésben építik majd meg. Nos, a magánkivitelezésű 400 ezer lakás — szokványos (családiház) építkezési formában — csaknem ugyanennyi telket követel. Ez a megoldás földrajzilag rendkívül nagy területet ölelne fel és hatalmasan megnövelné a közművesítéssel járó kommunális tervberuházásokat. Emellett a különböző kisház-építkezés rendkívül anyagigényes, hiszen világos, hogy a földszint fölött — ugyanazon tető alatt — az emelet is elfér, s ezzel a megoldással még egy sor más anyagot is megtakaríthatunk. E megfontolásokból törekszünk tehát a többszintű tánsasház- építési megoldásokra. Családi házak esetében az egyén számára kétségtelenül olcsóbb megoldásként jelentkezik az a tény, hogy a kis családi háznál a saját munkát tudják hasznosítani, ami átlagosan 20—25 százalékkal csökkenti az építési költséget. A két szempontot kell tehát helyesen összeegyeztetni. E célkitűzés megvalósítása érdekében vannak olyan elgondolások, hogy

sorházakat, kisebb társasliázakat keli építeni, amelyek megvalósítanák némileg azokat a törekvéseket, hogy az anyagfelhasználás a legracionálisabb legyen és az építés költségei—figyelembe véve a statikai követelményeket is — az építkezni szándékozók számára elfogadható szinten maradjanak. Mindezeken túlmenően vannak még hátráltató tényezők, befolyásoló problémák, ezek azonban az építőipar belső strukturális helyzetéből erednek. Ezek .közül is érdemes kiemelni azt a megfontolandó kérdést, nem volna-e helyesebb, ha az építőipar nem a termelési érték, hanem a befejezett objektumok alapján kapná az ösztönző premizálást, nyereségrészesedést? Az építési összköltségnek megfelelő szintre történő leszorítását ugyanis feltehetően elősegíthetné egy ilyen intézkedés.

Lényegében mindennapi, a lakosság széles rétegeit közvetlenül vagy közvetve érintő és érdeklő problémák ezek. A pénzügyi dolgozóknak igen komoly és megtisztelő feladata az, hogy helyzetükből adódó áttekintésüket hasznosítsák, a szempontok helyes egyeztetésével, az arányok helyes kialakításával. Ebben az esetben jelentősen hozzájárulhatnak ennek az alapvetően fontos politikai kérdésünknek, a 1 akáskérdésnejk az adott körűimének között_ való optimális megoldásához. KAZÁR MÁTYÁS