Békés Megyei Népújság, 1961. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-13 / 111. szám

4 NÉPÚJSÁG 1961. május 13., szombat Fancsíkapuszta. ZsadSnyban hal­lottam először ezt a nevet. Furcsa név annak, aki még nem járt erre. A környékbeliek azonban jól is­merik. Beszélnek is az ott élő em­berekről. Mondják, malma és is­kolája is van. S az iskolások az átlagosnál jobb tanulók. így tör­tént, hogy a név és a dicséret fel­keltette érdeklődésemet. A pusztáról messzire kimagaso­dik a malom és az iskola épülete. Mintha hirdetné, hogy az itt élő emberek is felfelé törnek a mun­ka, tanulás és művelődés útján. Bár az ő útjuk itt a pusztán kissé göröngyös, mint az, amelyik az or­szágúiról a pusztára vezet. De vannak, akik egyengetik, akik mint a sötétben világító erős fé­nyű fáklya mutatják, merre kell menni, hogy biztosabban és ha­marabb a célhoz érjenek. Az iskola két pedagógusa, Kiss Sándor és felesége, H. Nagy Irén segíti a pusztaiakat, hogy előbbre jussanak. A kastélyszerű hatal­mas iskolaépületben a szőke hajú, barátságos fiatalasszony fogad. — A férjem nincs itthon. Egy beteg asszonyt vitt az orvoshoz. _ Em lékhangverseny Szarvason A szarvasi felsőfokú óvónőkép- i zó intézetben ma este Liszt—Bar- ■ tók-emlékhangversenyt rendez- j nek. A műsorban közreműködik a \ felsőfokú óvónőképző intézet énekkara. A műsorban Liszt, Bár­dos, Bartók, Kodály művei szere­pelnek. Az előadást a kollégium dísztermében tartják. Kiállítást rendeznek az okányi úttörők Különös kiállítást rendeznek május 18—1-9-én az okányi álta­lános iskola úttörői. A pajtások az 1960—61-es tanévben levelezés útján igen szoros barátságot kö­töttek külföldi pajtásokkal. Ennek a levelezésnek az eredménye, hogy mintegy 1300—1400 külföldi leve­let gyűjtöttek össze. Ezekből a külföldi levelekből rendeznek most kiállítást a 3983-as számú II. Rákóczi Ferenc úttörőcsapat tagjai: 80 ezer forint értékű társadalmi munka Az elmúlt évben kezdték meg Gyomén a vízvezetékhálózat ki­építését. Tervezték a törpevízmű építését, amelynek révén eljut az ivóvíz Endrédre is. Az építkezés­re csupán Gyomán mintegy 3 millió 900 ezer forintot fordítanak és 1963-ben fejezik be. A veze­tékek lefektetéséhez szükséges árkok ásását a lakosság vállalta, s ez összesen mintegy 80 ezer fo­rint értékű társadalmi munkát jelent. A lottó nyerőszámai A 19. játékhéten 4 537 971 lottó- szelvény érkezett a Sportfogadási és Lottó Igazgatósághoz. Egy nyerőosztályra ezúttal 1 701671 forint nyeremény jut. A Szerencsi Csokoládégyár művelődési házá­ban megtartott sorsoláson a kö­vetkező nyerőszámokat húzták ki­ll, 21, 22, SO, 77 a pusztának •— Jöttek érte, hogy vigye be, mert rosszul van — teszi hozzá magyarázatképpen. — A férjem­nek van itt egyedül motorkerék­párja, s ha valami baj van, őt kérik, hogy segítsen. Pedagógus, orvos, ügyész és bíró Kiss Sándor matematika-fizika szakos tanár, így aztán a tanya- központ fő embere. Orvos, ha ki­sebb baleset éri a pusztabelieket, mentő, ha sürgős orvosi beavatko­zásra van szükség, ügyész és bíró egyszemélyben, ha kisebb perpat­varban igazságot kell tenni. Mert habár alig ' -félszáznyi a kis község, akad mindig ügyes-bajos dolog, amiért kit is hívnának se­gítségül mást, mint azt, aki tudá­sával, emberségével és gyakorlati­asságával megnyerte a puszta né­pének bizalmát. Aki mindig tettre kész, aki lemond a karácsonyi és a szilveszteri szórakozásokról azért, hogy a pusztaiaknak kelle­mes estét, vidám szilveszteri mu­latságot nyújtson. Mert ilyen is volt már a három év alatt, amióta itt vannak ők ketten: a tanár és felesége. Az iskola a kulturális központ Még az ősszel történt. A ían- csikai fiatalok elhatározták, hogy segítik a pusztaiak szórakozását, színdarabot tanulnak és azt az ün­nepek alatt bemutatják az itt la­kóknak. A két pedagógus termé­szetesen vállalta a betanítást és a rendezést, s mivel kevés volt a szereplő, maguk is szerepeltek. A karácsonyi ünnepet ők is ott­hon — Békésen — a családi köb­ben, szüleiknél szerették volna töl­teni. Várták is őket s a hívó le­velek sűrűn jöttek a kis pusztai lakásba. — Jó lenne együtt tölte­ni az ünnepet, de mi lesz akkor Fancsikán? Várják az emberek az előadást! — töprengtek mindket­ten. Végül is megszületett a dön­tés: maradunk. És maradtak. Fancsikapusztán soha nem volt még olyan szép ka­rácsony, mint akkor. Az iskolater­met megtöltötték az ünneplő pusz­taiak. Színjátszóknak még talán sehol nem volt nagyobb sikerük, mint annak a kis gárdának, akik akkor felléptek. így múlt el a Szil­veszter is, akkor sem mentek ha­za. Együtt búcsúztak az óévtől és együtt köszöntötték az újat a pusztaiakkal. — Soha nem válnék meg Fan- csikától, nagyon szeretek itt lenni — mondja a szőke tanítónő, aki népművelési előadó, könyvtáros, pedagógus, feleség, édesanya egy­személyben. — Sokat olvasnak itt az embe­rek. A könyvtárunk 315 kötetes, s néha alig van bent könyv. A já­rási könyvtárral jó a kapcsola­tunk és rendszeresen cseréljük a könyveket, így az olvasók hozzá­juthatnak a legújabb kiadásokhoz is. Csaknem minden háznál van rádió. Emellett hetenként egyszer filmet is vetítünk. — A télen esténként diafilme­ket is vetítettünk gázlámpa fényé­vel, most már több a kinti munka, s így csak hetenként egyszer a keskeny-filmvetítést tartjuk meg. Ez azonban valóságos ünnep Fan­csikapusztán. Ilyenkor megtelnek a kis padok, a házakból hozzák a „pótszékeket”, s alig lehet meg­mozdulni. A nagy tanterem — ahol a vetítés van — kicsinek bi­i zonyult. — Hátha még villany is leaner! — teszi hozzá sóhajtva; — Akkor még sokkal többet lehetne tenni a pusztaiak művelődéséért... Televíziót is vennénk... Önkéntes továbbképzősük Azután a tanulásra terelődik a beszélgetés. A kis szobában szin­te megmelegszik a levegő attól a lelkesedéstől, ahogyan az iskola 23 tanulójáról beszél. Mutatja az osztálynaplót. — Egyetlen igazolatlan hiányzónk sincs már hónapok óta! — mondja vidáman, s hangjában ott bujkál egy kis büszkeség is. A nyolcadi­kosaink megálliák a helyüket a középiskolában is. Szeghalomról és máshonnan kaptunk már leve­let, amely a fancsikai tanulók jó eredményeiről szólt. A politechnikai oktatást is be­vezették. A Búzakalász Tsz 1 hold földet adott erre a célra, s a tanu­lók rendszeresen dolgoznak itt. Csupán egy bánatuk van. Szem­léltető eszközökben bizony igen szegények, bár ezen sokat segít a főiskolát végzett és sok tapaszta­lattal rendelkező tanár. Kiss Sán­dor maga állít össze szemléltető eszközöket, de még így sem kielé­gítő az iskola készlete. Helyes len­ne, ha a megye valamelyik isko­lájában akadna fölösleges — fő­leg fizikai szemléltető eszköz, azt elküldenék ennek a kis iskolának s a fanesikapusztai gyerekeknek így is megkönnyitenék a tanulást, akik szeretnek tanulni. Mi sem bi­zonyítja ezt jobban, mint az, hogy az idén két tanuló: Zala Nándor és Csákány Júlia önként jelent­kezett továbbképzésre. Ök tavaly jártak nyolcadikba, de rendsze­resen eljönnek most is az egyes órákra — mondván: hogy ne fe­lejtsünk ..meg hogy „olyan jó iskolába .járni!”... A kis pusztai közösség magába fogadta a két pedagógust. Szere­tik, megbecsülik őket, nevelik, Ta­nítják gyermekeiket, segítik az új nemzedék fejlődését, de bízhatnak is bennük, ügyes-bajos dolgaikban mindig támaszt, tanácsadót látnak a két emberben, s talán nem is kell ennél nagyobb elismerés. Ezért fogadtak hűséget a pusz­tának, s így találta meg életcélját a fanesikapusztai pedagógus-há­zaspár. Kasnyik Judit érejeJéí—<Tö ** iJ ét éJ éJ éJ it ct V „Társaslap' Azt mondja a tízpercben Jani, egy árulkodós gyerek: — Tanító néni, a Liviké meg a Marika mindenfélét irkáinak a gyerekekről, meg a tanító néni­ről... Bevált a pedagógiai fogásom, hogy bizonyos esetekben hallat_ lanná teszek egyes dolgokat. Jobb nem beszélni róla, mint felfújni és felhívni rá a figyel­met, így magától elmúlnak egyes rossz szokások. De most felfigye­lek a majdnem m,ináig alapta­lanul vádaskodó Jani szavára. Két kedves, kilencéves leány­kát próbál befeketíteni, olyan két tanítványomat, akik három évi együttlétünk alatt nem okoz­tak nekem semmi kellemetlensé­get vagy bosszúságot. A „vádlottak” megszeppenve ülnek a kályha melletti melege­dő pádon. Hűséges barna sze­meiket nyíltan rámnyitják, ha­jukban reszket a fehér nájlon- szalagocska. Kezük idegesen gyűri a beárult cédulácskákat. Barátságos szóval kértem el tő­lük és ahogy átfutom a kockás füzetlapot, elmosolyodom. Gyer­mekkorom kedves szokásai, a ba­rátság, nevelőink iránti szeretet naív megnyilvánulásai, íme újra feltámadnak előttem. Társaslap. Ez áll a papírdarab elején nyomtatott betűkkel, s alatta: „Aki engem nagyon sze­ret, írja ide a nevét”. A csinos félkörívekben, amik úgy sorakoznak, mint a félhol­dak, egy-egy kislány neve áll. És mindjárt az elején felfede­zem a saját nevemet is, az ő kéz­írásukkal. — ,,No, ez igazán kedves tőle­lek — mondom a színt változ­tató lányoknak. — De adjatok radírt, majd én sajátkezűleg írom ide a nevemet töltőtollal... Az árulkodó elsomfordál, a lányok diadallal mutogatják a társaslapot. A hangulat felolvad, mindenki füzetlapot vonalaz, én pedig az emlékkönyvről magya­rázok. Kisül, hogy nem is isme­retlen előttük ez a fogalom. Még a borzalmas emlékversikéket is tudják, hogy aszongya: „Evezz, evezz az élet tengerén, köss ki a boldogság szigetén.” Másnapra kitör az emlékkönyv-láz. Igazi, bőrkötésű, kulcsrajáró könyvecs­ke nem akad a tanyán, csupán tisztalapú iskolai füzetbe irkái­nak. Én pedig délutánonként rózsa­csokrot, pillangót, kismadarat pingálgatok örömmel, megifjod- va és tele emlékezéssel. Csupán az emléksorok megválasztásá­nál leszek újra felnőtt és „taní­tó néni”. „Csak tanulj szorgal­masan...” „Légy jó mindhalálig” írom nagy komolyan, habár tol­iam engedetlenül ficánkol és ezt akarja velem leíratni: „Ősz ki­rály a hegytetőn, átkozódik ret­tentőn”. Ezt kívánja szerető barátnőd, Szabó Lujza, III. h. o. tanuló. Miként tette ezt egy néhai osz­tálytárs, a polgári iskolában. Anno dacumal, vég volt, igaz se volt talán_ HÚSZAK ISTVANNÉ nmmiuiiimmimminuuiuanuamiiuHuumuunniuinii Honvédelmi nap Orosházán A Magyar Honvédelmi Sport- szövetség járási szerve, a KISZ já­rási és városi szervezetével és a Hazafias Népfronttal együtt má­jus 14-én, a 70 éves május 1 em- lékezetéi'e honvédelmi napot ren­dez. Ezen a napon az orosházi re­pülőtéren fél 10 órai kezdettel 4 órás műsort rendeznek. A műsor­ban lovas- és feutyábemutatój re- pülőmodellek műrepülő bemuta­tója, vitorlázó gépek egyéni repü­lése, motoros repülő egyéni műre­pülése és ejtöernyősugrás követi egymást, majd este 7 órától haj­nali 4-ig az Alföld szálló nagy­termében tombolával egybekötött bálon szórakozhat a közönség. Fürdővendég voltam i. — MI TÖRTÉNT a lábaddal, miért sántítasz? — kérdezték munkatársaim. — A tavasz! — feleltem, s jelen­tőségteljesen hunyorogtam, hadd higgyék, hogy kerítéseken ugrál­tam át. — Nehogy Don Juan-nak nézzé­tek! Reumás a lába! Tavaly ta­vasszal sem focizott a színészek ellen — hütötte le a kedélyeket az egyik kolléga. — Mért nem mész gyógyfürdő­be, ha reumás vagy? — kérdezték többen is egyszerre. — Megyek, már a zsebemben a beutaló. — Meg vagy huzaitva?! Április­ban üdülni? — íitymálkodott az a kollégám, akinek tavaly télen len­gyelországi útjához golf- és te­niszütőket, fürdőnadrágot és egyéb nyári holmikat javasoltam. — Igen, most megyek. Két ok­ból is. Egy: most fájnak a futó­műveim, kettő: most kaptam be­utalót. — Aztán Hóvá mész? — Hajdúszoboszlóra. — NEM AKARLAK elrémiszte­rn, csupán egy-két jótanúcsot adok, ha megfogadod. Azt aján­lom, hogy mankó nélkül ne indulj él, mert különben nem tudsz ha­zajönni. Az én ángyikám egyszer színtiszta egészségesen ment el egy áprilisban Szoboszlőra, megfázott, s annyira reumás lett, hogy man­kóval jött haza. Csalóka ám az április. Csizmát, kucsmát, télika­bátot feltétlen vigyél magaddal, mert havazás várható. Erről jut eszembe: vigyél silécet is. mert a hortobágyi hegyekre biztosan vas­tag hótakaró hull. Ha van korcso­lyád, azt se hagyd itthon, lehet, hogy amint megérkezel, másnapra már befagy a fürdőmedence, s mit csinálnál korcsolyázásnál egyebet? Nem vitatkoztam vele, megígér­tem: mindent viszek magammal, amit javasolt, bár abban nem vol­tam bizonyos, hogy a Hortobágy az hegység-e, vágy síkság. S még bizonytalanabbá váltam, mikor főnököm azt mondta: Tudod-e, hogy arrafelé, Szoboszló környé­kén terem a délibáb? — Hallottam mér ilyesféléről... — Nos akkor, visszafelé jövet, hozzál nékem egy jókora csokor délibábot, mert nagyon szeretem az illatát. MINDENT MEGÍGÉRTEM, csakhogy szabaduljak tőlük, s el- sántikáltam Szoboszlőra. Útköz­ben eszembe jutottak korábbi üdü­léseim formaságai, köztük a szo­kásos ismerkedési est. Szép dolog az! Az ország minden tájáról ösz- szeverődő emberek elmondják, mi a nevük, hol laknak, mivel foglal­koznak. Azaz bemutatkoznak. — De mit ér az ilyen bemutat­kozás? — háborogtam magamban. — Mit érek véle, ha tudom, hogy egyik szobatársam Talicskaször- csögéről, a másik Recsegepusztá- ró'l jött, az egyiket Kis Péternek, a másikat Nagy Péternek hívják, s az egyik könyvelő, s a másik pénz­táros? Elhatároztam: reformot vezetek be az ismerkedésnél. Ja­vasolni fogom az üdülő vezetőjé­nek, hogy rögtön a megérkezés pillanatában rendezze meg az is-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom