Békés Megyei Népújság, 1961. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-16 / 89. szám
'N ]/ KOROSTAJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE VÁNYUSKA j: A pince szűk és do'aos voit. A minden robbanásnál megremegd, kézzel gyúrt faggyúgyertya fénye a salétromos falról visszacsillogott, de még így is kísérteties félhomályba burkolóztak a padlón, vagy a sebtében tákolt priccsen mozdulatlanul fekvő alakok. A télikabátba, nagykendőbe, s más ezernyi göncbe bújt emberek nem aludtak. Nem hagyta őket pihenni az éhség, az egyre közelebb hallatszó becsapódások, ropogó géppisztolytűz és a várakozás... Mert vártak valamit! A feltáruló ajtó keretében a vöröscsillagos sapkát vagy egy bombát. Az első az életet jelentette, a másik a halált, de egyformán az éhség, a szomjúság csillapítását, a remegéstől, a rettegéstől való megszabadulási. Vártak, türelmetlenül számolták a perceket, az órákat, szótlanul gyúrták a gyertyát, mert egyedül csak annak fénye jelezte: élnek. A pince vasajtaja nyikordult. Először a géppisztolycső villant meg a sárgás fényben, majd a katona is belesett... Simon Lajos, a földszinten lakó esztergályos kiáltott fel elsőnek. — Oroszok!.:. Itt vannak az oroszok!... Végre itt vannak! A katona csak sejtette a szót, látta, de inkább csak érezte: örülnek ezek a csontig lesoványodott emberek. Nehezen törte a magyart. — Nem menni ki... ott van bum-bum... Ne félj, orosz jó barát — mondta, s még megkérdezte — szoldát nincs? — A fejek egyértelműen ringtak: nincs. majd kényelmesen helyet keresve a pincezugban, leült a földre. Köpenye zsebéből kenyeret húzott elő, s majszolni kezdett. A felnőttek nézték egy darabig, belélegezték a kenyér savanykás illatát, aztán elfordultak, ne lássák a pöttömnyi katona nyálcsordító harapásait. A gyerek is észrevette ezt... — Pázsáluszta — szólalt meg újból, és Simon Jóskának égy falat kenyeret nyújtott. — Ványuska — mutatott önmagára, amikor a másik gyermek még mohóbb harapásokkal falta, tömte magába a fekete kenyeret. — Haros? — kérdezte — s egy újabb karéjt húzott elő, amit testvériesen megosztva átnyújtott új pajtásának. Simon Jóska szemében könny égett, nézte a vele egy. korú fiút, s kezében gombóccá gyúrta a friss kenyérbelet. — Jóska — mondta, majd a géppisztolyra mutatva megkérdezte. — Igazi? Ványa nem értette, nem is volt ideje válaszolni, mert társa visszatért. Ványa nagy barna szemét a pincelakókra emelte. Nézte, sokáig nézte őket, s talán a maga sorsa jutott eszébe... Valahol Ukrajnában történt, nem is olyan régen. A németek visszavonuláskor felperzselték a falut, megölték szüleit, s ő csak úgy tudott menekülni a vérzivatarból, hogy elbújt a krumpliföld magas bokrai között. A katonák szedték föl, azok etették, s ő segített nekik a maga módján... A gyerek elfordult és társára nézett. A maguk nyelvén beszéltek... Mindenki őket figyelte. Ványa igyekezett valamiPattanásig feszültek az idegek ezekre a szavakra. A férfiak der_ medten összenéztek, s az egyik asszony hisztérikusan íelsikoltotl: — Ne engedjék!... Gyerek mégi Egy pillanatra csend lett. Mély, bántó csend. Még kint az utcán sem dübörgött ez idő alatt a harc heves vihara. Aztán mintha csak a pokol szabadult volna el, dör- gött az ágyú, hallatszott a lövedékek velőtrázó sivítása, pattogtak a kézifegyverek. Mozgott a föld, hullott a vakolat, nyögött a ház az acél, a tűz eszeveszett tombo- lásában... Az emberek, a katona is egyre csak az ajtó szürke vasát nézték. Senki sem mozdult. Az idő lassú múlását a két gyertya sercegése jelezte... Léptek koppantak a lépcsőkön ... A nehéz vasajtó hirtelen sarkig csapódott, kékes fény lobbant, majd iszonyú robbanás rázta meg a pince dohos levegőjét, sötétbe borítva mindent... Süket csend, s az egyik gyertya lángja fellobbant... A mész, a por, a puskapor szaga lebegett a levegőben .;. A magányosan égő gyertya az ajtókeretre vetette fényét. Az előtér sárgás négyszögében szétszakadt hátizsákból kihullottak a barna cipók, amelyekre rubin- csöppekben hullott a gyermekkatona, Ványuska vére.,. Gémes Gábor Ihletődések korát éljük Vállas, erős, derűs tekintetű egyenruhás fiatalember száll ki a vnukovói repülőtéren egy 1L—18-asból. Sapkáján vörös csillag, vállpántján őrnagyi rangjelzés. M agabiztos léptekkel, katonás lendülettel indul előre — meghatározott irányban. Kétoldalt ujjongó emberek sövényerdeje. Am a fiatalember legelső feladatának kíván eleget tenni, s ezért nem néz sem jobbra, sem balra, csak megy. megy mind lendületesebb erővel, nagyszerűen, csodálatosan, ahogyan egy roppant esemény büszke, boldog részese és hírvivője mehet. Már-már azt hinné az ember, hogy a sorfalnak és ennek a lendületes előretörésnek sosem lesz vége, mikor hirtelen előbukkan a várakozókkal teli emelvény. Elöl egy férfi áll levett kalappal, s miként a nagy-nagy család feje, szerető tekintettel simogatja a messzi útról érkező fiút. A dalia felsiet hozzá, feszes tartásban megáll előtte, s kezét tisztelgésre lendítve jelenti, hogy — megérkezett a csillagokból! — Pillanatnyi felemelő csend, s aztán zúg az éljen, miközben ők ketten átölelik, csókolják egymást, ennek a történelmi percnek szívet hevítő érzésével. A távolbalátó messze földrészekre sugározza szét a nagyszerű jelenetet, s aztán a többit: a felejthetetlen utat Moszkva szivébe, s a Vörös téren mámoros hangulatban áradó embertengert... Az egész világon hevesebben vernek most a szépért, nagyszerűért dobogó szívek, hiszen a szovjet nép diadala az egész emberiséjé is. írók, költők, ez a kor, melyben az emberiség, letépve a vonzás súlyos láncát, kitört az űrbe — ez ne adna nektek ihletet az íráshoz? És itt körülöttünk, közvetlen közelünkben kerekedik az ember egy másik súlyos vonzás, a sokezer éves paraszti röghöz kötöttség fölé. Most tépte el magát népünk paraszti része teljes egészében a magárahagyatottság, a tcstvértelenül mély és sivár egyéni életforma lefelé, a múltba húzó emb elsorvasztó hatalmától egy örök életre való szakítással. Még fájnak a béklyóktól szabadult kezek, még nem egynél roggyanó a járás a szabadságos nagy nekiindulás- kor, de százezrek már megmutatták és újabb százezrek tesznek bizonyságot arról, hogy lehet élni és mindjobban élni ezzel az újmódi, friss, erős szabadsággal! — Ahány gazdája csak van ennek az eggyé ölelkező újnak, annyi íze, színe, érzése kívánkozik toll alá a mcgrendítöen szép változásnak.— írók, költők — ki állhalja meg. hogy ne zengjen minderről? Lehet gyönyörűbb téma a mánál, holnapunk drámaian nagyszerű, hősi világrahozójánál? Mi, a toll hivatott forgatói nézhet-^ jük-e tétlenül a partról népünk, földünk dübörgő jelenét? Izgat-™ más, döbbenetesen nagy dolog volt az első, emberkéztől pattantott szikra, amint máglyát gyújt, mely belekap a jégkorszak fagyába! Meglepő és felemelő volt tudni, hogy a Föld körülhajózható és megismerhető — és így tovább az ember véres, virágos útján. Azonban nem volt még korszak a történelemben, amely oly zsúfolt lett volna az alkotó ember teremtette csodákkal, mint a miénk. Olyan időket élünk, amikor az író, költő múltba fordulása nem más, mint nagyszerű korunk semmibevevése. Új Rezső JHútőr is szerelem A katona egy mozdulattal hátralökte fegyverét a vállán, s megszólalt: — Én csinál telefon — majd kis szünet után folytatta. — Várni! Hetek, hónapok félelme oldódott fel hirtelen. A pincelakók zsongtak, egymást csókolták, s újabb gyertyákat gyújtottak. Már híztak, hittek a jövőben. Az ajtón egy aprócska legény lépett be nagy komolyan, kezében a híradósok jól ismert vezetékdobjával. Füles katonasapkája egyenesen állt a fején, hátán ott nehezedett a géppisztoly és barna köpenyének uj iából alig látszott ki fehér, még gyermeknyi keze. — Zdrasztvutye! — köszönt, s letérdelve ügyes újakkal bogozta ki a vezeték végét. Felnézett az emberekre. Alig lehetett több 12 évesnél. Rózsaszín arcáról, nagy barna szeméből a kamasz bátorsága, s valami kedves szeretet áradt. — Telefon — mutatott a drót végén biggyeszkedő készülékre, ről meggyőzni az idősebbet, aki először hajlíthatatlannak bizonyult. A gyerek egyre csak a pincében csendben ülőkre mutogatott, majd lábával toppantva adott nagyobb nyomatékot szavainak. Az idősebb egy darabig tettetett méreggel nézte, majd elmosolyodott és igent intett a fejével __Ványa me gfordult, s mutáló kamasz hangján a félhomályban ülőknek odakiáltott: — Mnogo hieb!;.. Mnogo hieb!... — Ezzel sarkonfordult, előretolta géppisztolyát s kilépett az ajtón. Sercegett a gyertya, s a csendbe fülfájdítóan csattantak bele a lövedékek dörrenései... Simon Jóska egyszeresek nekirontott az ajtónak: — Ványa! — kiáltotta — Ványa, veled megyek!.;. — A katona elkapta a karját, szemével még mindig az ajtót nézve, remegő hangon rákiáltott: — Nem menni ki!... Ványuska hoz kenyér sokat... Köröstáj-vita Pénteken délután a TIT megyei klubjában a Békés megyei írók Köre vitát rendezett az elmúlt évben megjelent kulturális melléklet írásaiból. A kör tagjai megállapodtak abban, hogy a közeljövőben ismét rendeznek ilyen jellegű vitát, mert ez segíti az írók fejlődését. A szakmai vitában több hozzászóló hangsúlyozta, hogy a ma emberének ábrázolása elképzelhetetlen a legfejlettebb ideológia nélkül. A vitában megállapították azt is, hogy a lapban megjelenő írások segítik az írók fejlődését és teljesebbé teszik az olvasóknak a valóság megismerését AZON A TAVASZI délutánon Eszti éppen egy pelyhes kiscsibét simogatott a tenyerén, amikor megpillantotta a fekete hajú, nyúlánk fiatalembert. — Ez meg kiféle? — szólt hátra halkan a mögötte foglalatoskodó Katinak, aztán mindketten kritikus kíváncsisággal mustrálták a férfit. — Még nem láttam errefelé — súgta vissza társa. Tovább azonban nem folytathatták, mert a jövevény mosolyogva rájuk köszönt. — Jónapot, kislányok! — s a kezét nyújtotta — Szabó István, mezőgazdasági mérnök vagyok; pontosabban mától fogva a maguk föállattenyész- tője. — Igazán? — nézett nagyot Eszti a csodálkozástól, s alig sikerült visszatartania a kikívánkozó nevetést. Ez a gyerekember lenne a felettesük? Hogyan tud ez fegyelmet tartani, tekintélyt szerezni? Letette a kiscsibét a földre, és nőies mozdulattal megigazította a haját. Az agronómus beszédes szemmel nézte. — Megy a munka? — kérdezte később zavartan. — Muszáj... — felelte Eszti, majd kisvártatva komoly arccal hozzátette: — Mondja, maga már borotválkozik? Mert, ahogy elnézem, még nem valami sokszor ünnepelhette a születésnapját. AZ AGRONÓMUS elpirult, nagyokat nyelt, amitől az ádámcsutkája meg-megugrott, mint egy szilaj csikó. — Igen... borotválkozom... De látom, maguk nemigen takarítanak — támadt hirtelen emelt hangon. — Hogy-hogy nem?... Érdekes! Akkor mitől csak öt százalékos az elhullás? — nyelvelt Eszti. — Én már hallottam alacsonyabb százalékról is — így az agronómus. — Akkor miért nem abban a szövetkezetben keresett munkát? — mondta tovább a magáét Eszti. — Mert itt. maguknál szeretnék rendet teremteni... — Akkor jól kösse fel azt a bizonyos... ■— Bízza csak rám —fordult sarkon mérgesen az agronómus és elszelelt. így történt az első találkozás, de néhány nappal később már Eszti és Szabó Pista egészen jól megértették egymást. Ennek ellenére a lány eléggé hűvösen „kezelte” az agronómust, csak a legszükségesebb dolgokról beszélt vele. Szabó Pista sem nézte közömbösen a lányt. Már az első napokban azon kapta magát, hogy valami átforrósítja a szívét, ha a csípős nyelvű baromfi- gondozóra gondol. Megtudta, hogy szenvedélyes motoros, s azt is, hogy a tavalyi keresetéből vett egy zöld Pannóniát. De igazán akkor tetszett meg Eszti a fiúnak, amikor az meggyőződött róla, hogy a Pannónia hátsó ülése mindig üres marad. Elhatározta jókedvében, hogy próbára teszi a lányt, érti-e annyira a motort, mint amennyire szereti... Tervének megvalósításához hamarosan kedvező alkalmat nyújtott a legközelebbi közgyűlés, amelyet a falutól mintegy három kilométerre lévő tanyaközpontban tartottak meg. Természetesen, Eszti most is a Pannónián érkezett, modern vonalú hosszúnadrágot viselt, és a haját pöttyes kendővel kötötte hátra. Büszkén állította a motort az öreg eperfához, s csak félvállról fogadta a fiú köszönését. AMIKOR bement a lány a terembe, Pista apró papírszeletekből gombócot gyúrt, s a motor gyertyájára helyezte, majd rászorította a kábel végén lévő hüvellyel. Aztán ö is elvegyült odabenn, a szövetkezeti tagok között... Alig várta, hogy szemtanúja lehessen a tűzpróbának. Véget ért a közgyűlés. Az emberek kisereglet- tek az udvarra, és ki kerékpárra ki motorra ült, néhányan pedig gyalogosan vágtak neki a faluba vezető útnak... Pista tisztes távolból figyelte a lányt, amint fürge mozdulatokkal készülődött az induláshoz. Hiába rugdalta azonban az indítókart, a motorból nem tudott egy-két szusszanás- nál többet kicsiholni. Szemmel láthatólag dühös volt, és a homlokát törülgette... — Nem akar engedelmeskedni? — lépett közelebb Pista. — Látja — mondta Eszti idegesen, — Látom... de meddig?
