Békés Megyei Népújság, 1961. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-02 / 79. szám
2 MÉPÚJSÁG 1961. április 2., vasárnap A DEMOKRÁCIA NAPSZÁMOSA Ahogy ott öl egyenes derékkal, előre hajolva, fejét kissé felemelve a hűvös szoba faragatlan faasztala előtt, Kolozsvári egyik rézmetszetének, az „Agitátorának markáns alakját juttatja eszünkbe. Rőt, kicsinyke bajuszának színe erősen elüt már fehéredé hajától, mozdulatai azonban, ha néha-néha belényilall is vállaiba a reumatikus fájdalom, még fiatalosak, gyorsan hevülők. Energikus taglejtéseit nem törte meg a 60 esztendő. Ha utcán találkoznánk vele — meg ne sértődjék — valami régről konzerválódott cselédem- bemek vélnénk, erősen kopottas öltözéke után ítélve. Pedig a múltban sem volt cselédember Smiri István, hanem kubikolt, s mint részesarató is, ha a sorsa úgy hozta, sztrájkokat vezetett az úrak ellen. — Bizony elvtárs, szegény proli voltam én a múltban. Nem volt egyebem, csak a taligám. De az urak előtt nem görnyedtem meg soha... — Szinte akaratlanul is nagyobb nyomatéket ad szavai súlyának energikus mozdulataival. A terebélyes Smiri néni, aki egy emberöltőn át hű élettársa volt párjának és nem hagyta el a legválságosabb napokban sem, most is itt sürög-forog körülötte. Szappant főz a konyhában, de ahogy ideje engedi, be-bekukkant, megáll egy keveset, s közbe-köz- beszól: „Várj csak, ezt hadd mondjam el én... Te olyan keveset beszélsz ... Mondják is rá, elvtárs — fordul felénk —, hogy világéletében szerény ember volt... ’< S azzal folytatja tovább, ahol a férje, hogy önmagát ne kelljen kiemelnie, abbahagyta a beszédet. Már a felszabadulás utáni éveknél tartunk, s kettőjük szavai nyomán lassan kibontakozik egy fáradhatatlan agitátor 16 esztendejének tevékenysége a jobb életért. Mert Smiri István 1944. október 15-től, amikor End- rődön megalakult a kommunista pártszervezet, jelenünkig szinte mindennap ott volt az első vonalban, ahol védeni kellett a dolgozók érdekeit. Az első évben a helyi párt-1 szervezet végrehajtó bizottságának tagjává választották az end- rődi kommunisták. Mint régi ereklyét őrzi Smiri elvtárs az ezekről szóló feljegyzéseit, azt a Naplót, amelynek adataiért ma is annyiszor felkeresik a nyomolvasó úttörők. Hadd idézzünk a sárguló noteszlapokból szemelvényeket: „1944. október 15 . . . MKP, alakuló gyűlés ... Engem is tagjául választ v. b. Még ég a Weisz féle ház teteje... Meg kell indítani az életet. Előbb a pártban ... Helyre kell állítani a köz- igazgatást ...” ... „1944. november 12 ... A kommunisták összefogtak. Engem bíztak meg a szövetkezeti malomban lévő áram- fejlesztő megindíttatásával. Megtaláltam a hajtószíjat... holnap már lesz áram ..... „1945 ... november 15. Megindult a malom A Töviskesi Állami Gazdaság felvesz mezőgazdasági gépek javításában jártas, állami gazdasági gyakorlattal rendelkező szerelőket. Órabér 8,50 Ft-ig. Útiköltséget felvétel esetén térít. Jelentkezés a gazdaság központiban — gépesítési iroda. 13918 is, őrölteinek a parasztok ... Nekünk nincs mit .őröltetnünk." ... „1945. február 10 ... A párt v. b. titkárul választ... Feladat: megalakítani a MADISZ-t, a földmunkás szakszervezet helyi csoportjait.” Kisgyűlések... A községben s a külterületen: Kocsorhegyen, Nagylaposon, Öregszöllőn éjt nappallá téve szervezte Smiri István a volt cselédeket, kisparasz- tokat. Tíz helyen alakították meg a helyi szakszervezeti csoportokat, amelyekben biztosítva volt a párt befolyása. — Nem volt nyolcórai munkaidő, nappalunk összekeveredett az éjszakáinkkal, de csináltam én is, mert tudtam miért teszem — mondja Smiri elvtárs. — Pénzt nem kaptunk a pártmunkáért, én sem, mint titkár. A család meg szűkölködött. 1945 decemberében el kellett mennem munkába, mert nem volt kenyerünk. De azért a v. b. tagja maradtam... — ... Mert nekünk nem jutott föld ám, tudja elvtárs — szól ismét bele Srhiri néni. — Vagyis jutott volna, de az én uram világéletében olyan szerény volt, hogy magának nem kapart soha ... — Hogy is nézett volna az ki — torkolja le élettársát Smiri István —, hogy amikor annyi volt a jelentkező, a föld pedig Endrődön olyan kevés, éppen én, a párttitkár mérettessek magamnak ... — Hát igaz — csendesedik el az asszony. — Mondták is a rokonok, meg az ismerősök, hogy az én uram olyan élhetetlen. Ott ül a hivatalban, azt’ mégsem viszi semmire sem... — Szóval azért minden este' s ha kellett, éjszakába nyúlóan is mindig ott voltam a pártban — tereli el a témát Smiri István. — 1950 elején a párt akaratából községi bíró lettem a korrupt régi bíró helyett, akit elzavartak. Olyan embernek kellett odamenni, aki nem tántorodik meg, mert sok volt még a régi vér az állam- gépezetben. Az volt akkor a jelszó is, hogy: „Ki a fasisztákkal a közigazgatásbólEmlékszem, akkor felkeresett egy pesti újságíró — folytatja Smiri elvtárs —, és állítólag az én mondataim alapján olyan rózsásra festette nálunk a helyzetet, hogy az már nem volt igaz. Sose’ szerettem csak azt mondani az embereknek, ami szép, hanem mindig a való igazat. Ezért értettem meg magamat mindig velük. Mert nem vagyunk mi bálványimádók, de nem is mondjuk a tövisre, hogy rózsa. Ez félrevezetés lenne és senki sem szereti, ha félrevezetik. No, hogy szavamat nem felejtsem, ki is eb- rudaltuk a községházáról a nép félrevezetőit. 1950. október 22-én, az első tanácsválasztások után aztán a járási tanácshoz kerültem, mint ipari-kereskedelmi-köz- lekedési-begyűjtési osztályvezető. 1957. február 15-ig dolgoztam a járási tanácsnál. Majd a megerőltető munka és az a rengeteg nyavalya, melyet még a múltban szereztem, tönkretette az egészségemet. Az idő is elszállott fölöttem — mosolyog bánatosan Smiri elvtárs —, így átadtam helyemet a fiataloknak. Azóta ismét a helyi tanács v. b. tagja Smiri István. Fizetést nem kap ezért a beosztásért, mégis egyike a legaktívabb tanácstagoknak Endrődön. Mint 16 esztendő óta mindig, ha kell kis- gyűléseket tart. vagy házról házra jár most is, hol a pártbizottság megbízásából. Legutóbb tanácstagi, beszámolót tartott körzetében, ahol többen felszólaltak: „Nekünk járda kellene” ... „A mi utcánkban meg az árkot kéne rendbehozni” ... „Mikor szerelik fel azt az égőt a sarokra? Szóljon már a tanácson, Smiri elvtárs!” S a 60 esztendős veterán-aktíva fáradhatatlanul tolmácsolja a tanács előtt az emberek akaratát, véleményét, javaslatait. Majd mint v. b. tag, maga szervezi a társadalmi összefogást. a helyes javaslatok megvalósítására. — Az égöt mar felszerelték a sarkon. A járdásítás és az árok rendbehozása azonban még nem oldódott meg — mondja. — Többet nem is mondunk soha az embereknek, csak annyit, amennyi megvalósítására képesek vagyunk. — Dehát ezt társadalmi munkában is meg lehetne oldani — vetjük közbe. Smiri elvtárs elkomorodik. — Tudja elvtárs, amikor a Vo- rosilov úton csináltuk a járdát, én szerveztem a társadalmi munkát. De nemcsak hogy szerveztem, elöl is jártam benne. Most azonban ... több mint egy hónapja nyomom az ágyat, ma keltem fel először. Gyenge vagyok még. Aztán hogy nézne az ki: én szervezem a társadalmi munkát és nem veszek részt benne. Még azt hinnék, kihúzom magam belőle. Nagyon megviselt ez a fránya reuma. Fürdőbe kellene mennem az asszonnyal együtt, mert szegényt, őt magát is gyötri a köszvény ... — ... De azért egy lépést sem tesz, hogy kapjunk valami beutalót Hajdúszoboszlóra vagy Hévízre — zsörtölődik megint az aszszony. — Hiszen tudják az elvtársak, hogy beteg vagyok .. . Talán ha nem szólok is, szereznek nekem valami beutalót.., Azt hiszem, ennyivel tartozunk is Smiri Istvánnak, aki a sok tízezer között népi demokráciánk egyik hű napszámosaként önzetlenül járult hozzá eddigi eredményeinkhez. Varga Dezső So-itCLx a A SÍRT emberek állták körül. Civilek és katonák. Szovjet katonát temettünk. A jelenlevők közül kevesen ismerték őt. Bajtársai, akikkel együtt a városba érkezett, már hetekkel ezelőtt tovább vonultak. Ö itt maradt. Örökre. Egy házban laktunk. Mélyen érző, vidám természetű fiatal ember volt. Esténként sokszor meglátogatta családi körünket. Ahogy mindjobban megértettük egymás szavát, úgy mélyült a barátság közöttünk. Sokat mesélt szülővárosáról, Sztálingrádról, édesanyjáról, akivel a sztálingrádi csata hevében találkozott. Azóta nem hallott felőle. Szeretett' a civil munkájáról beszélni. Elkérte olajos micisapkámat és felvette a kék munkászubbonyomat is. Sokáig nézegette magát, a tükörben. Nevetve újságolta, hogy közeledik a győzelem órája és akkor hazamegy. Magyarázta, hogy otthon nekik is van kék munkásruhája. Ha béke lesz és újra felépítik a gyárat, ismét az esztermajd. szakpapad mellett dolgozik Szenvedélyesen szerette a hol a helyi tanács, máját. A tízmilliomodik magyar állampolgár örüljetek ti is bácsik, nénik az életnek! Ezt üzeni Takács Marikat a tízmilliomodik magyar állampolgár, Kevermesről. Kettős ünnep a Sarkadi Cukorgyárban A múlt évi jó munka eredményeként a Sarkadi Cukorgyár elnyerte az élüzem címet és a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját. Az élüzemavató, illetve zászló- átadó ünnepséget április 1-én, szombaton délután 5 órakor tartották meg. Az ünnepségen Gáspár elvtárs, a gyár igazgatója megnyitó beszédében ismertette azokat az eredményeket, amelyek alapján kiérdemelték a kitüntetést. A Minisztertanács és a SZOT zászlajának átadása után kiváló dolgozókat jutalmaztak. Az „Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója” fel- vényt, s a velejáró ezer forint jutalmat két dolgozónak, az üzem kiváló dolgozója jelvényt 10, kiváló oklevelet pedig 27 gyári munkás kapott. Mintegy 80 ezer forintót osztottak ki a dolgozók között, két fiatalt pedig csehszlovákiai körútra küldenek jutalomként. Az ünnepség után közös vacsorán vettek részt, majd kellemes hangulatban ünnepelték múlt évi munkájuk eredményeit, hazánk felszabadulásának 16. évfordulóját. puiUfrctíi Egyikünk sem gondolta, hogy a terveket éppen másnap vágja majd ketté a háború halálos véletlenjének könyörtelen törvénye. Azokban a napokban a kórházban dolgoztam közmunkán. Egyik nap későig eltartott a munka. FÁRADTAN lépkedtem hazafelé a gyéren kivilágított utcán. Tudtam ugyan, hogy a városnak ezen a részén banditák garázdálkodnak, de nem tartottam semmitől, mert csak egy ugrásra laktunk a kórháztól. Már csak néhány lépésnyire voltam otthonomtól, amikor a sötétben egy alak tűnt elém. Erőszakosan nekemüt- között, vállánál a fal felé sodort, majd tovább lépett. Azt hittem, békességgel elmegy, amikor hirtelen visszafordult és furcsa kiejtéssel rám mordult: Sztoj! Megálltam. A következő pillanatban az alaktól kissé távolabb fény villant a szemembe. Jól hallottam az önáramfejlesztő német zseblámpa zúgását. Ketten vannak — gondoltam magamban. Az alak. amelyik előbb nekem- jött, közelebb lépett. A gyér fényben hatalmas revolver villant meg a kezében. Pszt...! — sziszegte egészen közel hajolva és a fegyver csövét mélyen belenyomta az arcomba. — Dokument jeszt?! — kérdezte olyan kiejtéssel, melyből az a gyanúm támadt, hogy nem is orosz az illető. A REVOLVER hideg csövének fájdalmas nyomására magasba emeltem a kezem. Aztán eszembe jutott, hogy van kijárási igazolványom. A belső zsebem felé nyúltam. Az alak mozdulatomra még mélyebbre nyomta a fegyverét. Visszahúztam a kezem. Éreztem, hogy fürge ujjak kutatják át a ruhám zsebeit. Banditák — vágott belém az ijedt gondolat. Megremegtem. Kiáltani hiábavaló lett volna, erről meggyőzött az arcomba villogó mordály. Kiraboltak és elengedtek. Néhány szökkenéssel elértem az utcaajtót. Berohantam a konyhába. Iván ott ült az asztalnál. — Iván! Banditák zábrálni... ! — lihegtem sápadtan, s mutattam kiforgatott zsebeimet. — Fasiszt... ?! — kapta fel a fejét és gyorsan felállt. Davaj bisztró! Gyerünk, siessünk! Még elfoghatjuk őket. . magyaráztam rriutogatva, hogy nem lehetnek messze. Kirohantunk az utcára. Év elöl szaladtam, jelezve az utat A két alak tényleg nem jutott messze. — Ott vannak! — mutattam clő*
