Békés Megyei Népújság, 1961. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

Régebben urteramw*».. Mflwtor «M

Balogh János.

Nem tartották szent embernek, csalt olyan vicefélének. A hangját szerették a hívek. Betöltötte az egész templom belsejét és olyan szépen zengett, mint az orgona. Kedvvel énekelt a templomban, de még Jobban a kocsmában. Szeretett játszani a hangjával. Ha borotválkozott, gajdolt, a maga kedvtelésére, szórakoztatására. A mély basszus hangot váltogatta néha női szopránnal. Nevetségesen hatott, de élvezte.

A stólából nem gyűjtött vagyont, pedig nyitva hagyta a kőkerítés nagykapuját sarkig, a pénz mégis olyan gyéren folydogált be, hogy a mellény- zsebben könnyen eldugdosta. Azért így sem járt férceit nadrágban és a teli hasát sűrűn tudta a nappal süt- tetni. Mezítláb sem Járt, pedig azt szerette. A nyári forró por jóleső bizsergéssel fűtötte a talpát és a har- matcseppes zöld fű hütötte, mint fürdőzés a zuhany. A tavasz zöldjét és a nyári dühöngő vihart kedvelte nagyon.

Akkor is zúgott a vihar, mikor lehúzták a rollót a kántorsága mögött.

Széllel kezdődött. Apró pöszmötö- léseel, mint amikor a pelyhet lefújják a kabát gallérjáról. Aztán megembe- resedett. Nekifeszitetfce a hátát a fáiknak, házaknak, a templom arany gombjának és telitorokkal bedudált a kémények cugos kürtőjén. Remegett az egész falu. Az ártatlan lelkek imádkoztak, behúzódtak a kamrába, amin akkora 'volt: az ablak csak, mint egy kölyökmacska. Abba nemigen durrant bele a villám. A kántor nem bújt el a vihar elől. A ház előtt a grádicsom ült. Meztelen lábát kinyújtotta a csepegő alá és a felvillanó fénynél nézte a körmei sárga szaruját. Énekelt a kántor és számolta magában a vihar közeledését és lassú távolodását. Ott kavargóit sokáig a tömött fekete felhő a falu körül Végignyargalt a házak fölött és újból visszatért. Puskázta széjjel a villámokat, alig győzte figyelni. Milyen rettenetes ereje van. Jó volna befogni a villám világosságát egy skatulyába, egész télire való mécsest pótolna. Egy-egy dörrenés elég volna egy vadásznak egész életére, ha felaprózná vadászpuska- hangra és ha az erejét szita alá tudná szorítani, még az unokája is fújtathatná vele az orgonát.

Lefekvéskor is ilyeneket gondolt és álma Is zavaros, szinte érthetetlen volt. Kútikárának álmodta magét és szegelte magához a korhadó nyárfadeszkákat. Hallotta a kopácsolásét és hosszú nyilalással érezte, hogy fúródik a hasába a szeg. De nem tartotta magát benne, mindig kipattant és kezdte újból a kalapálást. Más helyre verte a szeget, hátha ott meg-ragad, nem tudta magát kellően megerősíteni. Fájással ébredt, hasogatta a háta, melle és hörgő, krákogó hang jött ki a torkán.

Sokáig nézte a plafont. Pókháló ereszkedett le az egyik sarokban és felősen remegett, mint az dsz ember szakálla.

Nem nyitott rá senki.

S hangszálból nem volt a kamrában egy sem.

Napokig gargalizálta és ecsetelte a torkát. Megitta a pecés doktor koty- valékát és meghallgatta a Javasasz- szomy kuruzslását. Nem használt semmi és az istenes pap kimondta rá az igazságot:

— Kitelt az idő, János.

Egy kicsit sajnálta a pap, de még jobban saját magát. Kezdheti egy újjal, egy ismeretlennel. Nagyra nőtt, darabos ember volt a pap. Kényelmes és úgy szuszogott, mint egy berekedt trombita. Lépései alatt nyögött a járda és recsegett a szószék kiszáradt deszkája. Háborút viselt, még az elsőből. Doberdónál ölte a tetűt és lavórban mosta a kifakult tógát. Ott kapta az első kitüntetést. Sokszor elmesélte a kántornak. A latrinán kuporgott, amikor az olasz aknával odapörkölt. A papot lefújta a gerendáról és a gödörből mellére csapta az olasz sült- tök megbüdösödött utódját. Hiányzott ott róla a pántlika, a rozsdás tű, de a színe erősen hasonlított az aranyéhoz :: •

Napokig ténfergett a betegsége után a kántor. Nem lelte helyét. Szeretett volna messzire látni és kulcslyukon kilesni, hogy melyik polcra helyezik el az ilyen hangtalan kántorokat. Néhány nap alatt olyan lett, mint a karalábé. Tele fával, rághatátlan szilánkokkal. Nem kacarászott reggelente és nem áztatta lábát a csepegőben. Ogy mászkált, mint az álomkóros a tető gerincén és szerette volna, ha csak egyBzer is, asszony költi a dun- nás ágyban és főtt étellel várja a cifraköves konyha tisztaságában.

Gondolt arra is, hogy a pap elkánCSOÖR ISTVÁN:

FŰZFÁK

El EMfllE&Ot

láthatná a másvilágba. Nem síma utána senki, se kicsi, se nagy. Neki is indult. A Nappal együtt kelt fel és ment az udvar végébe. Beleszagult a hajnali friss levegőbe és nézte a furcsa, hegyesszögű árnyékokat, amelyeket a nap vetett a lába elé. Lépései udvarhosszúságúnak tűntek és várta, amikor az árnyéka belebotlik a kerítés akác culápjátoa. A templom aranyozott gombján táncolt a napsugár és onnan játékos kedvvel betükrözött az istálló mestergerendájára. Célba vette a kampósszeget, amiről úgy lógott a rozsda, mint a halott mellől kiszedett ásatag kaláris. Beszúrt a fény a sarokba is és a feltámadt porszemek röpködtek át rajta, mint a megriasztott bolhák. A kötelet megló- bázta a kezében. Gyermekkorában próbált így, amikor a kanásztól elkapta a karikásoetort. Csörgetni akart vele, amivel széjjelugrasztja az údvar leülepedett csendjét. Nem jó dolog lehet Ilyen csendben meghalni. Hallja majd a saját nyögését, a nyakcsigolya félelmetes reccsenését. Látja a nyála csurgását és nyúlós cseppenését. A hasán érzi a nyálak meleg folyását, amit lassú kortyolással nyel el köldökének megfeketedett kútja. Csapkod a karja, kapaszkodna vissza az elrúgott élethez, de már késő, a kilőtt vizelet áztatja a koszolt nadrág kifakult szövetét.,i

Tekintete búcsúzóul végigpásztázta az udvart, az istállót és a drótkerítés mögötti szomszéd kertjét. Lány szedte a zöldpaszulyt. Kötője zacskóra kötve a hasán és abba tömködte a leszakított szárakat. Hajlongott, lépett. Nőtt és kicsire zsugorodott. Vele nőtt az árnyéka, vele törpült össze és a hajlongások közben az árnyékorr beleverte magát a zöldpaszuly Indájába. A drótkerítés kockákra szabdalta a lányt. Kilő helyett meg lehetett volna számolni, hány kockát tesz ki a fehércseléd. Nem számolta meg. Be- hűnyta a szemét, hogy ezzel a képpel induljon be az istállóba. S azzal, amit a szorongó képzelete magába szív néhány pillanat alatt. Ismerte a lányt, sokszor látta, templomba nem járt, mert az apja pogány kovács. Az üllő mellett Imádkozik olyan cifra kalapálással, hogy gyönyörűség hallgatni. Az utcán, kint a kertben vagy néha a toronyablokból látta olyan kicsinek, mint egy gyerekköcsög. Látta, de különösen nem nézte meg. Az utolsó lépések előtt vágyott most az aprólékos megfigyelésire, amit eddig kapott tőle, s amit most kap. Valamihez hasonlítani szeretett volna. Virághoz, hegyhez, érett gyümölcshöz, feszülő erőhöz, vagy az elsírt könnyek harmatos cseppjéhez. Valamihez, ami úgy él benne az utolsó koppantáskor, mint egy hosszú meleg csók . .. Halk nesz surrant át az udvaron, annyi, mint amikor a szú fúrja magát a gerendában. Ezt még hallotta, de a többit behunyt szemén keresztül látta és úgy itta magába, mint szivacs a vizet. Megindult a lány, ruháiból kilépett és úgy szórta szét, hogy a paradicsom karói félfogták a rúháit. Fehér villanás a lány mozgása. Kinyílik előtte az udvarvég kerítése és úgy tátog előtte, mint az óriás foghíjas szája. A patak ott gyöngyözik előtte, csobban- lottyan és úgy suhan át rajta, mint a kilőtt nyílvessző. Dombhajlat terül el széles nyújtózkodással és azon túl messziről köd gomolyog lefelé, akár egy széles talpú úthenger. Szalad elébe a lány és a legelő gazdag mezőjében találkoznak. Lekuporodik a földre. Fázik, didereg, karjaiba zárja mellét és lehelletével melegíti kékülő bimbóit. Fentről napfény tör elő. Ezer szikrát hány széjjel és éles fénydárdáját erős suhintással döfi a köd hátába. Jaj dúl a köd. Visítása szétszóródik a mezőn és mint apró rongylabdák, gurulnak be a patak párás vizébe. Meleg van újra, tele vibrálással a levegő. A fény erős, szinte taplót lehetne vele gyújtani. Nyújtózkodik a lány és indúl tovább ... Vele szemben a lejtőn ember kaszál. Seroentő suhintásokkal siklik a kasza és a zöld fű halomra dől, mint az elesett katonák. Arra tart a lány. A kántor érzi a kaszálás erejét, derekának ringását és karjaiban dagadnak az izmok, mint a koronafa gyökere. Hallja a táj hangja«, a fű sírását és a lány talpainak

halk dobbanásait. Valahonnan két gyerek nyargal elő. Pléhtepsibe fogott csontcsikókat húznak maguk után. Zörög, csattog a tepsi, a csontcsikók nyerítenek és a gyerekek hangos kacagása beleszakad a kántor halk sóhajtásába. A gyerekek aprók, maszatosak, egyik kezükben lekvároskenyér, amit éhes fogakkal marnak, harapnak és nagy nyelésekkel nyögik lefelé. Játszik a fény, játszanak a gyerekek. Elsurran előttük, pendelüket meglobogtatja és a lekvár fényes hátán iszanko- dik, majd belecsúszik a vízbe. Újból felügrik, nyargal utánuk, eléri, együtt táncol a csontcsikókkal és széles kiterített legyezéssel átslmit a határ zeg- zugain, mintha fényes utat rakott volna az emberek lába elé . .. Valami dobbant. Lehet, hogy a kántor mellett, vagy benne, a torony gombján, vagy éppen a fény huppant neki a töltés magas rézsűjének. Megállt a kaszás, megállt a lány és hirtelen megtorpantak a gyerkőcök is. Arra fordultak, amerről a toronyóra kongatta az Időt.

a köcsög aludttej félrenyomja, mint a túl jóllakott gúnár nyakát. Apró böfögések hagyják el a száját, olyannak hat, mint kopasz ember fején a frícskázás. Nem számolja az időt. Nem számítanak a percek, sem az órák. Zsebében nem ketyeg az órg. Ott a Nap. Arról jön fel, amerről az állami gazdaság víztornya nyújtózkodik az égnek és emerre megy le, ahol a rizshántoló malom szitáló pora száll széjjel. A közit a kántor tölti ki. Azzal, hogy nyújtózkodik, hogy böfög és most azzal, hogy várja a tökéletes csend megjelenését. Kicsit kíváncsiságból, nyugodt derűvel, mert érzi, hogy a végén elrontja valaki mindig a játékát. Mindenesetre nekikészül. Ülőhelyét megigazítja, nehogy a zsibbadás tűket szúrjon fenekébe. Kezével fogja az öregfa ágát s a szivére szigorúan ráparancsol, maradjon nyugalmi helyzetben, ne kalapáljon. Nem gyújt pipára, hogy a füst se remegtesse a levegőt. Szemét nyitva hagyja, hogy lásson valamit a szűkreszabott nyíláson. Ügy érzi, fülei záírkészletei rendA kántor is számolta az ütéseket. Egy, kettő, három, négy, öt. .. öt óra. Kinyitotta a szemét. A drótkerítés mögött hajlong a lány. Kötője zacskójában gyűlik a paszuly és a kerítés négy kockájában feszül a melle, mint a felfújt bőrduda.

Alszólt hozzá, halkan csendesen, nehogy megijessze a lányt:

— Pléhtepsibe togott-e mar caont- csikót?

A kovácsmúhelyben hiccelt a vas. a pogány kovács ütötte a vasat és az üllő belecsengett a reggelbe jókedvű

kacagással.:j

»

Odvas fa törzsén ül a kántor. Csün- geti a lábát és néz a nagy semmibe. Az öreg fűzfa ferdén nőtt ki a földből. Alját kimosta a víz és az Idők nagy szelei ráhajlították a viz tükrére. Hátát nekitámasztja a fának és a lustálkodás hosszú percei alatt simogatják homlokát az elsuhanó fények és árnyékok. Fent az égen a nap Játszik a felhőkkel. A víz hátán nyargalnak előtte, a fűzfa levelei között bekukkant a fény és lomhosan hömpölyög az árnyék, puha, meztelen talpakon. Hallgatja a csendet és várja a zaj rianását. Váltják egymást ezek is, mint a telepen az éjjeliőrök. Mikor a zaj koppanó lépései elhalnak, a természet csukott száján nem Jön más, csak apró lihetelés. Erőtlen, vérszegény, de ez is valami. Teljes csönd nincs is. Milyen volna az? Mikor semmi sem mozog. Minden áll egyhelyben. Megkövesed- nek fent a szelek és úgy csüngnek le, mint az átlátszó jéghegy. Nem mozdulna a víz. Nem hasítja vadászó hal a víz tükrét, potyka sem bukfencezne a fénylő nap felé. A fűzfák levelei, mint alvó denevérek ezrei kapaszkodnának ki az ágak ereiből. Nem mászna rajta hernyó, sem^poloska és a törzsén nem kapaszkodnának a hangyák ideges tülekedéssel. Mozdulatlan volna a föld, a szántás, vetés s még vakond sem púposítaná a töltés hátát. Minden megmerevedne, mint a déli napsütésben az égnek lökött kútostor.

Ügy vigyáz a kántor a csendre, mintha ez lenne a dolga.

Igaz. ráér. Van Ideje. A reggeli nyár- sonsült szalonna degesziti a hasát ét

ben vannak, nincs dugutae, jöhet a csend.. 3

Figyel és vár.

Azon gondolkozik, hogy mayen lehet a tökéletes csend. Olyannak képzeli, mint lent a föld gyomrában legalább három kilométerre van, ahol csonttá keményedett teste összenőtt valamilyen őskori réteggel, csak a hallószervei működnek és nem fogpak fel semmi zajt. Nincs körülötte kráter, vlzér, semmiféle málás, csak az összeforrt agyag, amin hang nem üt át sohasem.

Ilyesfélét várt a fűzfa tövében.

Nincs csend. Sem kriptái, sem temetői. Körülötte mozgásban van az élet. Volt egy pillanat, amikor azt hitte, bekövetkezik a várva-várt csoda, de nem, mert már sebes szárnyon jött felé a hang, egy közeli dörrenés és egy árva szarka átlőtt beggyel huppant le a fűbe.

A vadőr lőtt.

Ismeri. Reggel együtt jöttek ki kerékpárral. Köpcös, erősen vérmes ember. Csak húst eszik. A kenyeret csak morzsázza. Kár vele elfoglalni a helyet. Komoly, meggondolt ember. Ha megszúrná az ujját, vére átspricoelne a másik határba. Egy kicsit tart a gutától, de még mindig jobb, mim a hektika.

A vadőr megzavarta a kántor játékát, de türelemmel tovább játszott. Elszállt a lövés hangja, beleakadt egy távoli jegenyébe és onnan zuhant a földre, ott már csak annyi volt, mint egy döglődő egér sóhaja. Gondolatban még hallotta a vadászpuska hangját, de lassan benne is elveszett. Megigazította az ülőhelyét és várt tovább. Nem- sokáig. A túloldalról szemébe szökött a fény az éles balta éléről és a hang a fák között ugrálva törtetett felé. Kopp . .. Kopp ... A balta éle lecsapott a husángfa derekára, rémülten rezzent a kicsi fa és a halálra Ítélt levelek zizegve hulltak a tolvaj kalapjára. Kocsirudat lop a paraszt. Kegyetlenül izzad, mgeujja felgyűrve. Ideié ts zik a feszülő izmok játéka. A nadrágja cséplőgéptől lopott varröszíjjal van átkötve. Nagy- boggal, nem sokat ad az atyafi a külsőre. A szíj még látszik, de a kötésig érő gaz elnyeli a paraszt alsó részét. Hunyorgott a kántor és mély ijesztőé hangon átkiáltott a magyarnak.

•— Görbe lesz az, hé ... !

A szó akkor érte az embert, amikor a fejsze a kalapja felett a holtponton pihent. Ott meg is merevedett egy pillanatra és úgy eresztette le, mint aki mást gondolt. A lába mellé eresztette, mint egykoron a puskát es tétován körülnézett. Kereste a hang irányát és helyét. Megijedi szemekkel bámult a vízrehajló fűzfa felé és szerette volna a levelek közül kilesni az ijesztgetöt. De nem lathatta a kántort, de még a lábát sem. Nem sokat bíbelődött a paraszt. Lekushadt a nagy gazban és sunyin diszkóit. Messziről hallatszott a kocsi zörgése és érezni lehetett, hogy' az atyafi erősen csápolja a lovakat...

A szekér zaja még egy ideig úgy aprózott vissza, mint a húsdarálón kibuggyanó kolbásztölteléik. Serceg, recseg, kicsit bugyborékol, de ezt is magával vitte a víz, mint a kötélről szabadult hajót.

Vért a kántor tovább. Magából alig látott valamit. Nem is nagyon turkált belsejében. Minek? Rendben a széna. Az eresztékek jók, a csepegőt megre- perálták. A bakancs sem szorít. A tenyeréből vizet ihat, alig kell lenyúlnia. Kenyeret is szelhet, csak elő kell kotorni a ladik aljában hüsiülő tarisznyát. Nem éhes, nem szomjas. Csak szemlél a kocogó paraszt felé és kíváncsi türelemmel, ami ezután jön . . •

Általános fogalommal csendet éré«. Már úgy, hogy nem lőnek, nem- topják a fát, nem hasogatnak kocsirudat. A víz lassan folyik. A felhő és a nap tovább Játszik, .kergetőzik. ülés suha- nást fakuló barna folt követ, a fákon és bokrokon hengergőznek, mintha maguk, alá szeretnék gyűrni az egész világot. A folyó leveleket, víztől megduzzadt szalma szálakat szállít és a sodrástól klntebb szennyes buborékokat terel. Apró hab kai apókat és el- pulkkanő pici gömböket, amik zaj nélkül vetek szét magukat és nem marad belőlük más, csak apró moszat.

Mindig mindenütt történik valami. Ezt érezte a kántor is. Nem lehet nyu- I n. Serkéből lesz a tetű és a rest • iszt hamar ellepd a tetű. Újból moz- d * a víz. Középről gyerkőc hullámok f llrozódnak a part felé. Meglebegtetfk a a úszó leveleket és lassan hajtják rr»'guk előtt kifelé. Halkan csobban a viz. Ismerős hang, a faevező hangja. Csónak közelit felé. Húz az evező, koszolja a csónak oldalét, belecu-ppan a vízbe és léket vág a taréjos hullámok hátába. Utána szurcsólö csepegés és az evező újabb l'alás után kap. A fűzfa levelei közül kikukkant és látja a csónak közeledését. Rövid, klóttga- tyás ember meríti az evezőt. Szemben van a nappal, vízzel és karjainak ütemes mozduűaitai húzzák, Irányítják a fa alá a csónakot. Lottyan a víz és a kántor csónakja mellett megáll a szomszéd halász. Bikaerős ember, olyan mellel, mint a búbos kemence és olyan hanggal, mintha a pincéből kiáltana hozzá reccsenős szóval:.

— Mit fgért az Idő, János...?

A kántor kezével mutat széjjel a vízhát felé. Csendes, nagyon nyugodt a víz. Nincsenek nagy csohbanások, olyan, mint amikor a halak a pad- malyban várják az ebédlőt. Nincs haljárás, nincs tolakodás. így is - jellemzi az időt:

— Az hiszem, satnya lesz..:

Szemmel végigmutat a vizen és a

varsák során. Három karó nyúlik ki a vízből és a lejtős, lapályos viz szélén sokasodnak a karók, mint a. főld- beszúrt lándzsák. Egyik-másik remeg, mint az idegsokkos Ildére, olyannak tűnik, mintha hal rázná és keresné a varsa kis kapuját, amin elinalhat.

A szomszéd halász cigarettával kínálja. Rágyújtanak és pöfékelnek. Az egyik lent a csónakban, a másik fent a iűzfaderékon. Vége a játéknak. Nem lehet három kilométerre a föld alá bújni és hallgatni a csendet. Élet van.

A viz folyik, a lopós paraszt kbcsiru- dat lop, a vadőr szarkát puffant és a két halász cigarettából enged illanó füstöt. Száll fel a fűzfa levelei között a felhők felé. Rövid az élete, alig ér fel egy rúdnylra, nyakon csapja a szellő és szétsepri semmivé. Varsák vannak a víz szélén, amiket a kántor szurkált le hajnalban és esteledéssel ■ maró kíváncsisággal húzgálja fel. Minden nap újabb napot hoz és kint a víz szélén vagy bent a magosra épített szövetkezeti házban mindennap várják a csodát. A nagy halat, a számos halat, amit egymás között ujjongva újságolnak:

— Te, a kántor számos halat fogott...

A víz rója végtelen útját. Helyenként lecsendesedik, megpihen és utána felfrissült erővel vágtat tovább a nagyobb folyó ölelésébe. Nézik a halászok a vizet, nézik egymást és a bodroaó hullámok régi hangokat hoznak magukkal.