Békés Megyei Népújság, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-19 / 67. szám
Kis tanya bújik meg r falu határában, közvetlenül a Körös szögletében. Amolyan sajátépítésű, összeeszkabált fészek. Piciny szoba, még kisebb konyha. Ablakain a felhők által megszűrt őszi fény alig tudja bepréselni magát. A kerítése napraforgószár, teli lyukakkal, résekkel. A házhoz dúledező fészer támaszkodik. Istálló lenne. Oldalán, a lécekről már lehullott a sár. Olyan, mint az üres jászolt kaparászlő ló, meg lehet számolni a bordáit. A réseken csípős őszi szél játszik fogócskát. Bor- zos szőrű puli reszket az eresz alatt, rongyokból készített ágyán. Öreg jószág. Ugatni régen nincs már kedve. Az udvaron néhány apró jószág próbálja összekapargatni a „mindennapit”. A tanyához két kishold tartozik. Sovány, hihasznált föld, amely még nem kapott, csak adott. A dűlőre támaszkodó föld szélén fiatal akácbozótos. A kivágott fák pótlásáról a természet próbál gondoskodni. A tanya mögött kis erdő, de ez is inkább bozót. K ét-hároméves akáchajtások tömege, mint valami tüskés drótakadály. A tanya szomorú képet mutat. Benn a házban félhomály uralkodik. Csak a berakott sártűzhely hiányzó ajtaján szökik ki a tűz fénye. A lehulló alkonyaiban ez helyettesíti a lámpást. A gyér bútorzat is azt mutatja, . hogy házilag állították össze minden darabját. A gazda, Baltás János az ágyszerű priccsen ül. Arcát kezébe temeti. Sokáig ül gondokba me- J^k'ülve, mozdulatlanul. Mellette ^Rtét apróság játszik. Hancúroz- nak, birkóznak. Mindkettő fiú, 4—6 évesek lehetnek. Sápadt arcukon hervadt mosoly játszik. Az asszony a tűzhely előtt ül, rozsét tördel és időnként dob egy-két gallyat a pislákoló parázsra. Az akác-gallyak időnként szinte felfújják a tüzet. Ilyen kor világosabb a kis szoba, hogy azután újra reménytelenül sötét legyen. Az akácgallyak pattogását most a gazda hangja töri meg. Fáradtan, öregesen szűri a szavakat. „Minden hiába ... Második éve gürcölök. Miért...” Felugrik az ágyról és a tűzhelyhez lép. „Ezért?” Felkapja a lábast, vadul, ingerülten. Az asz- ^tózony ijedten veszi ki a kezéből. „Bablevest eszünk” — halkul le a hangja —, másnak nem kell ennyit gürcölni, mégis jobban állnak. Az asszony melléje lép. Karjára teszi a kezét. Kicsit félve szólítja meg a férjét — „meg kéne próbálni”. „Mit? — a téeszt... soha!” „Miért vettem ezt a két holdat? . . . Mindenünket eladtuk, mikor ideköltöztünk. Azóta dolgozok, mint egy barom ... Egy évig kunyhóban éltünk ... ezt a tanyát... én építettem” — emelkedik fel a hangja. „Ott kellett volna maradni — halkan mondja az asszony. — Mindenki belépett és nem nélkülöznek.” „Ottmaradni — és a lovak, be kellett volna adni azokat is. Hogy vettem őket? Ügy, hogy éheztünk. A gyerekektől loptam el a falatot. Babot ettünk ... meg lekváros kenyeret”. Nem! j£n nem lépek be. Soha! Érted? Spha! Az asszony szeme mintha erősebben vemé vissza a tűz gyér fényét. Hangja elcsuklik, mikor megszólal. — „Az egyik lovunk ... elpusztuló és most... most nem babot eszünk?” A férfi keze tehetetlenül a levegőbe sújt. „Nem!... majd lehalkul a hangja — nem lépek be. Elmegyünk, Innen is elmegyünk. Holnap este alakul a téesz. A földet elvihetik, de a lovat nem adom. Nem adom oda!” Az asszony rémülten ugrik fel. „Elmenni? Hova? Ilyenkor ősszel? Hova? ... akarsz menni?” — tört ki az asszonyból a zokogás. A férfi leül a helyére, halkan szűri fogai között a szavakat — hova... hova is menjünk? — Hát nincs menekülés? Gyorsan felugrik és kimegy. A két gyermek a priccsen ül, ijedten néznek apjuk után. Az asszony belekóstol a bablevesbe, majd az asztal közepére helyezi. Csak most gyújtja meg a lámpát. A gyufát rőzseláng helyettesíti. A kis szoba világosabb lesz, A gazda visszajött. Borostás arca mintha nyugodtabb lenne. Az asztalhoz lép. Hangja bizonytalanul cseng, ahogy megszólal. — Holnap elindulunk, a városba költözünk... A sógor úgyis hívott bennünket... Fuvarozni fogok... ő is megél belőle... és háza is van... Az asszony ijedten tekint szét a kis szobában, mintha azt akarná felmérni, elfér-e minden a kocsin. Vacsorához ülnek. Lassan kanalazzák a bablevest. A szobába beszökött nyomasztó csendet még súlyosabbá teszi az alumínium kanalak ütemes csörre- nése. Odakinn a puli nyüszíteni kezd, mintha álmában tenné. Majd hangok és lábak dobogása hallatszik. Minden szem az ajtóra mered. Kicsit félve, ki-, csit vágyakozva,, mintha a meg-' oldás, a menekülés, a kiút, a mentő angyal érkezését- várnák ebben a szomorú helyzetben. Nyitódik az ajtó. Ketten lépnek be. Erős, piros arcú emberek. Barátságos arccal kívánnak jóestét. A gazda rosszat sejtve feláll az asztaltól és elébük lép'. A köszönésüket mogorva „jóestét”- tel fogadja. Az idegenek nem várnak biztatást. Beljebb jönnek a szobába, kezet fognak a ház népével, nem hagyva ki a kicsiket sem. Még barackot is kapnak a fejükre. Mielőtt székkel kínálnák a váratlan látogatókat, leülnek... a priccsre. Az idősebb szólal meg előbb. — Tulajdonképpen azért jöttünk — kezdi —, hogy megmondjuk: megvesszük a tanyát. Meg aztán, hogy megvan a lakásuk — bizony, itt nem is húzták volna ki könnyen a telet —* néz szét a szobában. A gazda ellenszenvvel, keményen, elutasítóan akart válaszolni, de elakadt a hangja. Csak néz... néz a két idegenre. Egy szót sem szól, csak áll a szoba közepén, bénán lelógó kezekkel. Majd lassan az asztalnál ülő asszony felé néz. A váratlan vendég folytatja. — Itt a lakás papírja. A kiutalás. Holnap beköltözhetnek. Persze nem valami fejedelmi. Az egyik szoba be van bútorozva. Vendégszoba volt, de az üzem otthagyja a bútort, használják, ameddig szükségük lesz rá. Csak valami átvételi elismervényt kell majd adni róla. Mondták az alakulón, hogy bútoruk szűkösen van. A gazda végre nagynehezen megszólal — minek maguknak ez a tanya? — kérdezi kicsit gyámoltalanul. — Ezt lebontjuk — szólal meg a fiatalabb. Itt már a jövő héten építkezni szeretnénk. Kacsatenyészet lesz. Tudja, ide közel van a víz. Persze, a tanyát holnap becsülik fel, de holnapután már felvehetik érte a pénzt. Vehetnek bútort az új lakásba, meg a fürdőszoba-berendezést is, mert az bizony nem használható — mondja a fiatalabb vendég. A gazda hangja még mindig halk, bizonytalan. És... és hol van az a lakás? Majd mintha bántaná a tehetetlensége, keményebben kérdezi: — Kicsodák maguk? Most az idősebb szólal meg. — Persze... azt hittem ismer, hisz találkoztunk már. Én a szövetkezet elnöke vagyok. Az élvtárs — mutat a mellette álló fiatalemberre — a párttitkár. ;— Hát — kezdi bizonytalanul Baltás —, holnap lesz az alakuló... a közgyűlés. Itt# még nincs szövetkezet.-— Áh — nevet az öreg —, már tegnapelőtt megvolt. Az iskolában tartották és hozzánk csatlakoznak az új gazdák is. Mind. De minek is kezdenének újat, mi az idén is 40 forint körül osztunk. Tíz éves már a Vörös Csillag. Elbíi’ja a dolgos kezeket. — Aki ott volt, mind belépett? — Mind. Ott szóltak magukról is. Mondták, hogy nehéz helyzetben vannak — válaszol az elnök. Báltás János hirtelen leül. Nehéz lett a teste, a lábai... nem bírják... remegnek... Nagyon fáradtnak érzi magát. Az asszony a keze után nyúl. Melegen, szinte könyörögve néz a szemébe. A vendégek felállnak. — Nem zavarjuk magukat tovább. Kemény kézfogás közben köszönnek el. Baltás János bizonytalanul szorítja vissza a barátságos av,v.wwwvwwwwví Csajági János: | Ne szóból érts..*5 > Rám nézel és £ már kész a vers. Ritmusa botló, formája nyers. Puha, könnyed, nem csal könnyei nem ötvöskéz vert ezüstje: — egy cigaretta égreszálló tarka füstje. Mi benne van — igy könnyedén mégis komoly: szeretlek én. Minek mondjak ennél többet? Hidd el Kedves, — máris több lett. Ne akard, hogy bizonygassak, falat döntsék, fát mozgassak. Ne kérj többet. Felesleges minden ötlet, a cifra szó vagy vallomás, amit érzek, — ez a lényeg — úgy se lesz más. Ne szóból érts! A szememből felcsillanó szerelemből tudd meg, ki vagy s ki lehetsz még és hogy neked kid lehetnék. Ne szóból érts! Egy hangulat, közös élmény, titok, amit együtt élvén ketten tudunk, lent a parton régi padunk, a szoba, hol megleltelek, két karomba öleltelek, az a virág melynek szirma akkor hullt rád gyöngyöt sírva és jajszavad, mely panaszlón fonta körül az ajkadat, a gyönyörnek magas láza — legyen kettőnk vallomása. kezeket. Kíséri őket a kiskapuigAz elnök pár lépés után visz- szaszól. — Ejnye, majd elfelejtettem. Ha fogat kell... a költözéshez, nézzen be az irodába. A lépteik lassan elhalnak, felfogja őket a puha, átázott föld. Baltás pedig csak áll... áll... nézi a sötétet. Lassan indul be. A puli most is ott reszket a pokrócon. Kihoz egy rossz gúnyát, körülteríti vele. — Ne dideregj1 — szól halkan, és megsímoigatja borzas fejét. Az asszonyt a szoba közepén találja. Áll lehajtott fejjel és a kötőjével babrál. Gyűrögeti. A két gyerek várakozva néz rájuk. — Feküdjetek már, megmondtam, hogy holnap indulunk — szól keményen, de barátságosan. Az asszonyhoz lép. Erős kezével gyengéden emeli fel a fejét. A menyecske szemei most is úgy csillognak, mint vacsora előtt. Most egy csillogás lepereg a férfi kezére ... utána a másik . :. harmadik ... — Még... fürdőszobánk is... lesz — mondja halk, elcsukló hangon és odabújik férje sűrűn emelkedő mellére. Kollárik János Mihály Árpád: Tanulmány
