Békés Megyei Népújság, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-18 / 42. szám

NÉP ÚJ SÄG 1961. február 18., szombat Szafilő k &mb a éjszakm aimn — Fiatalok, akiknek állj-t kell kiáltani Azt mondtam, hogy a szépről, az üdéről nem akarok írni. De ezt a képet mégsem kerülhette el figyelmünk. A Balassi Műve­lődési Otthon termeiben diákok rendeztek maguknak bálát. Szé­pek, s kedvesek voltak. íme a kép, Farkas Gabriella, a közgaz­dasági technikum diákja és Gál András, a békéscsabai gimnázi­um tanulója. Nincs feltűnőség, nincs rángatózás. Nagyon szépek. De itt is van szeplő. Egy fiú, zöld zakóban, csokornyakkendő­vel a nyakán, ahogy ők maguk mondani szokták „állatian rázza a cókmókját”. S amikor észreve­szi, hogy nézzük, még helyet is csinál magának, a szelíden, ked­vesen táncoló párok között. Pe­dig jobb lett volna inkább, ha Egy éjszaka farsang idején, szombaton. Mi minden történhet ezen az őszies téli esten a mu­latókban? Hány szerelmes szó suhan hallgató, vagy nem hallgató fülekbe? Mennyi jókedv, öröm ül az emberek szívére a hangulatos farsangi éjszakán? S mennyi a bánat, a harag, a bosszankodás? Hány fiatal élet indul el éppen ezen az éjszakán a lejtőn? — Ezt az utóbbit akartuk tudni a bé­késcsabai kiszesekkel ma egy hete, s ezeknek a fiatal életeknek akartuk megfogni a vállát a lejtő előtt: — Ne lépj tovább! Fárasztó lesz vissza, felfelé jönnöd. Milyen is volt a kép? Mindenütt kedves fiatalok, lányok és fiúk — csak itt-ott volt egy-két szeplő a mulatók, táncoshelyek arcán. Ezeket a szépiákét kerestük, hogy egy kis kozmetikával, egy-egy keményebb, vagy enyhébb megjegyzéssel eltüntessük a csabai éjszakák arcáról. Ezért az újságíró is arra kér engedélyt, hogy a szeplőket ostorozza, s most kivételesen ne a szépet, a tisz­tát tárja az olvasó elé. a jegyszedő rendezővel történt. Bár ő nem fiatal, mégis leírom: ö már 10 órakor a lányokat fi­úknak nézte, és fordítva. Onnan Miért nem lehet igy ... ? kimegy valamelyik mellékhelyi- is sejtem ezt, mert amikor bent ségbe, s megtisztítja a cipőjét, mert bizony ezt otthon elfelejtet­te ... Kint a folyosón, a nagyterem előterében csoportokba verődve beszélgetnek a diákok. Ki erről, ki arról. Ki a „jelesről”, ki az „elégtelenről” — s talán a nagyok között már a szerelemről is. Egy csoport beszélgetése akaratlanul a fülünkbe jutott. Négyen-öten álltak, nevetgéltek, kacagtak, fi­úk s lányok. Szendvicset fogyasz­tottak, kettő kivételével. Azt hi­szem a kislány szemrehányást is tétt a fiúnak, mivel ő nem volt olyan lovagias, mint a többi fiú. S mit mondott a lovag? — Ugyan, mennyit vegyek ne­ked? Százat? Mit nekem száz darab szendvics? — mindezt hi­hetetlen nagyképűséggel. Nem tudom, volt-e „anyagi alapja” a fellengős szavaknak. Búcsúzunk a Balassitól. A sör­nek is csak később lesz meg a hatása, amit a büfében mérnek. Mert sajnos mérnek! Pedig ezek a gyerekek valamennyien 18 éven aluliak. Ne legyünk álszentek, nem az egy, vagy a két pohár sörről van szó. Ennyit a 16—17 évesek is megihatnak. De vajon ki ellenőrizte ezeket a diákokat abban, hogy nem isznak többet a két pohárnál? És ki ellen­őrizte ... ... Csupán egy pohár szódára léptem be a Halászcsárdába. Fájt a fejem, s a Demalgon mellé kértem. S bent a kép: vagy 15 diák négy asztalnál féldecit iszik. Csak úgy beruccantak, átugrottak a Balassiból. Ezt ki ellenőrizte? hattam egy fiú bosszantó fölé­nyeskedését. Barátjának magya­rázott: — Képzeld, mikor legjobban mulattam, odaállított elém egy zsaru. Igazoltatott. Azt hitte a pofa, hogy most verebet fog. Mikor belenézett az igazolvá­nyomba, lejjebb adta a laufot, ak­kor viszont én mondtam meg ne­ki: „Idefigyeljen rendőr elvtárs, tudja maga ki az én apám?” A zsaru hebegett, mert ismeri a fa­tert. Tudod mit csinált? Vigyázz- ba kapta magát, tisztelgett, oszt’ jó szórakozást kívánt. No, no fiú! Nem tudom, ha a köztiszteletben lévő édesapád hallotta volna ezeket a szavakat, nem kaptál volna-e ott rögtön, melegében két pofont?! Leírhat­nám most én is a nevedet, de nem teszem, édesapád miatt. Öt szeretik Békéscsabán, s nem hi­szem, hogy engedélyt adott ne­ked arra, hogy nevével takard rendetlenségedet. A galeri kikezdett velem A Munkácsy Mihály Művelő­dési Otthonról, röviden a „Mun­kásról” sok mindent beszélnek a csabaiak. Sokan támadják, sokan védik. Mi egyiket sem tesszük. Egyik sem jó. Támadni kell a hi­bákat, de védeni kell, mint az Építők szórakozóhelyét. Az vi­álló két fiú mellé álltam. Egyi­kük cinikusan elhúzta a száját, felém kacsintott s ezt mondta: — Nézd, a pofa, még észre sem veszi, nem is szól. — S szemte­lenül a szemembe röhögött. Elnézést kérek, én nem akar­tam kötekedni, de nem is hagy­tam magam. Intettem a fiúnak, hogy jöjjön ki velem. Kint iga­zoltattuk (rendőr elvtársak is vol­tak velünk). A hitelesség kedvé­ért leírom a fiúnak a nevét: F. Pál, Forgácsoló Szerszámgyár. S míg mindez történik, a kis fekete hajú, tömzsi barátja meg­szervezi a galerit. Alig „engedtük ei” F. Pált, a fekete fiú hozta má­sik barátját, s csak úgy félváll­a kis fekete hajú fiú később még a táncpartnerének is bemutatott. Ügy távolról, hüvelykujjal: — Ű az! Mi is volt még? Igen, tudom már. Túl gyorsan szétfutott a hír a rendezők között: Ellenőrzés van! Ugyanis voltunk vagy tízen kiszesek, rendőrok, s újságírók. Ki egyikünket, ki a másikunkat ismerte. Ennek aztán az lett a következménye, hogy 10 órától éj­félig a zenekar jól megvárakoz­tatott bennünket. Keringőn és tangón kívül csakazértsem ját­szott táncdalt. A végérf már mi magunk kértük, hogy gyorsabb számot is húzzanak, mert elalsza­nak a fiatalok. Megtették, no de még véletlenül sem a „klassz” számokat, melyekre máskor olyan jól lehet rángatózni. Búcsúzunk innen is ... De még egy pillanat! A kijáratnál egy „tökrészeg” fiatalemberbe ütkö­zünk. Hiába faggatjuk, hiába kérdezzük, azt sem tudja „fiú-e, vagy lány’”. Mindenesetre mi a magunkét megtettük: G. Pált taxival saját költségén a szülei­hez vitettük. Inkább a váróteremben ... Kishajó. Éjfél után fél három. Nemrég megírtuk már a vélemé­nyünket, ezért erről most egy szót sem. De erről a képről igen. Va­jon mit keresnek itt ezek a gye­rekek? A kislány sincs több 12 évesnél, a fiú sem 11 évesnél. Szüleikkel együtt ülnek az egyik boxban. Nem, nem kedves szülők! álltam a táncterem egyik sarká­ban, csendesen megfogta a karo­mat, s maga felé fordított. Azt gondoltam, táncra kér. De nem, hanem erélyesen rámszólt: — Szabad a jegyeket kérnem! — No de kérem, már a kapu­nál látta... — Hagyjon engem békében! — mordult rám s otthagyott. Béké­ben hagytam, csak ő nem viszo­nozta ezt nekem. Bent a táncteremben itt is a , ­kedvesség, a jókedv, a vidámság szont hogy a tarsasag, amely szombat estenként itt összejön, K-e*res»ek ök i*fc? A kis hasadás A Ruhagyár kultúrtermében az ipari tanulók rendeztek táncmu­latságot. Az első összeütközésünk uralkodik. Nincs szeplő. De kint az italmérésnél, ott van. Az egyik asztal sarkánál egészen fia­talnak tűnő fiú féldecizik. Mert itt aztán korlátlan az italmérés! Pedig ők is kiskorúak, ipari tanu­lók. A fiút megszólítjuk: — Hány éves vagy? Pattogós, határozott a felelet: — Tizennyolc , elmúltam! — Akkor mutasd az igazolvá­nyodat. Bajban van a fiú, látni a te­kintetén. De hiába, elő kell keres­ni az igazolványt. S az adat: K. Mihály, 17 éves. Munkahely: Magasépítő Vállalat. A kis hazudós. „As én apám nagy ember“ A táncterem szomszédságában van az orvosi rendelő helyisége. Gyanút fogok a titokzatos ki- és besurranásokból. íme, kínálkozik a téma. Miért ne használjam ki? Gyanútlanul az ajtó mellé állok s a titokzatos ajtónyitáskor tekin­tetemmel én ‘is be-besurranok. Tévedtem. A színjátszók foglal­tak itt asztalt maguknak, beszél­gettek, nevetgéltek — szeplő nél­kül. nagyon vegyes, mert ne higgye senki, hogy ide csak munkás gyerekek járnak. Vannak itt mun­kásfiatalok, parasztfiatalok, de vannak itt „galerik” is bőven. Ez a történet, ez, ami velem tör­tént, ugyancsak erre vall. A tánctermet és az italmérést összekötő ajtóban álltunk meg az egyik KlSZ-iátkárral. Két kislány utat kért tőlem, akik a nagyte­rembe igyekeztek. Udvariasan félrehúzódtam. De ebben a pillá­ról, észrevétlenül, hüvelykujjával felém mutatott. Hangját nem hallottam, de a száján láttam a szót: — Ö azt Nekünk sem kellett több. Öt is megkértük, hogy igazolja magát: M. Ádám, akinek ugyan szemé­lyi igazolványában munkahelyet nem találtunk, de ha őszintén beszélt, akkor a békéscsabai Ku- lieh Gyula Termelőszövetkezet­ben dolgozik. Utána elcsendesedtek. Azaz r-e­i s. A „taxis” fiú. natban öt ujjat éreztem a háta- mélem, mert nem folytatták a ko­mon. Meglöktek. Bocsánatkérően tekedést. Igazán túlzás lenne, ha ...Mégis megérte: Meghallgat- megfordultam és a hátam mögött kötekedésnek nevezném azt, hogy Ezt semmivel wem lehet magya­rázni. A kicsik már vörösre néz­ték a szemüket a botladozó ré­szegembereken, s hegyesre hall­gatták fülüket a sokszor draszti­kus szavakon. Ha várakoznak valamire, még ha vonatra is, tes­sék ezekkel a gyerekekkel inkább a váróterembe menni, a gyermek­váróterembe, mert Csabán ez is van, de semmi esetre sem a Kis­hajóba. Egyéb szépiákét ezen az éjsza­kán a „Hajóban” nem is láttunk. A zenekar játszik, a párok tán­colnak, ki feltűnően, ki szolidan, szerelmesen összebújva. Nekem ezek az utóbbiak jobban tetszet­tek. Hajnali fél 5. Az utcák már üresek. Barátaink, akikkel ezen az éjszakán így, vagy úgy „össze­jöttünk”, talán már a másik olda­lukra fordultak. Remélem. A Csabában a Körös Állami Áru­ház rendezvényén is talán már az utolsó táncdalt húzza a zene­kar. Szótlanul ballagunk egymás mellett a fotóssal, de talán ugyanaz a gondolat kevereg ben­nünk: Nem rosszak ezek a fiata­lok, csak időben meg kell fogni a karjukat: — Ne lépj tovább! Varga Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom