Békés Megyei Népújság, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-05 / 31. szám

A faluból kis ösvény .yr zet a nagyháti ha­tárba; hosszan kígyózva, meghúzódva kanya­rog egy kis erdő mellett. Az ösvény betapo- sódottj mert évtizedek óta ezen közlekednek a gyalogosok, átvágva egy-egy dűlőközt. A kis erdő mentén kissé szélesebb, öblösebb az ösvény, sokan keresnek itt a nyári nap tüze elől hűvös menedéket, leheveredve az ösvény szélén, az árnyas fák tövében. Túl az. erdőn egy lapos terület nyúlik el egészen a látóha­tárig, lustán, szinte nyomasztó csendesen szét­terpeszkedve. A Tólapos. Nevét onnan kapta, hogy valamikor réges-régen egy tó mosta a lapos alját, tele sás, nád. káka és egyéb vízi­növényekkel inkább láp, vagy mocsár volt az, mint jó, szép, tiszta tó. Ott, ahol a part két­féléi összeszűkült és egy csermelyt alkotott, kis kétszemélyes híd áll ma is; a hajdani tó egész hajdani világával együtt nyomtalanul eltűnt, csak ez a kis hid emlékeztet a hajdani világra. A hídnak csak egyik felől van már meg korlátja, az is korhadt. De sok szép, kövér cívis-gazdát segített az már át az alvégről a módosabb felvégre. Hány perpatvarnak, hány ádáz osztozkodásnak volt már a tanúja ez a kis híd. Mert azért föld a föld, hogy legyen miért gyűlölnie, marnia testvért a testvérnek. Amikor az ellenforradalom javában dúlt, , egy késő őszi ökörnyálas-napfényes délelőtt nyúlánk, szikármagas fiatal parasztember igyekszik az ösvényen az erdőn át, a híd felé. Szeme szilaj, keze ökölbeszorul, arcát eltor­zítja a düh. Néha csaknem szalad, majd li­hegve lelassítja lépteit. Néha hangosan beszél magában: — Majd adok én neked, vén disznó. így éri el végre a hidat. Átlódul rajta és az idős parasztember felé siet, aki egy üszővel és egy öszvérrel szántogat a közelben. Mikor észreveszi a csapzotthajú közelgő fiatalem­bert, megállítja az állatokat és egy vasrúdat készít a kezeügyébe. A fiatalabbik paraszt mintegy húsz lépésre megáll előtte, szétter­pesztve a lábát: — Itt vónék újra! Kiadja vagy nem? Ele­get hazudozott mán. Apa az ilyen? A ménkűt magába... Az öregember az apja. Tulajdon édes fia áll előtte ölni készen. Az öreg szólni nem bír. csak néz maga elé némán, fulladozó döbbe­nettel. — Szójjon hát, — sürgeti amaz. — Most beszéltem a feleségemmel. Nem várunk to­vább. Elég vót. Vagy kiadja a nígy hódat vagy ... — s azzal lassan, elszántan megindul az öregember felé, aki csak áll, hangtalan, megbénult torokkal. Valami tompa, hasító fájdalom, valami sötét, nehéz emlék sújtja fej­be. Mintha mindez va­lamikor réges-régen, ugyanígy egyszer már megtörtént volna ... S hirtelen mintha elhűlne körülötte a világ, már nem is tudja, hol van, mi történik vele. A fiút megvadítja az apja szótlansága, te­nyere ökölbeszorul, s az ökle már üt is. Egyet, kettőt, ötöt. Többet csak azért nem, mert az apja, az édesapja összerogyik. Uramisten, vé­ge — fut át a gyerek gerincén a hideg. Meg­ragadja apját a grimáncánál fogva, s húzza- vonszolja a híd felé. Ott a híd alatt majd jó helyen lesz. Hajtja a bosszú, annál is jobban az ijedelem, futásnak ered, bukdácsolva igyekszik terhével a híd felé. Jaj, csak most ne gyűjjön valaki. Ahogy a hídhoz ér, csak­nem összerogyik ijedtében. Apja hangját hallja hátamögül. Fellélegzik, reménykedve, lihegve hajol az öreg fölé, aki vérbehűlt fő­vel, lehúnyt szemmel fekszik a fia karjában és halkan, szakadozva nyögi: — Most mán elég. fiam. Hagyj itt, fektess le. Én is csak eddig cipeltem az apámat __ Cs ak idáig, a hídig. .................................................»♦♦♦«♦♦»♦♦»«♦♦»♦< Lu kács Miklós: Dérhullás Ezüst lándzsák a jegenyék, őrzik a hóbundás falut. Gyémánt takaró vállamon, dalol a derce-léptű út — itt ballagok tar kertaljon, rezzennek deres almaiák. intő ágak — hulló gyönggyel csajla kalapom megszórják. Kemencés téli alkonyból lebben. szökik kerteken át. ködsörényű csikó szellők hozzák a sülttök illatát, szimatolok, ismerős szag bodrozik, röpdös utánam, mintha gyermekkorom íze édesedne újra számban. Emlék reszkető cserbokra ejti szirmát a szívemre, e ropogó tájban űzött — nyúlhajtót — t szél sziszegve. Pusztából betört telekben, mezítláb — hajdan itt szaladt kis iskolások lábnyomát érzem égni a hó alatt. Fiiadéi fi Mihály: Dalom a szélben... Ott setteng dalom a szélben... — Tavaszi kedvű március életigéző énekében ... Szemem szikrája kipattan’... — Harmatcsepp füröszti csendjét a tovatűnő pillanatban ... Benne lakom az időben ... — Rég magával ragadt a sodra, megyek, s dalolok elmenőben ... /WVWWWWWS^WS^WS/VWWW^ 1 Dénes Géza: 5 A híd I Ezüst György: Vázlat színezésére törekszik Károlyi Szét kw A Bélkés megyei helytörténeti kutatók régi vágya teljesült, ámi- Kor a Békés megyei Népújság 1961. január 22-i száma Körös­táj mellékletében megjelent Kru- pa András „Néhány rövid meg­jegyzés az 1960-ban megjelent megyei népszerű tudományos ki­adványokról” című írása. A ne­héz munkába temetkező ember }alé terített térkép az első meg­hökkenés után jóleső érzés for­rásává válik. Együtt láthatjuk ebben az írásban a kutató mun­ka egyre bővülő termésének Bé­kés megyében megjelent részle­tét, s a kritika, az iránymutatás végső fokon mindig felemel. Fel­emeli azokat, akik veszik a fá­radságot a kritikáért és a mun­kát, amely megérdemli a fárad­ságot. Krupa András igen hasznos elemző írására a mértéktartás, az írása tárgyában való elmé­lyedés jellemző. Erőfeszítése di­cséretes, mert vállalta az átfogó kritikus úttörő szerepét. Mivel a helyi sporttörténetírás kezdemé­nyező lépéséről szólva kissé ki- siklott a művére jellemző általá­nos pályáról, nem a személyi érintettség, de az ügy követelj, hogy szót kérjen a szerző. A szóban forgó úttörő jellegű sporttöréneti munka címét pon­tatlanul és csak részletében kö­zölte kritikusunk. A munka pontos címe ez: „Békés megyei sportemlékkönyv — Adatok Bé­kés megye sporttörténetéhez I.” Ha tehát megjelent az „adatok” I. kötete, akkor miért van szük­ség a kritika tollán arra a tö­mény és vitriolos megjegyzésre, hogy „szerencsétlen szerkesztési mód következeiében az anyag adathalmazzá válik”? A kritika e ponton célt tévesztett, s ezt szó nélkül hagynunk kár lenne, mert a helyi sporttörténetírás jövője szenvedné meg! a szerző Ma már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy me­gyénk történeti monográfiái a száz éve folyó helyi történeti ku­tatás eredményéből meríthetnek. De megoldott-e minden problé­mát a száz éve folyó munka? Természetesen nem! A XX. szá­zadi történelmünknek szerves ré­sze a sport. S van-e már a lénye­get felszínre hozó munkálatok számára előtanulmány egy is Bé­kés megyében (sőt az országban) a helyi sportszin tézishez a fenti című I. adatköteten kívül? Avagy szabad volt a történeti ku­tatásnak hosszú évtizedeken át kisebb feladatokait megoldania, de a helyi sporttörténetíró egy­szerre színes, az egészet adó mű­re köteles? A helyi sportkutaitás országosan a kezdeti adatgyűjtés jegyében folyik most, s ezt meg­zavarni teljesíthetetlen követelé­sekkel, eléggé meg nem alapozott bírálatokkal sajnálatos! Aki azit hiszi, hogy a megyei sportkutatő a levél- és irattár, illetve a könyvtár állományából táplál- kozhatik csupán, az távol áll a valóság ismeretétől. A majdan születő megyei sport­szintézishez ún. szürke adatok kellenek. Ezek egy nagyon je­lentős része még megmenthető élő személyektől, vagy éppen ki- olvashatók a magánszemélyek­nél őrzött hivatalos jegyzőköny­vekből! ... S próbálja csak vala­ki végigjárni e személyi forrá­sok kutatásának útját. A kutatás mai stádiumában döntenie kell a helyi sportkuta­tónak, ugyanis sokszor élő sze­mélyek nyomása nehezedik rá. Azzal teszi-e élénkké munkáját, hogy pl. egy nagyteljesítményű gólkirály életének humoros epi­zódjait veti papírra, akinek össz- f-mberi értéke különben nem lel­kesítő példa, avagy egy közösség jövőbeni megítéléséhez szüksé­ges jegyeket, mozzanatokat, fázi­sokat és eredményeket rögzít? Aki végigolvassa a Békés megyei sportemlékkönyv — Adaték Bé­kés megye sporttörténetéhez II— III. számait (az utóbbiak kézira­ta elkészült), az láthatja, hogy a szerző az utóbbi, a hasznosság elve mellett döntött, noha egyre inkább engedett a ma élő embe­rek kívánságának. Egy könyv szerzésének eélja lehet vitatható, a megoldás sok­féle, a fáradozás azonban sem­miképpen nem „szerencsétlen”. Egy hasonlattal kell élnem. Va­jon akkor járt volna el helyesen Thaly Kálmán, ha az 1705. évi békésszentandrási csatáról szer­zett adatközlő tanulmányának Sándomé nemzetesasszony Szat- már várabeli kísértéseivel férje távolléte alatt? — A fogalmak tisztasága minden ponton igen lényeges kelléke egy kritikai munkának. Egyébként is jóval többről van szó a Békés megyei sportemlékkönyv — Adatok Bé­kés megye sporttörténetéhez cí­mű munka esetében, mint amit Krupa András észrevett. Nem ebben az újszerű, részlet- kérdésben követett gyakorlata határozza meg a nagy jelentősé­gű kritika értékét. Ha mégis szót kérek, a helyi kutatás ügyét szol­gálom, s ezzel csatlakozom az összegező írás szerzőjének egye­bekben sikeres célkitűzéséhez. VIRÄGH FERENC Varázsemberke A Pannónia Filmstúdióban megkezdték A fiatalok című olasz, és a Varázsemberke című, Grimm meséjéből készült, egész estét be­töltő DEFA meseíilm magyar szö­vegének írását. Gyors ütemben folyik a Balti égbolt című szovjet film feliratozása. Most kerül mű­terembe A kis csalogány című szovjet fűm, amely négy történei­ből áll. Befejezték a Kaland a világűrben című DEFA bábfilm, a Barkács Jani kalandjai című szov­jet és a Diadalmas Kuba című, Errol Flynn által összeállított rö­vidít im szinkronizálását

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom