Békés Megyei Népújság, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-15 / 13. szám

4 tSÉPÚJSÁ B W61. január 15., vasárnap Zakopane, a turisták „paradicsoma“ Lengyelországba való készülődésem közben felke­restem egyik ismerősömet, hogy egy kis tájékozódást szerezzek az ottani időjárási és egyéb viszo­nyokról. — Melyik városba megy? — Zakopanéba. ■— És nem örül? — Dehogynem. — Ugyan már, olyan hangon mondta, hogy Zakopanéba, mint­ha nem is oda, hanem Mezőme- gyerre menne. Tudja, milyen vi­dék az: csodálatos, gyönyörű. Olyan élményben lesz része, hogy totyogó vénember korában is ar­ról mesél majd legszívesebben. Még most se örül? — Mondom, hogy örülök, de nem úgy, mint aki most megy elő­ször, vagy most jött haza külföld­ről. Én becsavarogtam Románia, Csehszlovákia, Ausztria, Németor­szág és Jugoszlávia egy részét Annyi szép vidéket láttam, hogy azoknál szebbet látni már nem remélek. Most miután ott voltam, azt mondom: ha valaki tanácsot kér, hogy hová menjen kirándulni, üdülni, vagy nászútra, csak kizá­rólag Zakopanét ajánlom. Le­nyűgözően gyönyörű vidék, meg­kapott, csodálatba ejtett annak ellenére, hogy már jártam a ro­mán Kárpátokban, a cseh Tátrán, az osztrák Alpokon. Az első séta alkalmával, amely egy csacsogó patak partján vezetett, egyre ma­gasabban a fenyőfák borította, hó­tól fehérlő hegyekre, olyan önfe­ledten kiáltottam fel, hogy az egyik társam azt hitte, eszelőssé váltam. Hát mikor a drótkötél- pályán utaztunk az 1123 méter magas Gabulowka-hegy gerincére! Annyira lenyűgözött a táj szép­sége, hogy nem vettem észre, ami­kor mellettem elájult az egyik úti- társam. Nem próbálom meg leírni a szebbnél szebb táj szép­ségeit, azt csak festeni, vagy fény­képezni lehet olyannyira, amilyen. Meddő próbálkozás helyett bemu­tatom Zakopanét, annál is in­kább, mert nagy síverseny lesz ott nemsokára, s az újságok gyak­ran írnak majd róla. Remélem, magyar sízök sikereiről is beszá­molnak majd, hiszen a Budapesti Dózsa sízői éppen akkor voltak ott edzésen két hétig, amikor én. Nem vagyok tájékozott a sísport­ban, nem tudom, melyik nemzet fiai szokták európai és világver­senyeken elvinni a pálmát, de az tény, hogy a lengyelek tudnak síz­ni, sok tehetség bontakozik ki, mert a gyerekek is, akik már jár­ni tudnak, síznek. Zakopane szépségeév- ezredek óta pompázik. Neve, híre azonban csak az 1800-as évek kö­zepétől van. Egy Tytus Chalubins- ki nevű orvos adta a lengyelek tudtára, hogy milyen gyönyörű tá­jak vannak ott. Addig egy jelen­téktelen kis hegyi település volt itt, s mint sok minden, ez a vidék is idegeneké, egy berlini banké volt. Miután Chalubinski doktor odaköltözött és a gyógyulni vá­gyókat hívta, hogy ott gyógyszer nélkül is helyreáll az egészségük, nyilvános árverésen egy Wladys­law Zamojski nevű lengyel úr vásárolta meg Zakopane egész ha­tárát, 1889-ben Első ténykedése az volt, hogy megtiltotta a Zako­panéi erdők irtását. Később vé­dett területté nyilvánították s 40 négyzetkilométer területét terv­szerűen erdősítették, fásították. Hírneve sokat nőtt 1936 után, ami­kor egy svájci cég megépítette a két részből álló, négy és fél kilo­méter hosszú drótkötélpályát a Gabulowka-hegyen, melynek 1988 méter a legmagasabb csúcsa. Ér­dekes természet-játék: jó 12 centi­méter vastag hótakaró borította a tájat, de fent a drótkötélpálya végállomásánál 3—i óra hossza alatt barnára pirította a nap az arcokat, a sízők félmeztelenre vet­kőzve hódoltak kedvenc sportjuk­nak. Ez az érdekes kontraszt, az erős napsütés és a gyönyörű ha­vas táj vonzza ide a lengyeleket és a külföldieket. Már 24 500 la­kosa van a községnek. Aki csak látni és nem mászni szereti a he­gyeket, megáll a falu bármely pontján és gyönyörködhet a köz­séget körülölelő, megasabbafcnál magasabb hegyek festői csúcsain. Bizonyára Vladimir 11­jics Lenin is gyakran elgyönyör­ködött a táj szépségeiben, mert 1913—14-ben ott lakott a Zakopa­néi völgyben. Bizonyára neki is sok babonás mesét mondtak el a hegyilakók a Gevont-csúcsról, amelynek az árnyéka egy halott lovaghoz hasonlít. Az a ház, amelyben Lenin lakott, most mú­zeum. Múzeumnak rendezték be a legrégibb Zakopanéi házat is, amelyben megtalálhatók a régi r Uj művészeink: elkésett Már régen esedékes lett volna, hogy lapunk; olvasóinak bemutas­suk a Jókai Színház új tagját, Pe. tőházi Miklóst. Az idő szaladt és az ő bemutatása egyre késett. Hol az újságíró nem ért rá, hol a szí­nész. Végre valamelyik nap úgy hozta a véletlen, hogy „összesza­ladtunk” és megszületett az inter­jú. — Mikor kerültél ,a pályára? — 1939-ben Budapesten, a főis­kolán tanultam, s 1942-től az Új Magyar Színháznál és a Szegedi Nemzeti Színháznál voltam egy évig. Kettős szerződésbe, majd a Kamara Színházhoz ke­rültem. Ez a látszólagos folyama­tosság csak néhány esztendeig tar­tott, mert utána behívtak katoná­nak, s utána egészen 1951-ig nem voltam színpadon. 1955-ben az Üdülő Színházhoz, majd a Falu- sziházhoz kerültem. 1954-ben szer­ződtem a Pécsi Nemzeti Színház­hoz. — Elek sok esztendőt töltöttél el ott, mit adott neked Pécs? — Igen, az elszaladt hat eszten­dő sok emlékezetes szerepet ho­zott, ami úgy érzem, segített mű­vészi fejlődésemben. — Az elmúlt esztendőkben me­lyik volt a legkedvesebb szere­ped? — Legkedvesebb szerepem? Ta­lán Kállai Kötéltánc-ában Völ- csey szerepe, az Ilyen nagy szere­lem Talláros ura, Örsi Ferenc Ka­pitány című darabjában az iskola- igazgató és a Tizenkét dühös em bér négyes számú esküdtje. Mind­mind egy-egy olyan szerep, amely közül nehéz lenne kiválasztani azt, amelyikre ráfoghatnám, hogy; ez tetszett a legjobban. — Hogy kerültél Békéscsabára? — A színház igazgatóját, Csa­jági Jánost már korábban ismer­tem, s a vele történt nyári talál­kozásomkor határoztam el, hogy Békéscsabára jövök. INTERJÚ — Hogy érzed magad Békéscsa­bán? — Talán egy szóval is válaszol ­hatok. Jól. — És foglalkozásoddal hogy’ vagy megelégedve? — Igaz, Békéscsabán még csak egy szerepet játszottam el, A kő­szívű ember fiaiban Palwitz Ot­tót, de tájon a Figaró házasságá­ban már bemutatkoztam Alma- viva gróf szerepében. — És legközelebb miben lá­tunk? — A Különleges világnap: Ba­ranyai Burger professzorát fogom játszani. — Mit szeretnél eljátszani? — Pár kiló sót már megettem a pályán, nehéz volna megnevez­nem, hogy melyik szerepet szeret­ném eljátszani, s valahogy úgy érzem, hogy ne én válasszam ki ezt a szerepet, mert lehet, hogy tévedek. Rábízom a rendezőkre, legyen az jó szerep és minél több­ször legyek színpadon. (—czi) I ' hegyilakók primitív háztartási eszközei, fegyverei, a maguk fes­tette szentképek. Sajnos, a gond­nok, egy idős nénike, olyan gyor­san hadarta az ismertetőt néme­tül, hogy a tolmács egy tizedrészét se tudta lefordítani. A Látottakból könnyű volt megállapítani, hogy , nagyon nyomorúságos körülmé- ! nyék közt éltek itt valamikor az Í emberek, többnyire egyszobás fa- házikókban. Faházat egyébként most is épí­tenek az ottani emberek, annyi volt frissen vagy félig készen. ! hogy nem vállalkoztam a megszá- I molásukra. Annál is inkább, mert I ott nincsenek utcák rendszeresít- |ve, azaz eddig nem volt, ötlet és I tetszés szerint oda épített minden­ki, ahová akart. Most természete­sen nem egy, hanem lehetőleg 4— 5 szobás házakat építenek maguk­nak az emberek. Bár állami költ­séggel sok szállodát építettek már, most is két hatalmas szálloda van jépű oben, mégis sokan keresnek 1 szállást a magánházakban is az f r rezág minden tájáról üdülni ér­I kezők. A község, különösen az utóbbi 15 év alatt egyre inkább város jelleget kap. A lakosság általában turistaöltözetben jár. A nők ott is szeretik a különböző prém­bundát, sokan hordják, úgy lát­szik, futja rá. Gyereket irhabun­I da nélkül éppen olyan keveset le­het látni, mint síléc nélküli gye­rekeket. Egyébként a lengyel nők — ezt Krakkóban is tapasztaltam — nem a flancoló, inkább a ké­nyelmes ruhadarabokat szeretik. Ott patentharisnyában elmennek a legfényesebb éjjeli lokálba is. nálunk „szégyen” patenharisnyát hordani, ha csikorgó hideg van, ha dideregnek is asszonyaink, se­lyem- és nylonharisnyán kívül mást nem húznak fél. A sok-sok szép látnivaló mellel, feledhetetlen élmény a lengyelek végtelen kedvessége, vendégsze­retete. Nem láttam, hogy más nemzet fiait hogyan fogadják, de minket, magyarokat, szinte el­árasztottak szereteti ík kel. Kukk Imi t ; Sztaniolpapír Együgyű kis mesének tűnik, amit most elbeszélek, de nem én találtam ki, hanem — termé­szetesen egy kis emberi segít­séggel — maga az élet produ­kálta. Amil«n iskolás lettem, az első hittanórán a tisztelendő úr min­denféle „eziistpapír” gyűjtésére hívta fel a figyelmünket, mely — úgymond — el lesz küld,ve a szegény kis néger gyermekek­nek. Hogy aztán a „szegény kis néger gyermekek” megkapták-e azokat és mire használták az ál­talunk körömmel kisimított — akkor még ezüst- és aranypapír­nak ismert sztaniolpapírokat, ar­ról soha nem szereztünk tudo­mást. Soha még csak egyetlen elismerő sort sem kaptunk eme munkásságért, de csak gyűjtö­gettük szorgalmasan, különösen azért, mert a hittanfeleletekre is komoly befolyást gyakorolt az egy-egy gyerek által gyűjtögetett papírok mennyisége. Persze vol­tak gyerekekakiknek nem ke­rült különösebb nehézségbe a beszerzés, mert csak szépen ki­bontották napi csokoládészeletü­ket. és félretették a papírt. De sokkal többen voltunk, akik el­sősorban csak a mások által el­dobott sztaniolokat tudtuk össze­gyűjteni. És bizony „sok volt az eszkimó- és kevés a fóka”, na­gyon résen kellett lenni, hogy a heti „normát” letehessük a tisz­telendő úr asztalára. Mindenesetre a csillogó papír» darabkáknak megvolt a hatá­suk a„szegény kis feketék” kö­zött, mert abban az időben még egészen jól viselkedtek. Szépen, szó nélkül hajtották igába fejü­ket, a kapitalista urak legna­gyobb örömére és megelégedésé­re, és inkább éhenhaltak, csak­hogy minél több legyen uraik profitja. Manapság azonban valahogy kiveszett a feketékből az áldo­zatkészség. sőt odáig mennek, hogy függetlenekké akarnak len­ni. Sőt, egyre inkább lesznek is! Amikor az örökös mozgolódá­sukról hallok vagy olvasok, gon­dolom, hogy „egyeseket” bánt a lelkiismeret, amiért nem követe­lik meg gyermekeinktől ma is a gyűjtögetést, hátha a „lázon­gok” lecsillapodnának. A kará­csonyi ünnepek alatt például annyi ezüstpapírt lehetett volna gyűjteni, ami legalább egy fél­éves megnyugvást biztosított vol­na. Vagy talán megúnták már « jámbor feketék a papír ócskákat? Hiszen olyan szépen csillognak..i Vagy a talmi csillogás most már nem tudja elvakítani az ak­kori szegény kis feketéket”, akik a ma felnőttéiként már igen jól, és messzire látnak? Valami ilyesmi lehet Afriké,- ban az oka annak, hogy a feke­ték is szabadon akarnak és fog­nák is élni. O. KOVÁCS ISTVÁN Július t-től kiegyensúlyozottá válik Gyula villamosenergia-ellátása Hosszabb ideje húzódik Gyula város vüIamosenergia-eUátásá- nak továbbjavítása. A meglévő gerincvezeték, amely Békéscsaba és Gyula között húzódik, korsze­rűtlen, s nem képes annyi energi­át a város üzemeibe, lakásaiba, intézményeibe és a közvilágítás céljaira szállítani, amennyivel az igényeket teljesen kielégíthetik. A város viRamosenergia-ellátása elő­reláthatóan 1961. július 1—töl meg­javul, mert ekkorra felépítenek Békéscsaba és Gyula között — mintegy 22 kilométeres szakaszon — egy modem 35 kilowattos ge­rincvezetéket. Az építkezéshez szükséges tartóoszlopok és egyéb szerelési anyagok kiszállítását tegnap, január 12-én elkezdték. Az építkezésre a Dél-magyarországi Áramszolgáltató Vállalat három­millió forintot fordít. Ketten csevegnek — Esetem Kelemennel — — Merre tekeregsz. Kelemen? — Veled megyek Szegedre. — Ez eleve lehetetlen, mert me­netelem helye Derecske — Nekem Szegedre kell men­nem. Bepereltem szerelmemet, mert nem szeret. Felperes leszek... — Eh, te kerge kecske, ez nem lesz helyes! — Nem tehetek egyebet! Nem szeret, elvette eszemet, lehetetlen helyzetbe kergetett... Megverem (szemmel)... — Ne tedd! Ne perlekedj, menessz egy szerelmes levelet kedvesednek... — Szerelmes levelet?! Fene megette! Kedvesem szerelme szer­telen... Kellemes ez nekem? E helyen gebedek meg! — Ne keseregj! Keresek ne­ked. szebbet... Ezt el kell temet­ned! Szeretet-mentes szerelem nem helyes... — ElepedekJ — Ne lehetettenkedj! Szerveze­ted gyenge, enned kell. Eszel egy kevesatl — Nem kell, mert petrezse­lyemlevest ettem ecetes tejjel... Jelenleg meg perecet recsegtetek... — Te gyenge ember! Kellemet­len lesz ez belednek... Kenyeret kell enned! — Nem tehetem meg ezt sem, mert keveset keresek. Lehet, ez lett bennem ellenszenves kedve- semnek„. — Melletted el kell keserednem. Kelemen! Te beteg zerge! Ne tedd fel nemes lelkedet egyetlen szere­lemre... — Lelkem remeg, szemem ned­ves, mert felette szeretem... — Esztelen teve, te! Meglepet­ten kereveten leled egy termetes emberrel, kebele meztelen, kedve­sen enyeleg, de te szereted... Meg kell vesznem! Lehet-e kedvesed jellemes? Veszett fejsze nyele... Emelkedj fel, nem kell ez neked, feledd el! — Lehetetlen! — Menthetetlen! Slrebegte: — km —

Next

/
Oldalképek
Tartalom