Békés Megyei Népújság, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 7. szám
h±sipLÓ K ÖTÖK r X taMkemyvágányon nagyokat pöfékelve, lassan döcögött a mozdony. Nem is bántam én, minthogy ezáltal alkalom kínálkozott gondolataim rendezésére. Nagyjából sikerült is. Szép beszédet akartam mondani az embereknek, mert nem tagadhatni, mostanában se szeri se száma az álmosító előadásoknak. Mondom, minden rendjén mutatkozott, csak a példákkal volt némi baj. Akadt ugyan bőségesen tapasztalatom, de hát melyik is lenne ezek közül a legszebb, a legidevalóbb? — No, mindegy — intéztem el magamban a kérdést. — Tudok egyet s mást, majd ami éppen eszembe jut. Mikor leszállók az állomáson, látom, hogy arra távolabb, a kö- vesúton túl egy kocsi áll. Kerekei mélyen ülnek a sárban. Mindjárt feltűnt nekem a kocsi elé fogott két deres. Bőrüket meg-megráz- ták fázósan, farkuk gyalázatosán rövidre volt vágva. Emiatt lettem rájuk figyelmes. Ilyen csúnya munkát én még életemben nemigen láttam. A bakon piros arcú dagadt émber ült, apró kék szemeivel minden valószínűség szerint engem figyelt. Szólok neki. — Rám vár? Mondja, hogy attól függ, ki vagyok, de mindenféleképpen szívesen elvisz. Értem jött a kocsi az állomásra. Az embert Bacsa Péternek hívták. Néhány bemutatkozó szó után nekem úgy tűnt, mintha ebből az emberből egy szegedi, egy bánhegyesi és egy kígyós! polgár beszélne egyszerre. Szavaiban annyira keveredtek a különböző tájak kiejtései. Azt hittem, szótlan természetű ez a Bacsa Péter, mert eleinte semmit se beszélt. Legyezgette ostorával a lassan mozgó lovakat, csettintgetett a nyelvével, le-lené- zett az elmerülő kerekekre és rosszallóan rázva a fejét, hümmö- gött. Én meg csak a lovakat néztem egyre.., — Jő rövid farkuk van — kezdtem a beszélgetést a lovakra bökve, nehogy azt gondolja: ilyen, meg olyan ember vagyok, még társalgásra se érdemesítem az ő személyét. — Érdekös végbemönése vöt ennek. Ha akarja, elmondom magának, né unatkozzék itt mellettem. — Hogyne akarnám — mutattam hajnlandóságot. — Legalább elütjük az időt odáig. — A’mán csak arra való. Mán- mint az idő — jegyezte meg tréfásan és elkezdte a történetet. — Ügy vót a’, hogy a mút őszi tömeges belépésök után ugyancsak mögszaporodtunk. Addig csak hatvanan, ma mög mán százhatvanan. Nem kicsi dolog e’. Gyüttek a tszbe a parasztok, mintha mézzel kenték vóna be annak mindön kicsi hejjiségét. özönlöttek, akár az öntött gabona. Montam is én akkortájon, ebbű’ bizony baj lőhet még. Mer nem mindön embör égyforma. Hogy minek szödik be Bohák Mártont, akirül csak rosz- szat tudnak az embörök. Mög Rafél Pistát, aki máshó se ért, csak a kocsmázáshó. Iszen ők ketten kötötték el égyször a sánta Kelemön lovát, osztán rajtakapták űket. Mög is büntették. Mondtam én eztet az elnöknek is, de ű ellenem emelte a szavát. — Majd mögnevejjük űket, Pista bátyám! Né nyugtalankodjék kend. — Jó van — mondom én űneki — Hát csak nevejjétök. így került be a téeszbe mind- dönki, még azok ketten is. Sőt mit ad az ég? Ük lőttek ketten a lo- vakná, mög a Tóháti gyerök. Nem azt mondom, kezdetibe jó csináták azok. Semmi baj. Vót munkájuk éppen elégségös. Mert a lógarnitúra is megnövekedett ám. Nagyon. Hatalmas égy istállónk van. Teli lőtt a’ lófélivel égyszöribe. Több mán nem is féri vóna bele. Szöbbnél szöbb lovak. Gyönyörű hosszú farka vót mindégyiknek, mög sörénye. Hatalmas étvággyal öttek. Szörön- csére vót mibűi. A lovászokat mán mindönki dicsérni kezdötte. Hogy jók nagyon. Az elnök is égyször, hogy így, mög úgy mögjavultak ezök a lókötő Boháék. — No — mondom én magamba — várjatok csak! Majd mög javulnak még jobban is. Alighogy ezt én kimondom, a városba köllött valamit szállítani kocsival. Hogy hát ki is lögyön az? — Lögyön Bohák Marci — mondta az elnök. — Hát lögyön — bólintottak, akik jelön vótak. így osztán elmönt Bohák Márton a városba, de nem gyütt visz- sza anélkül, hogy mög né tudakolta vóna, mennyiér szödi az a bizonyos vállalat a hulladékanyagot. Már akkor a lófarok, mög a sörény járt az ű eszibe. Nem szót errűl ű sénkinek égy árva szót sé. Rafél Pistát is csak úgy aprán- kint vezették be a titokba. Azt mondja néki égyször: — Hallod é Pista! Nincs mán annyi zseppénzed, mint régön vót. — Nincs a’. Mer a téesz égybe fizet — j elöntötte ki Rafél nagyokosán. Eltelik pár nap, Bohák fejibe mög égyre csak a lószőr motoszkál. Ujbúl mögszólal. — Hát testvér, néköm bizony elfogyott mán a magamé. — Micsoda? — Hát a tartalékom. Alig pár forint az én pézöm. A közös pallósról nem vihetők, mint a maga- mérul régön. Mer akkor az asz- szony észre sé vötte. De most ezör szöm lesi az embört. A bor mög csak kéne. Nem is élet ez így, én mondom néköd. — Hát pedig e’ mán így van! — sóhajt keservesen Rafél Pista. — Néköm is fogytán mán a szükséges. Pedig a nyáron még jócskán vót. Dehát elmögy a’. Kocsisom előveszi a cigarettáját, rágyújt, nagyokat szippant teli tüdővel, majd eképpen folytatja: — így adódott, hogy mögégy- gyeztek a dologba. Hogy űk bizony lévágják a lovak farkát, mög a sörényit és eladják. Hogy tán még mög is dicsérik űket, mennyire gondozzák az állatokat. Sáros idők gyünnek, hát ez nagyon szükségös. örültek az ötletnek rendkívül. — Tóhátinak azért csak kéne tudni rulla — jegyözte mög Rafél. — Ű is velünk van. Itt őgyeleg az istállóba. Nem hagyhattyuk ki. — Igazad van — szólott hoszszabb töprengés után Bohák Márton. Nehezen mönt a dolog. Mer a Tóháti gyerök nagyon szereti a lovakat, mög van égy kis érzése is a többi embör felé. Azt mondta néki osztán ez a két lókötő, hogy nincs űbenne égy csöppnyi embör- szeretet, mög hogy fölvágós. Éggyenlő részt ígértek neki, így osztán az nagynehezen bedűlt. Este, mikor éppen csinálni akarták, beállított az istállóba Mucsi Sándor. Mérgesek vótak nagyon és pokolba kívánták az öregöt. Oda a vásár. Pedig hát kéne az itóka. így osztán elköllött halasztani a dógot. De nem nyugodtak űk. Fölkeltek korán, tán még éfél sé múlott. Elő a szérszámokat és vágni kezdték. Jó rövidre. Miné többet akartak. A lovak mög csak hagyták. Mit tudták űk, mirűl van szó. A Tóháti gyerök mán éppen az utolsónak vágta a farkát nagyügyesen. A Szirénnek, legbelül. Szelíd égy ló vót az a Szirén világéletibe. A gyerökök a hasa alatt szaladgáltak, ojan szelíd vót. De most, hogy a legény ott babrált a hátúja táján, mintha átlátta vóna a hejzetöt. Rúgott égy hatalmasat. Nagyot röcs- csent valami, a Tóháti gyerök mög jajgatva hempörgött végig a plac- con. Nagyon mögijettek erre. Elkezdenek tanakodni, hogy mitévők lögyenek most. — Mán itt nem hagyhattyuk — mondta Rafél. — Akkor szójjunk az elnöknek. Majd csak lösz valami. — Lössz. De né ide híjjuk. Vigyük be hozzátok. Ha idegyün- nek, kitudódik. A Tóháti gyerök mög nagyon jajgatott. Mintha gyilkolták vóna. Bevitték űtet Bohákékhon, Rafél mög elugrott az elnökhön, mög- verte az ablakát. — Gyüjjön mán János bátyám, baj van! — Mi ég? — kukkantott ki Rozsnyai János az ablakon. — A Tóháti gyerököt nagyon mögrúgta a ló. ötettük űket éppen. Az elnök osztán fölkászálódott, indulni akar sebösen az istálló felé, de Rafél elirányítja űtet Bo- hákékhoz. Hogy odavitték, oszt lefektették puhába. A legény mög égyre jajgat ám, mert a keze lélógott a szöröncsétlennek. Eltörött a’ becsületösen. Ráadásul azok a lü'kék mög nem érték föl ésszel, hogy megfelelő nyugalomba hej- jezzék. Még mindig a lószőrön járt az eszük. Az elnök kiadta a röndölközést, hogy a lőhető legsürgősebben befogni és mönni a városba. Kórházba. Osztán az elnök hazament. Álmos vót még. Ezök mög gondoltak éggyet, fölrakták a lószőrt a kocsira és a tetejire fektették a Tóháti gyerököt. A’ mög végigóbé- gatta az utat. Pedig jó kényelmes hejje vót neki. Azért mégis beértek a városba. Röggel vót mán. Átatták a legényt, űk maguk mög elhajtottak ahhon a vállalathon. Kocsisom megint rágyújtott, engem is kínált, de hát én sose szívtam. Folytatta tovább: — Osztán lőtt idehaza haddel- hadd; Bemennek a tagok röggel az istállóba. Látják ám a lovakat. De hogy néztek azok ki?! Ajaj! Éppen hogy maradt rajtuk égy kicsi farok. Annyira lényírták. Némelyiknek még a bűrit is fölvágták a sörénye miatt. Káromkodni kezd mindönki, de nagyon. Most mán a Tóháti gyerököt is szidják röttenetösen. Mert emiatt törött el űneki a keze. Mondogatták, bárcsak a nyaka törött vóna ki. Mög annak a két sviháknak. Hogy így elcsúfították az űk szép lovait. Némelyik még rítt is bánatába. Estefelé mondta valaki, hogy hova rakták ezök a lókötők azt a tömérdek sok szőrt? Akkor a Botos Gergő nyócadikos gyerö- kinek eszibe jut, hogy azé igön nagy pézt adna a beváltó. Keresték nagyon osztán a szőrt, de nem tudták möglelni. — Hát még este se mentek haza? — kérdeztem csodálkozva. — Nem azok. A’ mögint csupa kaland vót, ami ott történt velük a városba. A kórháztól möntek eladni a kocsiderék lószőrt. Mög is vötték tüllük, jó pézt kaptak érte. Nem tudom mán mennyit, de sokat. Azok mög osztán ojan fajták, hogy nem érzik magukat nyugton, ha péz van a zsebükbe. Irány égy eldugott hejjre, a Bocskai uccába. Ott van égy ilyen kocsma. No, odamöntek ezök a jómadarak. Kikötötték a lovakat a fáhó és űk magúik mög mulatni kezdőitek. Mán dél is elmúlt, még mindig isznak. Hogy férhetött a gyébá- jukba annyi töméntelen sok ital, nem tudom. De részögök vótak mán. Mind a ketten. Ügy estefelé, hogy, hogy nem, arra csatangol abba az uccába a Lüvött Berki Benedök. Mert az is ojan, hogy hun a munka, hadd ke- rüjjem. Keveset dogozik nagyon, kaj_tat összevissza, ugrálós, mint a dörzsölt bolha. Hogy mi a fenét keresett ű arra, tán maga sé tudná azt mögmondani. Akkor nap is csak láttyuk, hogy nem jelönt mög a munkába. Hát kérőm, ű a városba gyöm-megy. Akkor osztán hasznát is vötte a téesz Berki Benedök kutyatermészetinek, mer ű látta mög a kocsit, mög a lovakat. Hogy mit keresnek azok ott. Be- mögy a kocsmába, hát látja, hogy a két lókötő javéba mulat. De nagyon mulatnak ám. Szórják a pézt veszödelmesen. Mondja nekik: — Hát tik mit kerestök itt? — Azok mög sé szó, sé beszéd, csak nyakonvágják. De nem olyan az a Benedök, hogy égy nyaklevesér mögorrojjon. Mög látta, hogy mennyi kőtőpéz van, náluk. Ügy gondolta, hogy inkább közelebb férkőzik hozzájuk. Már ez szokása vót Benedöknek. Itt is úgy vót. Utána mán együtt ittak. Berkinek csillogott a szöme, és égyre dicsérte Bohákékat, de esze ágába sé vót mögkérdözni, hogy miféle pézbül isznak. Neki csak az vót a fontos, hogy igyon. Sose erőtette i«6g magát a gondolkozásba. Ke* vés észt használt az el életibe. De gyün ám a rendőr, hogy kt- jé a ló. Azt mondják azok ketten, mánmint Bolhák mög Rafél, hogy sémmi köze hozzá. Erre a rendőr papírt vösz elő, mög ceruzát. Fé- reinti űket, de azok nem mönnek ám. Lüvött Benedökbe vót még egy kis értelöm, ezt arra használta föl, hogy észrevétlen férehú- zóggyon. Mert ilyenkor mindig tutta. hogy mit köll csinálni. Ilyenökre tartogatta ű az eszit. Égyször is régebben, amikor benn vót a városba, hát úgy elbámult, hogy földűtött égy hirdetőtáblát. Szabályosan nekimönt. Hogy hun iöhe- töfct annak az esze, a jóisten tudja. De amikor mögjelönt a rendőr, hogy mi van ott, mér állnak körbe az embörök, akkor előjött a Benedök esze is. Azt mondta, hogy a szél borította föl a táblát, így ezt is mögúszta szárazon, el- kotródott onnan, a rendőr mög azután nézött nagyot, hogy szél sé- hum. Hát most is úgy tött Lüvött Benedök, hogy csöppnyi eszit használta föl, és ódalról nézte a fejle- ményöket. A rendőr így nem is vötte űtet tekintetbe, de a két lókötőt csak szorongatja, hogy hát mönnyenek utána. Azok csak nem akarnak. Bohák Marci kikapta a papírt a rendőr kéziből, összetö- mörítette, osztán ledobta a fődre, és rátaposott. Akik ott vótak égy páran, mulattak a dógon és nem möntek segíteni a rendőrnek. Iszen maguk is abbul a faj tabui valók lőhettek. Hát akkor minek közbemönni, úgy gondolták. Inkább örültek annak, hogy a rendőr nem tud égyenösbe gyünni velük. Az mög osztán nagy méregbe gyütt. Bezáratta az ajtót és telefonon híjta a segiccségöt. Ezök mög mán mönekifttek vóna. Keresték a kiutat, mint k»'bák a rést. De bizony, zárva vót előttük mindön. Gyüttek is a rendőrök kis idő múlva vagy öten körül. Bohákék csak lapultak, nekiszorítkoztak a pultnak, és böfögtek kegyetlenül, mint a disznók. Igazoltatták űket. Mög mindönkit, aki ott vót akkor. — Berki Benedeket is igazoltatták? — kérdeztem. — Hát kérőm, a rendőrök kide- rítötté'k, hogy ű is odavalósi, ahová Bohákék. El akartak vinni űtet is, de amikor látták, hogy nem tökrészög, mög, hogy több űbenne az ijedelöm, mint az ital, akkor rákijátottak, hogy hajósa haza a lovakat. Benedök osztán fölült a kocsira, úgy gyütt hazafelé, hogy hátra sé mert tekinteni, csak a szérűsbül. — Hazatalált? — Mán Benedökre gondol? Ajaj, hogy hazatanáit! Mondom, nem ütődött az tejjesen, csak ojan felemás. Látni mög éppen igön jó lát, a lovak is ismerik kitűnően az utat. Nem előszörre vő- tak a városba. Éppen ez a két ló vót akkor is kocsiba fogva. Mer ezök ojan gyüvő-menő lovak. Láttya, mijen a farkuk, mög a sörényük? Nem is néznek ki ezök lovaknak. Hát van az ijen embö- rökbe egy csöpp szív is? Amikor befordultunk a tanya- központ szénáskertjébe, megkíséreltem még egy kérdést. — Mi van most a két lókötővel? — Hogy mi van? — s a szája alig észrevehető mosolyra mozdult. — Hónap lössz nekik a tárgyalásuk. Itt kint minálunk, a téeszbe. Kértük, hogy itt csinálják. A Tóháti gyerök is itt lössz, ű is hónap gyün ki a kórházból. Nem hiszöm, hogy ojan nagy lön- ne a büntetésük, de hát köll az. Mer attul tán mögjavulnak. Ha eszük, mög szívük lössz hozzá.