Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-30 / 257. szám
KORO STA J ____________A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE ___________ <H Mmlíl cl bunk a párizsi 0>öIliapiaeúii »SAA^AAA^VWVVVWVVwVWVNAA^ I Azért megyek Párizsba, hogy lássam, és nem azért, hogy meséljek róla — hirdeti egy kevéssé ismert aforizma, amelyet még boldogult suhanckoromban szereztem. De hü akarok maradni ifjúságom eszményeihez, ezért Párizsról csak annyit mondok el. hogyan egészítettem ki legutóbb felfrissítésre váró devizakészletemet. Sok pénzzel a bolond is tud utazni. Hogy mi az oka, mi nem, én még mindig igen-igen sovány pénztárcával vágtam neki a nagyvilágnak, amit még súlyosbít az a körülmény, hogy külországban sem rokonom, sem gazdag ismerősöm nincsen. De az utazás a szenvedélyem, s engedtessék meg, hogy a magam mentségére itt süssem el ugyancsak kevéssé ismert aforizmámat: akiben szenvedély nincs, abban semmi sincs. Világlátásomat mindig közérdekűnek tekintem, s a nemes cél érdekében nem rettenek vissza attól, hogy a hiúságot, önteltséget, nyereségvágyat megadóztassam. Erre Párizsban nincs jobb terület, mint a mi volt Teleki tőrünkhöz hasonló, de a magasabb igényeket is kielégítő intézmény, a Bolhapiac, mert itt hatósági engedéllyel űzik az „Itt a piros, hol a piros”-t. Történetem megértéséhez tudni kell, hogy én ennek a kedves játéknak a Mosonyi utcai toloncházban még a harmincas évek derekán, negyed kilogramm szalonna ellenében megtanultam minden csínját-bínját a derék Hilós Jóskától, akire a cseréért a mai napon is hálatelt szívvel gondolok. A Bolhapiac a Porte de Clig- nancourt metró-megállótól egy macskaugrásnyira található, s ott szombattól hétfőig áll a vásár, amikoris használt koporsó kivételével mindent be lehet szolid áron szerezni. Az én emberem, a párizsi hilósjóska az antik bútorok sokadalmának kellős közepén űzte az „Itt a piros” mesterségét, mert a legjobban tejelő külföldiek ezt az „osztályt” nem igen kerülik el. Amikor odaértem, Jóska éppen a halak beetetésével foglalatoskodott, vagyis úgy keverte a lapocskákat, hogy mindenki egyből fölblankolta, hogy hol a piros. Jóska nem sajnálta az aprópénzt, „ha megnyerte, hadd vigye” rik- kantgatta vidáman, s a halacskák a horog körül azt hitték, hogy Párizs egyik jótékonysági intézményéhez van szerencséjük. Én méltóságomon alulinak tartottam, hogy ebből a beetetésből kivegyem a részem: megérthetik nyáKácsi Málcsi és a róka Egyszer volt, hol nem volt, egy mélyvizű tó nagy nádasának közepén élt egy kis vadkacsa. Ügy hívták, hogy Kácsi Málcsi. Szép volt a tolla, fényes petty a szeme és olyan gyorsan tudott úszni, mint a hal. Kácsi Málcsi nem szerette a testvérkéit, szüleire sem hallgatott, hiszen úton-útfélen minden madár azt csiripelte a fülébe, ha vele találkozott: — Milyen szép vagy Kácsi Málcsi, és milyen ügyes! Nincs nálad jobb úszó az egész tavon!... Egyre csak azt búgták, csiripelték a madarak, a végén aztán Kácsi Málcsi már azt se tudta, mit is kezdjen utolérhetetlen ügyességével. Hiába mondták a szülei: Vigyáz, Málcsi, ráfizetsz még a hiúságodra, aztán sírhatunk miattad! De Málcsi nem hallgatott a jó szóra. Naphosszat a tóban hancü- rozott és boldog volt, ha a madarak, meg a zöldszínú békák megtapsolták egy-egy mutatványát. Ahogy egyszer éppen produkálta úszó-tudományát, arra jött a róka. Már régóta csörgött a nyála valamiféle finom kacsapecsenye után, sokat hallott Kácsi Mál- csiról, elhatározta hát, hogy latba veti minden furfangját és Málcsi kacsát megszerzi vacsorára. Ügy is tett, ahogy elgondolta. Odasétált a tó partjához, és ártatlan arccal nézegette a hiú kiskacsa ügyeskedését. Közben, amikor senki sem látta, már a száját nyalogatta és a jó vacsorára gondolt. Később már ö tapsolt a leglelkesebben Málcsinak, aki olyan boldog lett erre, hogy örömében azt se tudta, hogyan produkálja magát. — Bravó, bravó, kiskacsa, ügyes vagy, nagyon ügyes! Megérdemelnél egy szép kitüntetést! Ha eljössz hozzám, adok neked egyet. A szarkától kaptam, biztos lopta valahol, de nálad lenne a legjobb helyen. Hiszen te valóságos bajnok vagy!... így beszélt a ravasz róka a hiú kiskacsának, aki egészen megszédült a kitüntetés hallatára. — Jössz-e hozzám, kiskacsa? — nógatta egyre türelmetlenebbül a róka. — Ne menj, Málcsi, mert megjárod! Ravasz ám a róka! — súgták-búgták a fülébe a kismadarak. — Brekeke, brekeke, el ne menjél te vele! — kiáltozott utána a békakórus, de Málcsi elfordította a fejét, és gúnyosan mondta nekik: — Sajnáljátok tőlem a kitüntetést, igaz-e? Az a bajotok!... Azzal kilépett a partra és a róka mellé szegődött, fejét magasra tartotta, mostmár tényleg azt hitte: övé az egész világ. — Gyere, gyere, drága kincsem, szépséges kis Málcsikám! Otthon vár az érdemérem, neked adom, neked ám!... így történt, hogy Kácsi Málcsi elment a rókával, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a róka álma teljesüljön. De találkoztak a farkassal. A farkas is éhes volt, és menten ösz- szeveszett a rókával. — Az enyém lesz a kiskacsa! — vicsorgatta a fogát a farkas. — Én szereztem, én eszem meg! —acsarkodott a róka, és ahogy így elszólta magát, Kácsi Málcsi úgy megijedt, hogy azt se tudta fiú-e vagy lány? Amikor magához tért első ijedtségéből, a róka meg a farkas már javában marakod■ tak egymással, Málcsi pedig felröppent a magasba, és minden porcikája reszketett a félelemtől, mire hazaért. Azóta Kácsi Málcsi megváltozott és soha nem hagyja el testvéreit, mert azt is megtanulta, hogy együtt még a játék ize, boldogsága is sokkal édesebb... SASS ERVIN jas olvasóim, hogy egy kis szakmai gőg is kifejlődik az emberben, ha valaminek a mesterévé növekedett. Legjobban pedzette a horgot egy öreg jenki, aki a nyereséget — talán nem minden hátsó gondolat nélkül — egy fiatal párizsi macska táskájába tömködte. Amikor azonban Jóska elérkezettnek látta az időt, a beetetést befejezte, s a jenkinkről pillanatok alatt legombolt ötven dollárt. Ekkor én is bedobtam a tíz dolláromat és húszat emeltem ki helyette. A jenki a vihogó macska előtt nem akart szégyenben maradni, bele- tüzesedett a játékba, úszott a pénze után. Hetven dollár volt a bank, amikor bedobtam a húszamat és kiemeltem negyvenet, majd egy ötdollárost cseréltem ki tízesre. A macska már nézegetni kezdett, finom ösztönével bennem sejtette a jövő emberét, de én — mint aki csak szórakozni jött ide — abbahagytam a játékot, és a szomszédos sátorban egy karcsú rokokó asztalkát kezdtem nézegetni. Jóska erre gúnyos megjegyzésekkel illetett, élcelődött a bátorságon, ami a publikumból élénk derültséget váltott ki. Dühösen odadobtam tíz dollárt, amit elvesztettem, s a játékosok védőszentjén kívül senki se vette észre, hogy ezt a horgász beetetésére szántam. Kisvártatva ugyanis már száz dollárral rendelkeztem, s ekkor minden figyelmem újból a rokokó asztalkára összpontosult. Jóska a többi halon kárpótolta ugyan magát, de — hiába, ilyen telhetetlen az ember — megint rajtam köszörülte a nyelvét. Én ügyet sem vetettem rá, azaz helyesbítek: rá nem is, de a bankra igen, amelyik főképp a jenkink jóvoltából száz dollárnyira szaporodott. Ezt úgy kell érteni, hogy volt abban frank, schilling, márka, sőt pezó is, de Jóska pillanatok alatt mindent átszámított dollárra, hogy vállalatának fényét ezzel is emelje. Amikor meguntam az élcelődést, odaszóltam neki: — Bocsásson meg, Monsieur, nincs időm a további játékra, de majd más alkalommal kárpótolom. A választ nem írom le, mert a főszerkesztő úgyis kihúzná. Elég az eléghez, hogy megdühösödtem: — Nos Monsieür, keverjen, száz dollár a tétem — szóltam, és csak úgy balkézzel behajítottam a stekszet. Ekkor már ember ember hátán tolongott köröttünk. Nagyobb udvara volt a játéknak, mint eső után a holdnak. Jóska a legraffináltabb trükkjét szedte elő: két lapocskát vett a kezébe, felmutatta a pirosat és az asztalra dobta. Ugyanezt megcsinálta még kétszer, és olyan biztos volt a dolgában, hogy a további keverést feleslegesnek tartotta. De engem sem a pacsirta költött, s emellett a Mosonyi utcában tanítottak, és a jogos nemzeti büszkeségem is tiltakozott az ellen, hogy egy szürke párizsi hamiskártyás átverjen a palánkon. Jól láttam én, hogy az első két „tüntető” hadmozdulattól eltérően a harmadik keverésnél, amikor úgy mutatta, hogy a pirosat az asztalra dobja, nem a piros repült oda, hanem a mögötte lévő lapocska. Habozás nélkül a pirosat fordítottam fel. így robbantottam a bankot a párizsi Bolhapiacon, s másnap már rangomnak megfelelően folytathattam utam a tengerpart felé. E. KOVÁCS KALMAN h jap: •• •• Ezüst György : Parton Ladányi Mihály: Levél a felnőttekhez Apáink háborúban öldököltek, akna verte fel játszótereinket, a felnőtt szuronyt tűzve jött felénk, s kiontotta játékunk kóc-belét, aztán szemünk betúseregre ámült és egyre több szörnyűség is kitárult és megtudtuk, mi vár kettőnkre végül ha az apám apáddal mégse békül, és megtanultuk otthon, hogy miként kell önérdekből bánni az emberekkel és megtanultuk végül: az a jó, mit az ember mástól önmagához hódít. Ma vád gyűrűzik felénk a világban, hogy sokunkban csak sivár pusztaság van. De ki volt, aki irtotta a fákat míg reszkettünk, árvábban, mint az áltlafö Ti, kiknek már semmi sem idegen, amit csak ésszel felfoghat az embet^ javítsátok meg értő kezetekkel a világot, hogy lakható legyen. Lukács Miklós: Fény a pusztán Erre még nádzsúp a fedél, Ids ablak pillant a tájba, gerendáról kampón libeg a rézsipkás petrol-lámpa* de barázdák fölött fut már a drót, dombon, ösvényen át, porcelán kis harangokon holnap eléri — a tanyát a Fény! — áhított villanyfény! üveggömbben csillogó ég, arany szárnya 1 ebben, viszi a szebb Élet üzenetét. Mucsi József: Krizantém az őszi estben Tűzpiros csókok hulltak a földre, Almosán borult a csend a rögre. Károgó varjak fészkükre szálltak, Távoli felhők kék heggyé váltak. Őszi est csendje jött felém búsan, S az esti csendben én elindultam. Lépteim alatt jajjal pihegtek, Sötét sóhajjal sárga levelek. Kései tücsök hasadt hegedűvel, Részeg kontrásként kísérte ülve. A kertemen át vezetett az űt, Az úton szirom más sziromra hullt, Egyetlen virág állt ott a dérben, Utamat váltva, feléje tértem. Ott állt a virág dús, göndör hajjal, Omló fürtökkel, szerelmes ajkkal, S úgy állt a többi virágok között, Mint talált arany, mely nem ötvözött, Ügy állt a többi virágok fölött, Mint csiszolt gyémánt, fénye nem törött. Mikor az estnek arca megvénült, Ráncos arcára csillag, ezer ült, Kinyújtott karral megálltam cn ott: S leszakítottam a krizantémot. I l
