Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-02 / 233. szám
A tárgyalóteremben oh in a csend, mintha száz ” méter mélyen egyedül járnál a föld alatt, Valamiféle barlang lefutó aknájában. Amikor hátul megreccsen egy szék, a rövid, éles hang akár a puskalövés. Fent, a legmagasabb asztal mögött kopasz, vékony arcú, szemüveges bíró ül. A bíró mellett balról egy koros, amolyan jó negyvenes asz- szony az ülnök, szövőnő a textilgyárban. A másik az férfi, harmincöt évesnek látszik, de jóval több annál. Kék színű vasutas egyenruhát visel, raktár- kezelő az állomáson. Amikor a székreccsenés zaja nekiütődik a>, terem falának és elenyészik, megint csend nehezedik az emberekre, akik odabent ülnek. Amíg a szemüveges bíró még egyszer átfutja az ítéletet, a két ülnök a vádlott egykedvű arcát nézi. A szövőnő akaratlanul a szemét törli, de kemény ember és visszafojtja a könnyeket. A vasutas alig észrevehetően ingatja a fejét jobbra-balra, s közben számokat rajzol egy papírosra. ök hárman: a bíró és a két ülnök, már tisztán látnak. Szomorú tragédia ... Kommunista szülők, vezető állásií emberek. S a fiú? Másodikos gimnazista, megbukott fizikából, egyszer az is kiszaladt itt a száján, amikor az anyjához beszélt, hogy „öreglány”, az apjára nem mer nézni, de az sem a fiára, aki fényképezőgépet lopott az egyik áruházból és megbicskázta osztálytársát, mert: „elcsípte Mincót a ligetben és hőzöngött vele”. Hogy is mondta, ki az a Mincó? „Futó baba a Zsurmó galerijából.” És ki az a Zsurmó? Hírhedt fekete inges léhűtő. Ott ül a harmadik sorban, de csak mint tanú. Ellene nincs bizonyíték ... Semmiféle bizonyíték. És Mincó? Az ie itt van. Tizenhét esztendős lehet. Abroncsszoknyában, tűsarkú cipőben. Munkáltatói igazolványt hozott: gépíró egy káté- eszben. Ellene sincs bizonyíték, hát összenevet Zsurmóval: jó kis hecc — mondja a szeme, mire Zsurmó legyint: rá se ránts Mincó, az ő melójuk a lelki duma. fjjabb székreccsenés, a bíró feláll. Mozgolódás, zaj: lenn is feláll mindenki. Aztán egy másodpercnyi csend. — A Népköztársaság nevében! Kiskorú Hornyák Zoltán vádlottat lopás és súlyos testi sértés bűntettében a bíróság bűnösnek találta, és ezért hat hónapi börtönnel sújtja.. -. ítélethirdetés után a vádlott ügyvédje fellebbez. A terem kiürül. A bíró kezet fog a két ülnökkel és a per aktáit a fiókjába zárja. Tíz perce van a következő tárgyalásig. Cigarettára gyújt. Átfutja a másik per anyagát... Ko- vács Jolán és társai, erkölcsrendészeti feljelentés. ij A komor terembe játékos nyalábban siklik be a i-napfény. Megmentjük őket — gondolja magában a bíró, mégis olyan keserűnek érzi a cigaretta füstjét. A napsugár nem tágít. Most az aktákat simítja. Pedig iszonyodva kellene lesiklania azokról... Amikor a folyosón felhangzik: Kovács Jolán, Hun Dorottya, Kiss Erzsébet... — Hornyák Zoltán apjával, anyjával már hazafelé tart. Szomorú nap, szomorú délután. , * ymáromi utca 12, első emelet 5: Hornyák János vállalati igazgató lakása. Három szoba, fürdőszoba, összkomfort. Szép lakás. Kinn a folyosón egy férfi áll az ajtó előtt. Igen, én vagyok: az író. Nem csengetek. Ezen az éjszakán minden zár megnyílik előttem. Az asszony kisírt szemére alig néhány perce rebbent az álom. A férj még ébren van. Éjjeliszekrényén vizespohár és egy doboz Karil. — Bocsánat — szólok csendben. Felüti a fejét. Hirtelen felül. — Ki maga és mit akar itt? — Ne féljen, nem vagyok betörő. Én írom ezt a történetet. * — Semmi köze hozzá. A mi dolgunk. Azonnal távozzék. Felemelem a kezem. — Csendesebben, Hornyák elvtárs. felébreszti a feleségét, s akkor nem beszélgethetünk olyan őszintén, nyíltan. — Nekem nincs titkom a feleségem előtt. ■— Tudom. De vannak nehezen kimondható vallomások, ezekkel könnyebb négyszemközt megbirkózni. Feküdjön csak le. Nézze a mennyezetet. Beszéljen. Mintha én itt sem volnék . .. Tudja már, hol rontotta el a fia életét? — Tudom. Talán. Lehet. És kezdődik a történet. Vagy már ez is csak — folytatás? — Amikor Zoli 10 éves volt, már akkor felelős pozícióban dolgoztam. Tudja, ki voltam én, amikor felszabadultunk? Két polgáris asztalossegéd. Negyvenötben léptem be a pártba. Aztán tanultam. Mint egy megszállott, elhiheti. Se éjjelem, se nappalom. A feleségem is tanult, esti tanfolyamon végezte a gimnáziumot. A párt megbecsült bennünket. 54-ben már igazgató voltam. Tera, a feleségem 53 óta személyzetis. Minden percünk a közösségé, a munkáé. Az otthonunkra alig jutott idő. Most sem jut, érti?! Nem jut! — Nincs igaza, Hornyák elvtárs. Nem lehet igaza. Persze, ha az ember gyenge és viteti magát... Hornyák idegesen vág közbe. — Kérem, ha már egyszer tudni akarja a véleményem, ne szóljon közbe. Tudja, milyen vihar dúl bennem? Nemcsak a fiam életét, a magamét is, a feleségemét is elhibáztam. El! A szívem is ezt mondja, meg az eszem is. De hol? Hol?! — Mindent megkapott tőlem ez a gyerek. Ha külföldön jártam, olyan ajándékokat hoztam neki, amilyen senki másnak nem lehetett. Drága ruhában járattuk. Ha kért valamit: jól van fiam, megkapod. És ez a hála! Azért, mert azt akartam, hogy ne legyen olyan gyermekkora, mint nekem meg Térának volt. Tudja, mi volt az én apám? Segédmunkás a textilgyárban. Tudja, mi volt az anyám? Mosónő! Igen! Az volt. Levesért, fillérekért alázkodott a nagyságosoknál, a méltóságosok- nál! ... Gondolhatja, milyen gyermekkorom volt.... Amikor Terát feleségül vettem, heti 20 pengőt kerestem egy asztalosműhelyben, ö varrólány volt. Nagy szerelem, házasság. így kezdtük. Húsz évvel ezelőtt. Elhallgat. Mereven nézi a mennyezetet Meg kell szólalnom. — Most is úgy szeretik egymást? Megrezzen. — Ügy. Hiszem, hogy ő is. Még nem vagyunk öregek ... Csak ... Csak erre is alig jut időnk ... — Rettenetes — csúszik ki a számon. — Ugyan, felül kell emelkedni ezen. Az első az, hogy az ember a rábízott feladatokat megvalósítsa. Aztán ha jut idő jut, ha nem, nem ., — Nem beszél őszintén. Haragosan villan a szeme, felül az ágyon. — Hogy merészeli?! — Felébreszti a feleségét. Csendesebben. Feküdjék szépen vissza. Megengedi, hogy rágyújtsak? — Tessék. Ott a cigaretta: Opera. Azt hiszem megfelel. — Nem, nem. Tervet szívok. — Parancsoljon. Ott a hamutartó is. Megtalálta? Én szólalok meg először. — Mondja tovább. Kérem. — Mi lesz a fiammal? Meg tudja érteni, milyen borzasztó ez? Zeité ni lecsukják, ffó'gly nézek ezután az emberek szemébe? Terát megöli a szégyen. A személyzetis gyereke börtönben! Rettenetes! Mi ez? Minden a feje tetejére fordult? Az ember megáll, és nem tudja, mi történt. De miért? — Mennyit kérdez. Próbáljon végre felelni is. — Azt hiszi, könnyű? — Nagyon nehéz. Tudom. Sokan várják már a választ, akik éppen most olvassák ezt a történetet. Ne tartsa fel őket sokáig. Kiváncsiak. Okulni akarnak. Talán néhányon magukra ismertek. Segítsen nekik, Hornyák elvárs. írjuk tovább. ígérem, most már egyszer sem szólok közbe, csak ha kérdez tőlem valamit. — Csitt! Az asszony vállát zokogás rázza. Felébredt? Nem ... Álmában sirt. „Az öreglány ...” — döbben vissza bennem tompán a fiú' hangja ... Asszony, férfi, nagyon nehéz most nektek. „Megbicskáztam, mert a Mincót akarta!” Hát ez is szerelem, Fíornyák Zoli? Az apád és az anyád is így szereti egymást? Persze, nem jutott rá idő és te sem érezhetted, láthattad, hogy milyen az, amikor két ember gyönyörűen, csodaszépen szereti egymást. Tisztán. Őszintén. Te csak Zsur- mótól hallottál erről is. Meg az ő klassz fényképeiről tanultál... hogy így kell, meg amúgy is lehet ... „Kitűnő mi, hapsikám! Szerezz fényképezőgépet, aztán mi is csinálunk, Mincót könnyű befűzni. Van az apádnak elég dohánya, kérj tőle.” Nem mertél kérni. Loptál. — Lopott... — sóhajt a férfi. És bicskázni, egy szajháért! Hosszú csend borít ránk újra hálót. Elnyomom a cigarettám. — Szegény nagymama. Meg akarta ölni magái, hogy ő a hibás mindenért, ő nevelte Zoltánt... 4 Azt hiszem, az volt a baj, hogy nem mi neveltük, igaza van, barátom. Az előbb nem voltam őszinte, amikor azt mondtam, hogy ha jut idő jut, ha nem jut, hát nem. Tudtam én, hogy a párt nem követel tőlemi ilyesmit. Azt is tudtam, hogy éppen azt követeli, hogy törődjek a családommal, a fiammal, hogy becsületes embert neveljek belőle. Ugyan, majd a nagymama! Más dolga sincs... Ez lett a vége. Ez a csalódás. Igen, csalódtam: magamban csalódtam leginkább. Úgy jártam-keltem én itthon, mint aki nem lát. Nem is láttam semmit. Vak voltam. Nem törődtem a fiammal, hogy merre jár. Sóhajt. — Térával se... Lehet, hogy lázongott ellene, de aztán beletörődött ő is. Csak a munkájának élt. De hát miért dolgozik az ember? önmagáért is, hogy szebb legyen körülötte az élet! Igaza van. A mi életünk még szép sem volt... Tudja, mit mondtunk, ha nyáron egy-két hétre elutaztunk valahová? „No, most első a szerelem!” Tera szeme boldogan csillogott olyankor. Én azonban már elfelejtettem, hogy régen minden nap úgy csillogott... Aztán visszajöttünk és az új nyárig alig találkoztunk a szerelemmel. Amikor megcsókolt, akkor is a másnapi értekezlet járt az eszemben ... Szörnyű! És ezt senki sem követelte tőlem! Senki!!... Pedig még mindig milyen szép asszony. És hogy tud szeretni .. i Szólni akarok. Szólni kell... De Hornyák rám néz, remeg a szája, furcsa fintor ül az arcán. — Nem felejtettem el, hogy itt van. Tudom, hogy nem kellett volna erről is beszélnem, de most én írom a történetet. És ez is hozzá tartozik. Ugyan, kínáljon meg egy cigarettával. — Operát? — Nem. Tervet. Régen szívtam. — Tessék, parancsoljon. M élyen leszívja a füstöt. — Hogy holnap mi lesz, nem tudom még. De egy biztos: beszélek a pártvezetőséggel. Fegyelmi vizsgálatot kérek magam ellen. En vagyok az oka mindennek. Rosszul szerettem a fiamat és rosszul szerettem a pártomat is. Látszólag jól, de mégis rosz- szul. Ezt érzem. Tudom. Az elvtársak meg fognak érteni. Meg fognak érteni és segítenek. — Szóval eddig a történet? — Nem. Holnap folytatódik. Keserű lesz. De megtisztít, önmagam előtt is. — És a fia? Hosszú szünet. — Bizonyos, hogy nem lesz elveszett ember. — És a felesége? Űjabb szünet. — A csillogás . .. emlékszik? .. . Talán ha a fiam ... és én is... megváltozunk . . . újra felragijog a szemében ... Nagyon szeretem. Jó asszony. Hűséges, igaz ember ... De ő is gyenge volt.., — Most menjen kérem, halálosan fáradt vagyok. Jó éjszakát. — Ugyanazt kívánom. Hornyák elvtárs. — Hiába kívánja, mégis kör-önöm. S a szobára ráborul az éjfél,
