Békés Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-26 / 150. szám
KORO STA J ___________A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE T ámogatást érdemlő vidéki kezdeményezés: A Tiszaié] Irodalmi Kiskönyvtár „Vidékiek” vagyunk, közösek a gondjaink, egyek a célkitűzéseink. Mindannyian azt akarjuk, hogy a vidék a maga módján és a maga értékeivel a legtöbbet adva járuljon hozzá a szocializmus építéséhez. Sajnos, tudjuk, mekkora hátrányt jelent még mindig „vidékinek” lenni, ha valamilyen kezdeményezésről van szó. A vidéki irodalom, a vidéki művészet azonban e nehézségek ellenére is él és élni akar. Meg akarja mutatni, hogy figyelemre méltó értékek rejlenek benne és minden igyekezetével igyekszik felszínre hozni és széles körben terjeszteni ezeket az értékeket. így született meg Csongrád megyében — a legrégibb vidéki folyóirat, a Tiszatáj szárnyai alatt — az elműlt évben a Tiszatáj Viharsarki élet címmel jelenik meg a megyei tanács művelődésügyi osztályának kiadásában egy új folyóirat. A folyóirat kiadásáról az előzetes tárgyalások már befejeződtek. A kiadvány felöleli az oktatás, a népművelés és az irodalom területét. Az előzetes tárgyalások alapján a Viharsarki élet első száma körülbelül a következő negyedévben jelenik meg és kerül terjesztésre. Irodalmi Kiskönyvtár gondolata. S a gondolatot tettek követték. Az 1959-es esztendőben hét kötete jelent meg a sorozatnak. Négy prózaíró és két költő versei, elbeszélései és kisregényei juthattak el ízléses kiállításban az olvasóközönséghez. Közöttük van a József Attila-díjas Dér Endre, a Hódmezővásárhelyen élő Kárász József, kinek néhány évvel ezelőtt jelentős regénye jelent meg „A gyújtogatok” címmel a Magvető Kiadó gondozásában. Lődi Ferenc, az ismert költő újabb verskötettel jelentkezett és megjelenhetett a most induló Andrássy Lajos versgyűjteménye, Tóth Béla kisregénye és Bárdos Pál novellái is a Szeged képzőművészetét bemutató kiadvány mellett. Ebben az évben tovább folytatódik a sorozat. Már megjelent Siklós János „Megtalált út” című novelláskötete, s rövidesen napvilágot lát Horváth Sándor „Ar- tyeki emlék” című kisregénye is. A sorozat további kötetei írók, költők és kritikusok műveit adják közre. Szabolcsi Gábor és Kiss Lajos tanulmánykötetei a szocializmus legfontosabb kérdéséit elemzik, Csépi József a magyar falu életét, típusait formálja meg „Oldódik az átok” című no- vellásgyűjteményében. Űjabb kötettel jelentkezik a Kossuth- és Sztálin-díjas Nagy Sándor is, aki végleg letelepedett Szegeden és ezzel a művével lép ismét, hosz- szú hallgatás után a magyar olvasóközönség elé. Fenákel Judit novellái a Tiszatáj-ban, az Élet és Irodalomban és a Kortársban jelentek meg — most „Két utca lakója” című elbeszéléskötetével jelentkezik. Papp Lajos, a reményteljesen induló fiatal szegedi költő versei is megjelennek a sorozatban, melyben helyet kap a város irodalmi múltja is Nacsá- dy József szerkesztésében Mikszáth Kálmán halála 50. évfordulója alkalmával jelent meg „A mi Mikszáthunk” című gyűjteményes kötet, mely a kortársak vallomásait tartalmazza és egész sor érdekes dokumentummal illusztrálja a „nagy palóc” szegedi tartózkodásának történetét. Kötetben először jelennek meg Móra Ferenc aforizmái, melyeket felfedezőjük, Madácsy László rendez sajtó alá. A program világosan mutatja a kezdeményezés célját és jelentőségét. Egyrészről: ápolni és közreadni a múlt legjobb hagyományait, másrészről pedig segíteni a fiatal, a máról író tehetségek kibontakozását, fejlődését. Ügy hisszük, a cél nemes és megérdemli a támogatást mindenütt, ahol szeretik az irodalmat és ahol szükségesnek tartják a szocialista realizmusra törekvő fiatal alkotók segítését, pártfogolását és népszerűsítését. Ezüst György: Utcarészlet Vallomás Téged ünnepel a májust csa lógató esti felhő, s a szívem húrján táncoló sz erelembabonás dalok csak rólad mesélnek a lesel kedő Holdnak, ha feljö... Ha az ezüstfolyam boldogság hullámain andalog szoros karcsapásokkal egym ásba fonódva két fiatal, csak téged dícsér (mert sze rettél engem olthatatlanulfj minden május-estés szelíden csendes csókos-diadal. — S a te csókodat csókolja az is, aki elsőt most tanul... Filadelfi Mihály A& eU&pott m&ttya&vzoMf tot. Ekkor megnyílik aiz ajtó, a — Jönnek — morajlott végig. Az asszonyok gyűrűbe fogták az ajtót, hogy ők lássak először a menyasszonyt. Elindult a menet, végig a nagyutcán. A malomköz sarkán a szövetkezet kis vendéglője ajtajában néhány legény álldogált. Nézték, hogyan közeledik Sárika meg az újdonsült férj, Békési Jancsi, a tanító. Az egyik legény cinkosos mosollyal számolgatta a menyasszony lépteit, no, még tíz, már csak öt, s itt is vannak. Ekkor a kocsmaajtóban nagy kavarodás tamadt. Két legény rontott ki. Ügy tettek, mintha összeverekedtek volna. Meg kellett állni a menetnek, de ebben a pillanatban másik két legény megragadta a menyasszonyt. A vőlegény a foga között káromkodott és lépett volna asszonya után, de ketten is utána nyúltak. — Nem addig az tanító úr, váltsa ki. — A férfi meghökkent. — Kiváltani? — Le akarja rázni a két embert, már fogja a kilincset. — Nem hallja? Huszonöt liter bor, ennyi a taksa — mondja az egyik. — Huszonöt liter? — kérdezi rá a tanító. S valamit sziszeg a foga között és ebben a pillanatban a kezében egy vastag erszényt érez. Visszapillantott. Az igazgatót látja, aki násznagy, s most kacsintva dúgja oda tárcáját. Egy csepp hála van a fiú tekintetében, aztán nagynehezen kikotorja az ismeretlen tárcából a négyszáz íorinmenyasszony a szoba közepén mosolyogva áll őrzői között. Mellette a tanító megpillantja Suhajda Jóskát. Amikor összetalálkozik a két tekintet, Suhajda szemében gúnyféle csillog. A tanítónak hirtelen eszébe jut, ezzel látta táncolni először Sárikát. — S most is milyen jól értik egymást? — Amíg ezeket gondolja, már az utcán mennek, rátéved tekintete az újdonsült menyecske arcára. Az ő felesége, s most mégis olyan em- beríojtógató kedve támad. Sötéten fordul be az iskolaudvarra. Az asztalnál is szótlan. Koccint, iszik, a világért sem mosolyogna. Még akkor sem, amikor az új asszony mellé bújik. — Ügy látszik, egységára van itt a menyasszonynak — szól az igazgató —, amikor az uzsonna után megbomlik az asztal — a mellé lépő, vele egykorú paraszt- emberhez. — Igen — érti el az. — Akkortájt, mikor maga nősült, én voltam a bandavezér és én loptam el a feleségét ugyanott, ahol most ezek a gyerekek a tanítóét — nevet. Huszonöt liter. Szép summa pénz volt az akkor is, ugye? — Az, az. Ha nincs a feleségemnek a finánc bátyja a lakodalmon, ki sem tudom fizetni — így az igazgató. — Ez a gyerek is zavarban volt. láttam, amikor odaadtam neki a pénzt. — Igen. — A fene a bőrüket. Hogy miért nem hagyják el már ezt a szokást. Mi akkortájt a magunkéból kevés bort ihattunk, de ezek? Meg aztán az akkori tanító — már mint maga — jobban is állt. — Igen? Negyvenöt pengőt kaptam egy hónapra az államtól, a többit a papnak kellett volna fizetni, mert ő használta a nyolc hold tanító-földet. Nem sokat láttam belőle. — Negyvenöt pengő nagy úr volt. — Ahogy vesszük. Az éhenha- láshoz sok, a megélhetéshez kevés. — Na, de hozzánk tanító úr, hozzánk mérje. — Az igaz. — S mind a ketten egy kicsit elgondolkoztak. Az igazgató előtt régi képek táncolnak. Aztán felváltják őket az újak. Ezek a nagy-nagy lakodalmak. Sokszor feltámadt már benne, hogy tán bűn is ez a nagy pocsékolás. Ki is mondja. — Nagyon kitesznek magukért Balláék. — Nem ők, hanem a szövetkezet. Hát a könyvelőjüket tán csak tisztességesen kell férjhezadni, tanító úr. Az igazgató egy kicsit újra a múltat kergette. Aztán végigpillantott a mosolygós, kipirult arcokon. Tekintete megpihent a menyasszonyon. — Milyen szép lány ez a Sári. Pedig még öt éve szeplős kis vakarcs volt, most meg szőke, sudár. — Hej, fiatalság! — Elmosolyodik. Ő küldte gimnáziumba. És jószerét ő fogta itthon is — nekiszaladt volna a világnak ez a gyerek. Mert ezek mind azt hiszik, hogy ha már egy kicsit tanulnak, itthon nincs mit tenni. — Aztán milyen jó könyvelő lett belőle — s tanítófeleségnek se kutya. Áttévedt tekintete a vőlegényre. Az most is sötéten maga elé meredt. — Azt meg mi bántja — gondolta az igazgató, és már fel is akart állni, hogy odalépjen, de a cigány táncdalba kezd. Látta, amint feláll Békési Jancsi, meghajlik az új asszony előtt és táncba viszi, de ekkor se mosolyodott él. Az öreg még a fejét is megcsóválta. — Ügy táncol ez a kölyök, mintha muszájból tenné. — Összeakadt a tekintetük is. Szemmel megkérdezte. — Mi lett? De csak egy goromba tekintet és egy kézlegyintés a válasz. Táncolt tovább a fiú, s úgy fogta Sárikát, hogy az néha fel is szisszent. De ezt nem vette észre a tanító. Csak az zakatolt fejében: — mennyire stimmeltek ezek akkor is most is ott. — A kocsmában nem tett Sárika semmit, hogy kiszabaduljon, még nevetett is. — Pedig ilyen kellemetlenségbe ritkán kerül az ember. — Belemélyedt a fiatalasszony szemébe. Keresett benne valamit. Valami titkot, de az tiszta tó volt. Lelátott a lelke mélyére. Nem volt ott semmi, csak szerelem, mély odaadó szerelem. — Hazug az asszo- nyi szem — súgta valami. — Máris milyen álnok — tódította az a belső hang. — Kiszorítom belőled — gondolta hirtelen. Magához húzta Sárikát, annak a fájdalom még az arcán is végigszántott. — Na, Jani — szisszent fel a menyecske. Aztán félősien megkérdezte. — Fáj valamid, hogy ilyen rossz kedved van? — Eh — tört fel a fiúbői —, de csak gondolatban folytatta — már mentséget keresel? Éjféltájban egy kicsit feloldódott a vőlegény. Már mosolygott. Elűzte a rossz gondolatot. A bor, az szerencsés vigasztaló. Gyógyír mindenre. Ö egyre gyó- gyítgatta magát. Már egy picit rogyadozott a térde is, amikor a menyasszonytánc következett. Elsötétült a világ egyszer-egyszer előtte. No, most nem az italtól, hanem, mert — miért van ilyen szokás? Adják kézről-kézre. Szinte árulják a menyaszonyt — és neki nézni kell, az meg repked egyik ember karjából a másikba, mint a lepke. — Hej Sári, Sári — sóhaj tozta és fogni kellett az egyik szék karját, hogy meg ne induljon, végét ne vesse a táncnak. — Az igazgató már túl volt a menyasszonytáncon, most megint a vőféllyel, a régi nagy tréfacsi- nálóval, a menyasszonytolvajjal, az öreg Karáccsal beszélgetett. — Hogy pereg ez a lány — bizonygatja az igazgató. — Az a, tűzről pattant, az anyja is ilyen volt. — ■ Ilyen az most is, ha táncol. — Megyek mán. Én is kifizetem a taksát. — Vőfélynek? Ki hallott mar ilyet? Maguk csak a szitát tartják, meg a pénzt szedik. — Na igen, másnál. De itt tartozásom van. Ennek megadom, amit
