Békés Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-17 / 115. szám

4

KÉP ÚJ SÄß

I960, május 17., kedd

Üdülő parasztasszonyok Gyulán

MUNKA UTÁN

be-betérek egy feketére a gyulai presszóba és nézem a televíziót.

Egyik este, ahogy ott ülök, bejön négy fejkendős idős paraszt- asszony. A pincér udvariasan hellyel kínálja őket. Csendben leülnek. Nézik a műsort szótlanul. Arcukon megelégedés pihen. Már késő van, amikor felkerekednek.

— Mára elég volt. Gyerünk aludni — szól egyikük. Ahogy jöttek, szerényen visszavonulnak.

— Üdülők! — mondja Pista barátom, a pincér és olyan boldogan mosolyog utánuk, mint a legkedvesebb vendég után szokott.

— írjál róluk. Olyan rendesek

— biztat.

Másnap este újra ott vagyak. Tegnapi ismerőseim éppen vacsoránál ülnek. Az étteremben halkan szól a zene. A hawaii gitár hangja lágyan búgva andalog az asztalok felett.

A vacsora finom lehetett, mert ugyancsak jóízűt isznak rá. Szinte szertartásosan emelik fel poharaikat és fenékig ürítik. No most Ilyenkor jól esik egy kis beszélgetés, gondolom és hozzájuk lépek.

KEDVESEN MOSOLYOGVA

fogadnak. Úgy érzem, szinte már vártak is valakit, akinek elmondhatják örömüket. A kölcsönös bemutatkozás után jóformán kérdéshez sem jutok, amikor özvegy Endrődi Andrásné megszólal: Erről csak a jót írhatja. Mindenben utánunk járnak...

— Mi jól összejöttünk — veszi át a szót Székely Istvánné és hozzáfűzi: mind a négyen özvegyek. Elmondja, hogy Endrődinével a gyulavári Lenin Hagyatéka Tsz- ből jöttek.

— Mi meg a dobozi Petőfiből vagyunk — szól közbe Gergely Mária, aki még a bemutatkozásnál megjegyezte, hogy leánynevét használja.

— Hogyan ízlik az üdülés? Volt már részük ilyesmiben? — kérdezem.

— Ügy jöttünk el, hogy ha nem tetszik, felugrunk a buszra és már otthon is vagyunk. De látja, maradtunk, mert itt igazán jó minden — feleli Székelyné.

Aztán felváltva, egymásnak adva a szót, elmondják, hogyan töltik napjaikat. Délelőtt és délután a gyógyfürdőbe járnak. Sétálnak. Várost néznek. Tegnap moziban voltak. Az ellátás kitűnő — mondják, majd beszélnek, miért is jöhettek üdülni.

— Nem pihentünk mi életünkben még soha — mondja Endrődi- né. Mindig csak a sok dolog volt. Aztán most a tsz-bői elküldték üdülésre bennünket. Mert jól dolgoztunk. Nem volt kevés a munkaegységünk. Nekünk 400 volt tavaly fejenként és egyedül dolgoztunk.

— Most is már 200 körül teljesítettünk, pedig még csak május van — teszi hozzá Székelyné. — Most már izgat bennünket a répa- egyelés — így Endrődiné.

— Én már kiegyeltem négy kvadrátot — büszkélkedik Gergely Mária.

— Ha visszamegyünk, majd sietünk — mondják a gyulaváriak.

— Jó a tsz-ben? — kérdezem

tőlük.

— Amikor egyéniek voltaink, többet és nehezebbet dolgoztunk. A gond is nagyabb volt akkor — válaszolják egymás szavába vágva.

— ÉN A MÚLTBAN

17 évig voltam cseléd Weincheim bárónál — szól Gergely Mária és már meséli is, hogyan volt akkor. Aki nem ment ki kora hajnaliban a földekre, annak azt mondták, le is út, fel iß út, irány a dobozi templomtorony. Munka nélkül maradt, éhezhetett. Ilyen öltözetben, mint ahogy most jómagunkat lát, nem láthatott volna akkor Dobozon senkit. Tudja, van egy édes unokám — folytatja — még jóformán nem is tud járni, de már cipőt vettek neki. Amikor ón gyermek voltam, kalap darabból csinált az édesanyám cipőt, hogy iskolába járhassunk. De még ebből a cipőből is csak egy volt, felváltva jártunk benne.

— Bizony a fiatalok jobban megbecsülhetnék ezt a mai életet — folytatja a beszélgetést Endrődi Andrásné. Nálunk is baj van a fiatalokkal, mind el akar menni máshová, az iparba dolgozni...

így beszélgettünk még egy darabig, s miközben szólt a zene, szóba kerültek a tsz gondjai, s végül visszakanyarodtunk arra, mégis csak jó dolog az üdülés. Aztán odajött a pincér, kedvesen érdek- lőciöfct az asszonyoktól, hogy ízlett a vacsora, nincs-e valami kérelmek. amiben segítségükre lehet.

Újra halkan hálálkodásukat, a- hogyan a nagyszerű ellátást dicsérik. További kellemes üdülést kívánva búcsúzom tőlük. Endrődi Andrásné még utánam szólt:

—• Majd csodálkoznak az otthoniak, ha olvasnak rólunk..

Nem sokkal később ismét ott látom őket a presszó csendes félhomályában, amint boldogan nézik a televízió műsorát.

ÖNKÉNTELENÜL

eszembe juit, hogy éppen most olvastam a Kanadai Magyar Munkásból, amint a riporter így írt magyarországi élményeiről:

Tudtam, hogy Magyarország felszabadult: tudtam, hogy az

utolsó 15 év alatt állandó változáson ment át az ország, de azt csak most tudtam meg, hogy mindenki az ország gazdájának tartja magát, minélfogva joggal gyarapíthatja igényeit, minden szép és jó iránt, amit szeme lát és megkíván. Mintha mindenki rég elfelejtette volna, hogy röviddel ezelőtt még a legtöbbje nyomorgó proletár volt, mezőgazdasági cseléd, vagy szegénypa- raszt. Az életszínvonal emelkedését mindenki olyan természetesnek veszi...” így írt a riporter hazánkról, s talán csak annyiban pontatlanok mondatai, hogy ezek az asszonyok soha nem feledik el a keserű múltat, a nyomort, amelyből a munkáshatalom vezette ki őket.

Boda Zoltán

Ohdi i&g.y.ketüvtli

A mi öregjeink

Versenyben

brigád

^ Régen hallottam olyan derűsen beszélni Béres Jánost, a Békéscsabai Gépállomás párttitkárát, mint szombaton a délelőtti órákban, amikor telefonon kerestem fel.

— A héten Mezőhegyesen jártam, s ott jutott tudomásomra, hogy Béres elvtársiknál kezd kibontakozni a brigádok szocialista munkaversenye.

— Már nem bontakozik — szakít félbe —, mert a gépállomás öt brigádja mind egy szálig benevezett. Éppen most tartanak brigádvezetői értekezletet. Ezek az emberek azzal kezdték a hétvégi napot, hogy letették az asztalra a traktorosak által aláírt versenyszerződéseket.

— Ezek szerint jól sikerült a hétvége?

— Igen, a mi gépállomásunknak ez a hét nagyon jól sikerült

— Talán a megyében elsőnek kél szárnyra gépállomásaink közül a békéscsabai traktorosok kezdeményezése — jegyzem meg —, majd afelől érdeklődöm, milyen magasra húzták a szocialista brigád cím elnyerésének mércéjét?

Tizenkét pontban állítottuk össze a megtisztelő cím elnyerésének feltételeit. Néhányat elmondok ezek közül: a szocalista briElsők a versenyben

A Békéscsabai Állami Áruház 1958 óta versenyben van a szegedi, a szolnoki és az egri áruházakkal. A versenypontokba a terv teljesítése mellett többek között az egy főre eső forgalom növelése, újítások bevezetése és a vegyesiparcikk-forgalom teljesítése áll. A négy áruház versenyében a Békéscsabai Állami Áruháznak eddig még nem sikerült első helyezést elérni. Az év első negyedében azonban olyan eredményeket értek el a vállalat dolgozói, hogy a verseny győztesei lettek. Május 10-én Egerben tartották értékelést az áruházak vezetői és megállapították, hogy az első negyedévben a Békéscsabai Állami Áruház érte el a legjobb eredményt, ezért elnyerte a verseny első helyezettjének kijáró vándorzászlót.

a szocialista címért

gádnafc, tehát az összes traktorosnak be kell kapcsolódni a versenybe. Két talajkategóriát állítottunk fel a város határának megfelelően. Az elsőben egy-egy traktoregységre 1200, a másodikban 1050 normálholdban állapítottuk meg az erőgépek teljesítményét, mégpedig 95 százalék alatti üzemanyagfelhasználással és öt százaléknál nagyobb önköltségcsökkentéssel.

— A teljesített munkák minőségi követelményét is kifejezésre juttatják a versenypontokban?

— Igen! Ha a brigád valamelyik tagja kritikán aluli munkát csinál, és azt a szövetkezet nem veszi át, akkor ezzel a bri gád önmagát zárja ki a versenyből.

— A munkafegyelem szilárdítását, a dolgozók szakmai és politikai képzését hogyan kötötték a most kialakult versenyhez?

— A verseny további folytatásét az igazolatlan mulasztás szintén kizárja. Ezt a versenypontot helyesléssel fogadták a dolgozók. De megfogadták azt is, hogy a rájuk bízott értékeket megőrzik. A gépeket egész éven át — amennyiben a tsz-ek vezetői a munkák sürgőssége folytán kérik — két műszakban üzemeltetik. Ezenkívül természetesen rendszeresen részt vesznek a traktorosok szakmai és politikai oktatásban is.

— Milyen eséllyel indulnak a brigádok?

Traktorosaink bíznak, hogy ebben a mozgalomban egész éven át férfiasán állják meg helyüket. Mivel az évi gépi munka jelentős része még a szabad ég alatt van, nehéz lenne találgatni, hogy melyik is lesz az a brigád, amelyik nyer. Mindenesetre a pártszervezet elősegíti e mozgalom térhódítását, s azon leszünk, hogy a versenyző brigádok közül minél több célba érjen.

■^»sik—

Két nappal ezelőtt Szarvason jártam, s betértem a párt községi bizottságához. Az egyik szobában egy biliárdasztal kí- nálgatta magát. Az ablaknál hosszú asztal mellett mintegy tíz idős kommunista — valamennyien 19-es veteránok —- sakktábla fölé hajolva csendben figyelte két idős elvtársuk megfontolt lépéseit.

Meszjarik Jánost, Krnák Jánost, Osztroluczki Györgyöt, Dudás Mihályt, Brlázs Pált, Sztruhár Jánost és a többi idős, a harcokban, a múlt nyomorúságaiban már elfáradt embert figyelve eszembe jutott a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a világ első proletárha- talma kivívásának nehéz napjai, melyről én, s a hozzám hasonló korúak csak olvastunk. Eszembe jutottak Horthyék börtönei, melyeket ugyancsak a könyvekből, s az idős elvtársak elbeszéléseiből ismerek. Majd 1956 októberére, novemberére gondoltam — s ezt már valamennyien láttuk — arra, hogy akárcsak a felszabadulás első napjaiban, a párt szavára ezekben a nehéz napokban is ők fogtak fegyvert elsőnek a néphatalom védelméért. S amikor ezt tették, nem magukat védték, nem magukért teltéki

Már pihenniük kellene ezeknek az idős, nyugdíjas elvtársaknak, de nem pihennek. Nem szokták ők meg a tétlenséget, hiszen soha nem is volt lehetőségük a semmittevésre, csak akkor, amikor Horthyék mun- kanéküliségre ítélték őket. A pártbizottság munkatársától hallottam, hogy valamennyien ügyeletes szolgálatot vállaltak a pártbizottságon. Igen, és még

valami mást is. Sztruhár János bácsi — hogy csak egyet említsek közülük — már hatvanhárom éves, beteges ember. Mint a Táncsics Termelőszövetkezet tagja, már nyugdíjat kap. Elmehetne pihenni, hiszen már megharcolta a magáét, ö *— mint többi harcostársa — nem teszi és nem is tudja ezt tenni. Még most is munkásőr. A gyakorlattól ugyan felmentették, de a fegyvert kieresedett, kérges kezével, megvastagodott ujjaival erősen markolja. S ha riadó van, bár nehezen lélegezve, ő is ott fut harcostársai között.

Igen, ilyenek ők, és ilyenek is maradnak. Amíg erejükből telik, nem tudnak otthon pihenni. Pedig sokat, nagyon sokat tettek! S most rajtunk van a sor. Becsüljük meg ezeket az ősz hajú, a harcokban elfáradt embereket. Becsüljük meg őket, de ne csak szavakban, hanem úgy is, hogy kérdezzük meg néha tőlük: mi a gondjuk, a bajuk, miben segíthetnénk nekik. A legkevesebb ez, amit tehetünk értük. Vagy az, ha segítünk megkapálni háztáji veteményesüket, ha elintézünk ezeknek az idős elvtársaknak kisebb-na- gyobb ügyes-bajos dolgokat. Hiszen a mi öregjeink ők, akik iránt talán soha nem tudunk e- léggé hálásak lenni. Nem kívánnak ők mitőlünk, fiataloktól nagy dolgokat Csupán tiszteletet, jó szót és néha segítséget. Adjuk ezt meg nekik, hogy most, öreg napjaikban azt mondhassák a Sztruhár Jánosok: nem küzdöttek, nem harcoltak hiába, mert akikért fegyvert forgattak és börtöncellákban ültek r— nem hálátlanok,

Balkus Imre

Krémkávé főzőgépek a faiusi eszpresszókban

Igen gyorsan meghódították a falusi lakosságot a kávéfőzőgépek. Évente körülbelül 5 millió adag szimplát és duplát szolgálnak fel a falusi eszpresszó— cukrászdákban. Az idén megkezdik a régi típusú kávéfőzőgépek kicserélését, s még ebbien a negyedévben 20 falusi cukrászda—eszpresszóban szerelnek fel korszerű krémkávéfőzőgé- pet. Ugyanebben az időben 35 cukrászda kap új fagylaltgépet.

*7lea&ci éű a cdácdl&láilcúká

Reakci Alfréd egykori megyei fő-főtanácsos időnként felkeresi szomszédját, Lükülke Benőt, akivel néhány évet e- gyütt ült népi demokrácia elleni izgatásért és Napóleonaranyak miatt. Legutóbbi látogatása alkalmával így szólott öreg barátjához: Mondd kedves Benőkém, mi a véleményed erről a csúcs izéről... találkozóról?

— Talán csak nem tartasz valamitől? — kérdezte Lükülke, miközben a füléhez igazította a hallgatóját és a háborúból még megmaradt fél- szemével aprókat pislogott.

— Meg vagy őrülve?! — sziszegte Reakci, miközben ideges vonaglás futott végig az arcán. Ha megegyeznek, még a reményem is elszáll, hogy valaha viszontlátom az 1200 holdamat. Csak egy megoldás lehet: háború.

Különben elevenen rothadunk el — magyarázta és hideglelősen reszketett fel- indultságában.

Amaz válasz helyett öregesen hunyorgott.

— Nekünk az lesz jó, ha egyáltalán semmibe sem egyeznek meg — folytatta Reakci és egy kicsit abbahagyta a reszke- tést. Lükülke gépfegyvergyorsasággal pislogott, jelezve, érti, miről van szó, és részéről a fáklyásme- >iet.

— Háború kell! Érted Benő! Háború, az kell, ha győzünk, akkor minden visszaváltozik...

— És ha nem győzünk? — kongott Lükülke hangja remény tvesztve, mintha kriptából beszélne-.

— Te félsz, Benp! —| kiáltotta undorral Reakci. —, Te, aki

megjártad Európa összes frontjait és rettegtek tőled még a saját katonáid is, te félsz?! Engedd meg, hogy nevessek: hah... hah...ha....hallottad? Mintha valaki hallgatózna az ablak a- latt. Pszt!... Ne mozdulj! Most megzör- rent a kapu... Vársz valakit?

Nem.

Teljesen ki vagyok idegileg. Benőkém, könyörgök, bújtass el!

=— Hová?

*— A WC-be, ott is jó lesz... Reakci pillanatok alatt eltűnt és nem is jött elő többé. Nadrágszíjjal a fogasra akasztotta magát. Példája fő- nyeskedjen az összes háborús őrülteknek.

bo-zo