Békés Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-27 / 124. szám

KÉPÚJSÁG

„Árvízveszély“ a Kiris endrődi szakaszán

A Gyulai Vízügyi Igazgatóság irodájában hirtelen lel berreg a telefon:

— Gyulai Vízügyi Igazgatóság?

— Igen! — volt a nyugodt válasz, mitsem sejtve a veszélyről.

— Jelentem, hogy a Körös vonalán, már huzamosabb ideje, magas a vízállás. A töltések anyagai kezdenek átázni. Szükségesnek tartom, hogy a gépesített AKSZ- osztag azonnal lépjen védelembe. Szádpallózással egy olyan függőleges falat kell emelni, amely egyrészt az átszivárgást, másrészt a töitéscsuszamlást megakadályozza.

A telefonbeszélgetés után egymást követték az utasítások.

— Riadó! — süvöltött végig a vésztjelző hang a körzetben. Mindenki abbahagyta a munkáját, s igyekezett a kijelölt gyülekező helyre, Kesztyűs Sándor hírvivő is azonnal motorján termett és sietett a távollévőket értesíteni az eseményekről.

Papp Gábor főmérnök, a gépesített osztag vezetője is gyorsan intézkedett. Először mozgósította a gépkocsikat, majd a mentéshez szükséges anyagokat, felszereléseket készítette el. A negyvenkilenc személy most egy emberként dolgozott, hiszen tudták, hogy jelentős lakóterület van veszélyben.

^ Nem sokkal a riadó után 14 gépkocsi indult el Gyuláról szádpallókkal, Tócsákkal, pontonnal és egyéb felszerelésekkel megrakodva a kitűzött cél felé. Az útvonal csak az endrődi közúti hídig volt járható, onnan a szállítást ví- ziúton lehetett lebonyolítani olyan ütemben, hogy este nyolc órára a mentőosztag a helyszínre érjen. Felszerelésük két csónak, két motorcsónak, cölöpök, szádpallók és ezen kívül még tetemes értékű más anyagok.

A szállításnál mindenki tudta a feladatát, s így idejében a tetthelyre értek, amely egyre jobban fenyegette a töltéseket, sürgős és szívós cselekvést igényelt. A színhelyre évre, először is összeszerelték a hídmezőt, melyről a Balogh György vezetése alatt álló brigád megkezdte a cölöpverést. A szádfalazó brigád emberei, szintén a Balogh brigádból kerültek ki. Ezt a munkálatot 48, illetve 75 kilogrammos légkalapáccsal és az erre a célra rendszeresített létraállványzattal oldották meg.

A cölöpözők erős pallókat helyeztek el a levert cölöpökre, melyek mögé vastag földréteget hordtak, hogy megakadályozzák az átszivárgást.

Mivel éjszakai bevetés volt, a védelmi vonal világítását is az osztagnak kellett biztosítania. A cölöpverést pedig a hídmezőn felépített és erre a célra rendszeresített állványra szerelt Demag (német) kreomati'kus cölöpverővel oldották meg.

Egyszóval a felszerelés alkalmas lett arra, hogy szükség esetén, mint amilyen a „jelenlegi is”, a kellő beavatkozást megtudjuk tenni.

— Ilyenkor nem számít az idő viszontagsága, nem számít, hogy éjszaka van vagy nappal. Gyorsan kell cselekedni — mondta az egyik dolgozó, miközben a szádpallót összeillesztette. Igaza volt neki. Jelen esetben is a falu lakói nyugodtan aludtak, nem is gondolták, hogy ez idő alatt, a községtől nem messze a Vízügyi Igazgatóság dolgozói, a Körös áradatát igyekeznek megfékezni, hogy megakadályozzák a pusztító ár betörését. Bár igaz, hogy mindez csak gyakorlat volt, mely két napot vett igénybe, de szükség volt erre a gyakorlatra, mert jobb előre félni, mint aztán megijedni. Soha nem lehet tudni, hogy ennek és a hasonló gyakorlatoknak, mikor látjuk hasznát.

Csütörtökön délután, magasan ragyogott még a nap. A fodrozó víz szelíden nyaldosta a fűzfáktól szegélyezett partokat, amikor motorcsónakunk kikötött a ponton mellett. A Balog-brigád már a bontásokon dolgozott. Egy részük a levert cölöpöket szedte, mások pedig a szádpallókat bontották. A gépkocsik is mind üzembe voltak, a gépeket vontatták ki a gátra.

— Hogy sikerült a gyakorlat? — kérdeztük az egyik izmos, barnára sült dolgozótól, aki éppen egy gerendát cipelt.

— Reményen felül Igaz, hogy az idő is kedvezett. Ez a gyakorlat a jó szervezésnek, a kollektív munkának tudható be.

Alkonyodott már, amikor búcsút vettünk a gépesített mentőosztag tagjaitól és rocsónk berregve megindult velünk a nyolc kilométerre lévő endrődi hídhoz. A Körös nyugodtan hömpölygött medrében, s míg hajónk zajéra parti fecskék serege röpködött riadtan felettünk, addig mi a „kabinban” Papp Gábor főmérnökkel beszélgettünk a gyakorlatról. Tőle tudtuk meg, hogy nekik mint gépesített osztagnak a nehezebb feladatokat kell megvalósítaniuk. Hogy Jdk tűntek ki legjobbaknak e gyakorlaton? Őszintén szólva az egész kollektíva.

— Ennek köszönhető, hogy az értékeléskor a főhatóságunk is az első közé sorolt bennünket a gyakorlat levezetése után. Mégis el kell mondanom, hogy a szervezésben kiemelkedett Csankd Mihály műszaki tiszt osztagvezető-helyettes és Elekes György vezető technikus. A világításért Gergely László érdemel dicséretet, míg az osztag „lelkét adó levegőt” Bécsi Sándor és társai szolgáltatták dicséretre méltóan. Nagy feladat jutott Asztalos Ferencnek és társának is, akik rocsójukkal a vizen való mozgást biztosították.

Hamar eltelt az idő, s rövidnek tűnt, míg csónakunk megtette a nyolckilométeres útszakaszt.

— Huszonkét perc alatt értünk ide — mondta a kormányos, miközben társa a híd mellett kikötötte a rocsót. Az osztag utolsó három tagjától elbúcsúztunk,

® A rocsó motorja ismét felberregett, s egyre jobban eltávolodott a parttól. Hosszan néztünk utánuk, míg el nem nyelte őket a lehajló fűzfák haragoszöld lombja.

Sztanyik Károly

1960. május 27., péntek

"Thai ie^y-ielü

Mint a falat kenyér

Ügy kellene a mi falunkban a művelődési otthon, mint a falat kenyér — mondta a szerkesztőségben a minap egyik körös- nagyharsányi olvasónk.

Noha megyénk községeinek túlnyomó többségében ilyen gond nem létezik, akad még néhány hely, mint Körösújfalu, Csárdaszállás és Kétsoprony, ahol ez a fontos közintézmény még „hiánycikk”. L&kösházán és Csabacsüdön viszont — mint mondják — már „mocorog valami”. Szabadkígyóson van ugyan művelődési otthonnak titulált helyiség, azonban ez távolról sem igazi. Mi a helyzet Végegyházán? Annak idején a végegyháziak a mezőkovácsháziakkal egyszerre veselkedtek neki a művelődés hajléka építésének, de amíg az utóbbiak már az avatást is elfeledték, az előbbieknél valahogy elakadt az egész. No, majd ismét összeszedik magúkat. Reméljük, hogy a felsorolt néhány község népe mielőbb megteremti magának az oly nélkülözhetetlen otthont.

Mert erről vám, szó. Falvaink, városaink kulturális élete szinte elképzelhetetlen ma már művelődési otthonok és házak nélkül. Hol szórakozzanak, művelődjenek közösen másutt? Talán a kocsmában? Az is van sajnos, minden községben. Némelyben nem is egy. Ott azonban nemigen lát és hall sem if- ja, sem öregje épülésre alkalmas szépet, jót, okosat. A szesz gőze nem a művelődésnek dolgozik. Igaz, hogy mozi is létezik a világon. Minden községben megtalálható. Nem kisebb ember, mint Lenin hangoztatta a film hatalmas nevelő erejét. Aztán ott van a rádió, sokhelyütt már a televíziós antennára fészkelnek a gólyák. A filmből, a rádió és a televízió adásaiból meg aztán az iskolás családtagoktól még azok a falusiak is sokat tanulnak a máról, a mi világunk tartalmáról, akiknek a múltban a „Horthy őfőméltósága" képével díszített kalendárium, mega biblia volt egyetlen szellemi szórakozásuk.

De az iskola, a film és a rádió minden rendű és rangú neveltjének, a falvak lakóinak a művelődés háza az a természetes gyülekezőhely, ahol együtt olthatják szomjukat a kultúra forrásából és közösen vehetik ki részüket az emelkedettebb szórakozás örömeiből.

Persze a művelődési otthon is csak eszköz a szocialista kultúra terjesztésében. Értéke, jelentősége vagy találóbban: közhasznúsága aszerint növekszik, hogy vezetői milyen mértékben tudják a lakosság minden rétegének a szó szoros értelmében igazi művelődési otthonává tenni, pezsgő élettel megtölteni. Az az igazi vonzó erő, amikor kulturális értelemben a falu apraja- nagyja jól érzi magát benne.

Végzetesen helytelen az olyan módszer, amely szerint az otthonból kocsmát csinálnak, hogy eltávolítsák a kocsmától a jobb sorsra érdemeseket. Általában minden olyan „fogás” ellentmond a művelődési házak, otthonok igazi rendeltetésének, amely a burzsoá kultúrának, illetve a kulturálatlanságnak tesz engedményeket. Az efféle „törököt fogtam, de nem ereszt” állapot teremtése csak bajt okoz.

Népünk a társadalmi felemelkedés gyönyörű útjára lépett. Hogy bátrabban haladhasson, ehhez a közműveltség szakadatlan táplálására van szükség. Ezért kell úgy — többek közt — a művelődési otthon is, mint a falat kenyér. Az abban folyó munka pedig legyen olyan, mint az igazi, jó kenyér: ízes, tápláló — mindnyájunk által szeretett.

Huszár Rezső

Garibaldi harcai

4.

Száz éve vívta hősi harcát Garibaldi olasz szabad- , sághős, hogy hazájából kiűzze az idegen zsarnokokat. * Vörösingesei között harcolt megyénk szülötte, Tüköry Lajos vezérkari tisz t is. A hős szabadságharc emlékére hat folytatásban riportsorozatot közlünk.

Calatafimi győzelem

„Calatafimi! Csaták százai után ha barátaim a halál küszöbén utoljára büszkén mosolyogni látnak, rád emlékezem, a legdicsőb’o ütközetre. Az Ezrek, a nép méltó képviselői, polgári ruhában, hősi hidegvérrel rohamoztak állásról, állásra. Bár egyik félelmetesebb volt, mint a másik, a zsarnokság cifra-rojtos, váll-lapos, sisakos katonáit futni kényszerítették. Hogy is feledkezhetnénk meg azokról az ifjakról, akik nehogy megsebesüljek, drága testükből vontak körénk áthatolhatatlan bástyafalat. Nem csoda, ha rájuk emlékezve meghatódom”. — írja Garibaldi visszaemlékezéseiben.

De nézzük meg, hogyan zajlott le ez a csata? A dicsőséges Calatafimi ütközet.

„A mieink mit sem törődve az ellenség záporozó támadásával, szuronyt szegezve megrohanták az ellenséges elővédet, míg visz- sza nem nyomták azt, egészen a derékhadig. Nem volt vesztegetni való időnk. Minden késlekedés egy maroknyi hős halálát jelentette volna. Nyomban elrendeltem tehát az általános támadást.

Az Ezrek teljes létszámban villámgyorsan támadásba lendültek. Mindenáron győzni kellett. Számunkra az ellenségtől elválasztott sík völgy volt a legveszedelmesebb terület. Itt valósággal záporoztak az ellenséges tüzérség és a karabélyok lövedékei. A helyzet roppantul kiéleződött. De az ellenség mégis elkotródott a síkságról.

Magaslatokon azonban tartalékaival kiegészítve, jobb ügyhöz méltó bátorsággal és makacssággal védelmezte állásait. Mindenáron való győzés elhatározásával kezdtük a meredély első szakaszának megmászását, a lövedékek valóságos jégesőjének közepette. Nem emlékszem, hány ilyen szakaszt kellett megtenni ahhoz, hogy a csúcsra érjünk, de valahányszor fedezetlen területre jutottunk, félelmetes tüzelés fogadott bennünket.

A mieink számára kiadott parancs, hogy lehetőleg keveset lőjenek, teljes összhangban volt a kormány adományozta puskáink

minőségével. Ezek ugyanis csaknem mindig csütörtököt mondtak.

Ilyen körülmények között igen nagy szolgálatot tettek nekünk a magyar hősök, azután Genua derék fiai, akik gyakorlott lövészek lévén, jó karabélyaikkal megmentették fegyvereink becsületét.” Milyen lelkesen és szinte lírai lendülettel beszélt Garibaldi Tü- köryről és társairól:

„Kötelességem felidézni Olaszországnak legnagyobb hősi halottainak nevét. Nullo, Vigo, Tüköry, Taddei, akik ennek a hónapnak véres ütközeteiben estek el”.

„Mily szépek voltak az Ezrek, óh Olaszország! Szembeszálltak a toll-bóbitás és aranysújtásos lakájokkal és úgy hajtották maguk előtt őket, mint egy birkanyájat. Mily szépek voltak.”

„Mind, mind más ruhában, ahogy éppen műhelyeikben dolgoztak, amikor a kötelesség hívó kürtszava ide szólította őket. A kőműves, az ács, a kovács szerény öltözetében, a diákok diáksapkában.

Boldogan megtoldottam volna ezt a felsorolást parasztokkal is. De nem akarom megmásítani az igazságot. Ez a dolgos és erős néposztály a papok kezében van, akik tudatlanságban tartják őket.”

Majd a győzelem végső eseményeit így mondja el Garibaldi: „Mint már említettem, a Monte Romano déli lejtője, melyet meg kellett másznunk, csupa ilyen hegyvidéki földművesek által kialakított terraszokból állt. Az ellenséget kergetve, gyorsan jutottunk el egy-egy terasz szegélyéhez, amelynek védelmében lélegzetvételnyi szünetet tartottunk, hogy felkészüljünk az újabb rohamokra.

így kellett elfoglalnunk egyik teraszt a másik után, egészen a csúcsig.

Itt a bourbonisták még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettek. Sok ellenséges katona miután lőszere elfogyott, követ ragadott, azt hajigálta ránk.

Eljött azonban a végső roham ideje. A legbátrabbak összetömörülve az utolsó fedezék mögött, kifújták magukat. Jól megnézték, hogy mennyit kell még megtenniük, hogy szuronyaikat összeakaszthassák az ellenségével. Majd mint az oroszlánok, lendültek neki a győzelem és a szent ügy tudatában. A bourbon-kato- nák nem tudták feltartóztatni a szabadsághős bajnokaink rettenetes rohamát. Calatafimi városáig meg sem álltak. Ez pedig jóné- hány mérföldnyire feküdt a csatatértől.

Valamivel a város előtt abbahagytuk az üldözést, mert az fekvésénél fogva igen jól védelmezhető volt. Ha ütközetbe bocsátkozunk, győzni kell. Ez a szabály minden körülmények között nagyon igaz, de különösen akkor, ha egy hadjárat elején vagyunk. A calatafimi győzelemnek, bár zsákmány szempontjából nem sokat jelentett, mindössze egy ágyú, néhány puska és egy pár fogoly volt az eredménye, mégis óriási erkölcsi hatása volt. Felbátorította a lakosságot és demoralizálta az ellenséges hadsereget.

Az a néhány váll-lap és rojtnélküli kalóz, akikről csak ünnepélyes megvetéssel beszéltek, szétverte a bourbon király tüzérséggel és minden mással felszerelt legjobb csapatainak több ezer katonáját. Ezt a hadsereget azon generálisok egyike vezetett, ki katonáival, mint Lucullus, egy egész vármegye termését képesek voltak megzabálni egyetlen vacsorán.

Egyszerű emberekből, munkásokból álló csapat, akiket az ellenség kalóznak nevezett, haza- szeretettől lelkesítve képes volt győzni anélkül, hogy szüksége lenne cifra, arany sújtásokra.

A győzelem első fontos eredménye az volt, hogy az ellenség visszavonult Calatafimiből is, amelyet a következő reggel, 1860. május 16-án el is foglaltunk. A második igen jelentős eredmény az, hogy Partinico, Bergetto, Montelepre és más községek lakossága megtámadta a visszavonuló ellenséget.

Mindenfelé csapatok alakultak, amelyek egymásután csatlakoztak hozzánk és a környező falvakban tetőfokára hágott a lelkesedés.

A szétzilált ellenség Palermóig meg sem tudott állni. Az Ezrek fenkölt seregéből sokan elestek Calatafiminél, úgy haltak meg mint atyáik Rómában. Mezteler szuronnyal támadva az ellensé get, golyótól sújtva sem hagyt el jajszó az ajkukat. Csak eg kiáltást ismertek: Éljen a szabai ság!”

(Következik: Palermo ostrom Végh Miháli