Békés Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-02 / 79. szám
4 HÉPŰJSÁ et 1960. április 2., szombat A csorvási Ady Endre Tsz-nek is 'TflcU {egyletünk van már patronálója... A munkás—paraszt szövetség idők próbáját kiállt, elszakíthatatlan lánca a jövőt formáló kohó tüzében nap mint nap erősödik. Névtelen hősök — munkások és parasztok — csatolnak újfényű láncszemeket hozzá, hogy még erősebb, még bonthatatlanabb legyen. A legifjabb láncszem néhány hetes csak. Február 22-én Csepelen, munkásemberek fűzték a többi mellé. Ä „Népszabadság” 1960. február 20-i száma „Várják a patronálókait” címmel, vezércikkben foglalkozott az elmúlt év végén ala- kwét csorvási Ady Endre Tsz problémájával. Az új szövetkezetben a tagok nagy kedve ellenére, egy helyben topog a munka. Nincs olyan szakmunkás, aiki elkészítené az istállókban a készülő vasbeton-jászlakhoz a vas vázat, s emiatt nem tudják összehozná a közös állatállományt, tele vannak gonddal, bajjal. Pedig e gondokat — ha lenne — állapították meg a szövetkezet vezetői, néhány szakmunkás huszonnégy óra alatt le tudná venni vállukról. Olyan pesti gyár kellene nekünk, mondta az elnök, aki ilyen apróbb dolgokban segítségünkre lenne. A csorvási Ady Tsz tehát jelenleg nehézségekkel küzd, és a tagság várja a munkások segítségét. De vajon meddig kell várni a pat- ronálóra? Az idő és a munka sürget, nem tűr halasztást! Ezen a véleményen voltak az ÉM 25-ös számú Építőipari Vállalat vasbetonszerelő brigádjának tagjai is, akik két nappal a cikk megjelenése után úgy döntöttek: felajánlják segítségüket a csorvási Ady Endre Tsz-nek. Az Ady tagsága bizonyára értesült már az újságból a vasbetonszerelő brigád nagyszerű vállalásáról. Addig is, míg a személyes találkozásra sor kerülne, az alábbi riportban bemutatjuk a brigádot, elmondjuk a munkásszív diktálta vállalás történetét. « Robog a gyorsvonat a gyárváros felé. A Boráros térről Csepelig jó húsz perc az út, van ideje az újságírónak gondolatfuttatásra. Kik ezek az emberek? Kommunisták, pártonkívüliek? Miért tették? — » tottam arra a gondolatra, hogy hétfőn megbeszéljük a vasbeton- szerető brigád tagjaival, s mivel a probléma megoldása szakmába vág, megpróbálunk segítségükre lenni... Hétfőn, a munkakezdés előtt, röpgyűlésen felolvastam az újságcikket. A végén még egyszer megismételtem a befejező sorokat: segítünk-e a nagyüzem kialakításában, támogatjuk-e a falu népét? A negyven fős brigád egyetlen percig sem habozott; 39 kéz emelkedett a magasba (egy munkatársuk szabadságon van), kórusban zúgott a helyeslés. A történet további részét már ismerik — mondotta Dairies elvtárs. A brigád nevében levelet írtam a „Népszabadságához, amelyben közöltem elhatározásunkat. Mikor idáig jutottunk a beszélgetésben, mosolygós arcú fiatalember lépett a kis irodahelyiségbe. Nagy László, a brigád vezetője — mutatta be a részlegvezető. Nagy elvtárs. — Azután, hogy megtudta, mi járatban vagyunk — kérdés nélkül kezdett beszélni: — Tudja a falu segítése olyan dolog most, mint a vérátömlesztés. Létfontosságú. Már a kezdet kezdetén kell a parasztok mellé állni, és könnyíteni a vállukon nyugvó terhen. Számtalan berendezést készítettünk már, 4—5-en „lengnünk” egy vasárnap és megcsináljuk. Társadalmi munkában, kötelességből. De nem csak a brigádvezefcő gondolkozik így. A negyven fős brigád valamennyi tagja egyetért a fentiekkel. Egy órát töltöttünk közöttük a műhelyben. A beszélgetések során meggyőződtünk, hogy támogatják, értik a párt politikáját — bár párt- és KISZ- tag mindössze nyolc van a brigádban —, készek érte dolgozni. Egyszóval: társadalmi méretekben gondolkoznak. Indulófélben voltunk, amikor megkért bennünket a brigád, tolmácsoljuk az Ady Tsz-nek kívánságukat: — Közöljék mielőbb, mikor mehetünk. Ha az asztalos- munka, a mintazsaluzás megvan, akkor ígérjük, megoldjuk 24 óra alatt a problémát. Szerszámhiány miatt sem kell aggódni a tsz-nek, viszünk magunkkal. Mi teljesítettük kívánságukat. Most rajtuk a sor... Eddig a felajánlás története. Az újságíró lejegyezte, úgy, ahogy a Jelajánlók elmondták. Nem tett hozzá és nem is vett el belőle. Csupán kommentárként fűz még hozzá annyit: a csorvási Ady Tsz sem maradt magára. Patronálók- ra talált. Az ÉM 25-ös Építőipari Vállalat vasbetonszerelői melléjük álltak, s talán mikorra e sorok megjelennek, már a termelő- szövetkezet tagjaival építik a jászlakat... és a paraszti jövendőt... Brácsák István Egy hónapi fizetésnek megfelelő \ nyereségrészesedés Csütörtökön, 31-én este a Herbaria Gyógynövény Vállalat bé- , késcsabai dolgozói derűs hangul atban emlékeztek meg a múlt esz- J tendő munkasikeréiről, eredményeiről. Hogy derűs volt a hangulat, t az különösen annak tudható be, hogy a vállalat dolgozói a múlt J évi munka eredményeként átlag egyhavi fizetésnek megfelelő nye- J reségrészesedésben részesültek. A vállalat vezetősége ez alkalomból . ünnepi vacsorán látta vendégül dolgozóit Békéscsabán, a ME- J DOSZ székházban. ►»»»♦♦♦♦♦♦♦♦♦»♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ ♦♦ -é y Érdemes volt A Központi Bizottság <március 6-i határozatában javasolt célokat elértük, sőt túlteljesítettük a múlt esztendőben. A többtermelést célzó vállalások teljesítése a javasolt négymilliárd forint értékkel szemben meghaladta az ötmilliárd forintot. Olyan eredmény ez, melyért méltán érdemel dicséretet munkásosztályunk, dolgozó parasztságunk, az értelmiségi dolgozó és gazdasági vezető. Emelkedett a termelékenység, gazdaságosabbá vált a termelés, vastagabbak lettek a borítékok, s cáfolhatatlan tények bizonyítják az életszínvonal emelkedését. És egy eredményes esztendő sikereinek mérlegelésekor, a számok láttán, melyek alakulásában minden ember tett valamit, nem mulaszthatjuk el kimondani: érdemes volt. A napokban ismét többször hallottuk egy-egy pohár bor •mellett, egy új ruha vételekor, vagy éppen a takarékbetétkönyv kiváltásakor, amint így szólnak: érdemes volt. Üzemek, vállalatok munkásai nyilatkoznak így, amikor megkapták egy sikerekben gazdag esztendő nyereségét. Nyereséget kaptak a Bánya- és Építőanyagipari ÉS dolgozói, csaknem egy hónapi keresetnek megfelelő pénzzel térhettek haza a Szőrme és Kézműipari Vállalat munkásai. Nyereséget kapott az esztergályos, a marós, a ktsz-ekben dolgozó asztalos és cipész. Ha semmi mást nem kaptak volna, mint a napokban osztott nyereséget, akkor is elmondhatják: érdemes volt a javasolt gyorsabb ütemű építésben részt vállalni. De nemcsak ez a fokmérője, nem csak ebből állapíthatjuk meg, hogy a szocialista munkaversenyben, a szocialista munkabrigád címért való versengésben érdemes részt venni. Amikor arról beszélünk, hogy értelme van a munkának, nő a havi kereset, nagyobb a vásárlási fore galom, jobb a szociális, kulturális és egészségügyi ellátottság, vajon nem azt mondjuk-e más szavakkal, hogy érdemes volt jól dolgozni. Nem túlzás ez a megállapítás, mert mi másnak köszönhetjük az életszínvonal tényleges emelkedését, a nagyobb keresetet, a magasabb reálbéreket, mint a mindennapi munkának. Ez a vélemény jutott kifejezésre a termelési eredményekben, ezt tartották szem e- lőtt az üzemekben, amikor — a párt Központi Bizottságáruik, felhívását követve — hozzákezdtek a szocialista munkaverseny új szakaszához. Nemsokára ünnepelünk. Köszöntjük azt a napot, amikor megkezdődhetett az építő munka, mely már nem a tőkést gazdagítja, hanem a dolgozó embernek életét teszi jobbá, szebbé. Felszabadulásunk napját ünnepeljük, ünnepeljük eredményeinket, mindazt, amiért érdemes volt dolgozni. S ha egy-egy alkotás láttán visszatekintünk oda, ahonnan elindultunk, ha a sok-sok szenvedés után végre örülhetünk is, ha a nagy és sokáig apasztó sötétség elmúlásával napfény ragyog ablakainkon át szobánkba, akkor újra csak azt mondhatjuk: érdemes volt. Tovább is így lesz. Értelme lesz munkánknak, mert teljes az összhang, a szavak és a tettek, az ígéretek és az alkotások között. Ez továbbra is így lesz, mert erre biztosítékot ad reális népgazdasági tervünk. A hároméves terv befejezése után már új cél áll előttünk, egy nagyszerű terv, mely hazánk további felvirágoztatását, az emberek szebb életét segíti. Mindez viszont a dolgozó, alkotó emberek akaratán, helytállásán múlik. És ebben bízhatunk, mert az eddigi eredményeinkért érdemes volt s a jövő céljaiért is érdemes lesz még jobban dolgozni. Majnár József kergetőznek agyunkban a kérdések. Fél három tájban kopogtatunk be Danics János elvtárshoz, az ÉM 25-ös számú Építőipari Vállalat csepeli részlegvezetőjéhez. Az újságtól jöttünk, kezdjük, szeretnénk megírni a lapban megjelent felajánlásuk születésének történetét... Az őszülő hajú, negyven-ötven körüli ember először szabadkozott; nem újságba való eset ez, napjában száz meg száz hasonló történik. így akart „lefegyverez- ni” bennünket, ám amikor látta, hogy mi pontosan erre vagyunk kíváncsiak, „megadta” magát. — Szombaton délután, ahogy böngészem az újságot, szemembe ötlik egy vastagbetűs cím: „Várják a patronálókat”. Megdöbbenve ojvasom, hogy milyen csekélységen múlik egy fiatal termelőszövetkezet előbbre lépése. Ekkor juEsztergályosokíit vesz fel a Békéscsabai Forgácsoló Szerszámgyár Jelentkezés: Vandháti út 1. alatt, a személyzeti felelősnél. 12680 Hernádi Tibor: 3 Ú A kkor már három napja ve- ™ rette az orosz a Tisza partját. Szemből csak néhány lövés esett már. Egy-egy elkésett akna sivított, majd éles csattanással jelent meg a fehér felhőcske. Ilyenkor összeremegett a.kis falu. Bállá Klári fázósan húzta ösz- sze magán a vastag hárászkendőt. Karcsú, formás alakja, finom szívalakú arca szinte elveszett a fekete, öreges kendő alatt. Fáradt volt, unta az egészet és szívből kívánta a csöndet. Néha halványan elmosolyodott. Ilyenkor Tan- darit látta, a kis társulat hősszerelmesét, amint felháborodva szónokolt, akárcsak valamilyen nyilasgyűlésen lenne. » — Maga nem maradhat itt, Klári! Van fogalma arról, hogy itt mi lesz? Vérfürdő, gyilkolás, gyújtogatás! De nem csak úgy egyszerűen. Az ilyen jó nőket, mint maga, előbb alaposan... — és az ő keresetlen, durva modorában jó magyarosan megmondta, mit és hogyan csinálnak vele majd a szovjet katonák. — Nézze Róbert, én mégis maradok. Nem tagadom, nagyon félek. De a maga kedvenc németjeitől még jobban t= válaszolta LIÁ gúnyosan a színésznő. Von Wich- ter őrnagy csütörtökön este éppen elég kézzelfoghatóan adta tudtomra, mit vár egy szövetséges ország honleányától. Nem, kedves Tandari, menjenek csak nyugodtan. Én itt születtem, Tiszaháton. — De hiszen ez őrültség! Maga a vesztébe rohan! Jó, mondjuk nem lesz baja. De maga elképzeli, hogy lesz itt valaha is valami, hacsak mi vissza nem /jövünk? Moshatja majd a csajkáját, meg az oroszok fehérneműjét. Azt hiszi, kell ezeknek Schiller meg Shakespeare? De ha visz- szajövünk, akkor az árulók se számítsanak irgalomra! — Jó, jó kedves ,,nótás kapitány”, de ha nem siet, lemarad — és a teherautóra mutatott, amelyről hangos kiabálással hívták őket. A motor berregni kezdett. Tandari ég felé lökte a karjait, azután rohanni kezdett. Klári szomorkásán nézeti maga elé. Tandarit nem sajnálta, semmilyen érzelmi kapocs nem fűzte hozzá. Mégis. Egy társulatnál voltak, meg hátha kár volt ma- kaeskodni. Nem hitt ugyan a mendemondákban, de hátha van benne valami. A háború viharában sok minden történhet. Nem, Klári nem volt ártatlan. Háta mögött volt már egy nagy kaland, de viszolygott az erőszaktól, a durvaságtól, nem is annyira 'női, mint emberi mivoltát féltette. A föld szinte nyögött a rob- ” bánásoktól. Időnként meg- rezdült a pince bolthajtása és nyirkos salétrommal permetezte be a ládákon, hordókan kuporgó- kat. Itt is, ott is megmozdult egy- egy batyucsomó, amelyről rövidesen kiderült, hogy élő ember rejtőzik alatta. Halk sírás hallatszott. — Istenem, mi lesz velünk! — Jaj, csak mán vége lenne. — Elevenen falnak fel bennünket az ántikrisztusok. — Ne vartyogjon Juli néni — csattant fel egy öreges, borízű hang —•, azok is csak emberek, akár maga, meg én! — Matyi bácsi, Matyi bácsi — suttogta most Klári, aki egyszerre minden idegszálával kezdte érezni a kínzó magányt, magára- hagyatottságot. — Mi van kisasszonykám? — simogatott az előbb olyan érdes borízű hang. — Nagyon félek. — Ugyan mitől? Nem földesúr maga, se nagybótos. Emlékszem szegény édesapjára, a Bállá doktor túrra. Eljött az hozzánk éjjel is ingyen. Néha még az orvosságot is maga fizette, a saját zsebéből... Nem lehet baja a lányának sem. Mert ne higgye azt a sok zöldséget ám, amit az oroszokról összekaratyolnak a sok nyilas, meg német. Azok is emberek. Az öcsém kinn vöt fogságba, aztán sokat mesélt róluk. Például... — kezdett volna hosszabb történetbe az öreg, de torkán akadt a szó. Kivágódott a pince ajtaja, zseblámpa fénye suhant végig a nyirkos gádoron. Kinn hangosabban dörgött, robajlott a világ. Jajistenem! — sikoltott valaki. Idegen katona állott az ajtóban. Arca, ruhája tiszta por és sár, csak szemei villogtak elszántan és keze szilárdan markolt egy kis hengeres testet. Majd a rettenetes feszültség lassan elernyedt fáradt arcán. A kézigránátot övébe dugta és lassan végigsétált a pincében. Mindenkinek alaposan a szemébe világított, miközben mély torokhangon dörmögött valamit. 1/ lári egyenes derékkal üldögélt. Ha megtámad, addig védekezem, amíg tudok. Foggal, körömmel — gondolta. De ez csak amolyan reflexszerű villanásként futott át rajta. Valahogy nem félt. Annyira elővette a rettegés az elmúlt két napban, hogy amikorra a veszély testet öltött, nem maradt semmi belőle. Fáradtság és nyugalom költözött a helyébe. A katona most ért eléje. Az éles fénysugár végigtapogatta ar-
