Békés Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-09 / 33. szám
a •----n g| IdnUBr 3»j KWH1 BÉKÉS MEGYEI NEPÜJSAG 5 SájiilőJ4iÁ áj élete. sáliak. Ki is mondta mentem, athai {esteiünk Csínján E leven, fürge mozgású, gyors beszédű asszony Csák Sandámé. Frissen állt fel a székről, amikor otthonában meglátogattam. S amint a vendésziere tetet megköveteli, gyorsan megtörölite a széket, hely- lyel kínált. Barátságos, mosolygó arccal, de kissé kíváncsian is fordult felém. — Mit akarhat ez az asszony, akit sose láttam még — gondolhatta, mert mindjárt meg is jegyezte: — Ugye, nem ide valósi? A beszélgetés gyorsan másra terelődött. Az újra, az új életre, melyet nemrég választott, s amelyről mostanában talán minden házban sok szó esik. így aztán valahogy a bemutatkozás is elmaradt Amit tőle, s később másoktól hallottam, arra ösztönzött, hogy írjak róla, nevét feljegyezzem — talán utólagosan megbocsát, amiért neve ide került —, példának állítsam azok elé, akik még nem illeszkedtek be oly jól a közösségi életbe. Amilyen sokáig gondolkoztak a vésztőiek a közös útra való lépésen, oly gyorsan döntöttek, amikor a népnevelők felkeresték őket. Csókné és szomszédai — az egész utcasor — szinte egyszerre, egy órában írták alá a belépési nyilatkozatot O sem sokat gondolkozott azon, hogy kívül maradjon-e öt holdjával vagy belépjen. Ami aztán később történt azt maga sem hitte volna. A beszédes, víg kedélyű, talpraesett asszonyt szeretik a községben. Bár amikor belépett, a tagok közül megjegyezték, hogy kétlaki s a férje belépését is követelték. — A férjem majd segít mint családtag — hangzott a határozott válasz —, aztán meglehet ő is belép. így érkezett el a gyűlés napja, ahol a további munkáról tárgyaltak. A gyűlésre természetesen Csókné is elment hiszen érdekelte, mi lesz tovább, hogyan dolgoznak majd együtt A Béke Termelőszövetkezetnek mintegy 800 tagja van, s ennek egyharmad része asszony. Kell tehát a vezetőségbe is, hogy képviselje őket valaki. — Javasoljuk Csók Sándomét — hangzott az asztalnál ülők egyikétől. Csókné hallotta a nevét s azt is, hogy valamire megválasztották. — Jó, elfogadom — vágta rá gyorsan, de mindjárt azt is megtudta, hogy nem küldöttnek — a- hogyan ő gondolta —, hanem a vezetőségbe választották. Erre megijedt egy kicsit. Miért éppen őt, miért nem más asszonyt javamit gondolt. — Köszönöm a bizalmait, de nem vállalom — mondta. — Javasoljanak mást. Lett erre olyan ssibongás, hogy gyorsan leült, mint akit lehurrogtak. — Arról szó sem lehet, hogy nem vállalja... éppen ilyen asz- szomy kell Ide... Csókné megmondja a véleményét, kiáll majd az asszonyok mellett.. I lyen kiáltozások hallatszottak többfélől. Még az idős embereknek is ez volt a véleménye. így aztán nem volt más választás. Mint mondotta később — nem az a fontos, hogy kit választottak, hanem az, mit tesz a közösért, hogyan dolgozik. Hát majd igyekszem megállni a helyemet. A következő gyűlésen már be is bizonyította, hogy beilleszkedett új helyzetébe, s igyekezete a közös érdekért van. A tanácselnöktől már másnap elkérte a munkaegységkönyvet. Alaposan átolvasta s a gyűlésen javaslattal is élt. A 300 asszonyt képviselte, amikor javasolta, hogy az asszonyok foglalkoztatásával is törődjenek. A háztáji megítélésénél az asszonyoknak 800 négyszögöl földet akart a tsz vezetősége azoknak, akik maguk léptek be. ö hivatkozott az alapszabályra, amely lerögzíti, hogy ha a tsz-nek lehetősége van erre, 1 holdra emelheti a háztájit az egyedül, férj nélkül belépő asszonyoknál is. Segített a munkacsapatok felosztásánál, s már otthonosan mozog a vezetőségben, szívesen végzi a felelősségteljes munkát. Szorgalmasan tanulmányozza a munkaegységkönyvet, az alapszabályt Az új gondolkodás felváltotta nála a'régit, s a „magam” helyébe a mi, a miénk került. Kasnyik Judit O. községben (tihanyagolta a tanulást három diák, a mikor megkapták a bizonyítványt, any. nyira megijeditek a várható szülői számonkéréstől, hogy elhatározták: átmennek Romániába. Ritkáin akad határaink őrzőinek ilyen szándékú gyerekekkel dolguk, s mi sem foglalkoznánk különösebben az esettel, ha nem látnánk, hogy helyt-helyt baj van a gyermekneveléssel. Az egyik baj az, hogy túlságosan elhalmozzuk gyermekeinket minden jóval, egymással vetélkedve öltöztetjük őket. S a sok elegáns szép ruha már nem elég. Óra, ékszer, kerékpár és ki tudja mi ■minden kell és vesznek is nekik a szülők babusgatás, becézgetés közben. Ez is túlzás. De ha csak ezzel esnének túlzásba a szülők, még hagyjon. Csakhogy túlzásba viszik a gyerekek fenyítését is, ha elégtelen, vagy gyenge a bizonyítvány, ha valami csínytevésen kapják őket. — Azért veszek én meg neked mindent, magamtól megvonva, hogy ezt kapjam te hálátlan, te komisz — kiabálnak rá, s közben kézzel, vagy ami éppen a kezeügyébe akad, ütik-verik a gyereket. Csinjábban kellene a babus- gatásból, s nem ugrani rögtön megvenni mindazt, amit a gyerek kér, még akkor sem, ha még annyira futja a család kasszája, mert a gyerekben lassan-lassan illúzió alakul ki, hogy minden könnyen, simám, megy, nem kell megizzadni a pénzért. A túlságos elkényeztetés előbb mimózává teszi a gyereket s egy hangos rászólás miatt félrehúzódik otthon, egy pofon miatt világgá indul. Sokat kellene beszélni a gyermeknek a munkáról, a munka teremtő hatásáról is, nehogy azt higgyék, hogy ők valami készbe pottyannak, s csak arra lesz gondjuk, hogy a variból éljeneki Sokat kellene beszélni a gyerekeknek a határon túli életről is. Arról, hogy Romániában is csak azok élnek jól, akik dolgoznak, s hogy a nyugati országokban sok disszidens próbált szerencsét, s a legtöbbnek csak akkor volt pénze, ha árulta a hazáját, ha hazug adatokat mondott a „Szabad Európa" rádiónak és a hazánkra kígyót-békát acsarkodó burzsoá újságoknak. Persze ilyen „munkára" sem kell minden disszidens, a többségük kétségbeesetten szaladgál munka után és írja haza az elkeseredett leveleket, mint Vida László Chicagóból. íme néhány sor a levélből: „Napi 12 órát dolgozom, a 60 dollárt keresek hetenként. De mit érek vele? 20 dollár a heti lakbér, 20 dollár a heti étkezés, 10 dollár a heti útiköltség. S mi a jövőm? Korai öregség, koldusbot. Nem akarok koldulni, ha* nem minél előbb hazamenni." Mikor itthon volt. vágyott Nyugatra, azt hitte, hogy ott munka nélkül, semmittevésért osztják az autót, a frakkot, a pezsgős vacsorákat, azt hitte, hogy itt elviselhetetlen az élet, mert dolgoznia, s munka utón, tanulnia kell. Ezt hitte az a három O.-i diák is, aki el akarta hagyni hazánkat. Ezért a hiedelmükért a szülők a felelősek. A szülők, akik azt hiszik, hogy gyermekük mindent megtanul a, könyvből, az iskolában, amire az életben szükségük lesz. Nem tanulnak meg mindent 1 Sok mindenre meg kell tanítani őket o- dahaza. Legfőbbképpen arra, hogy az életben hogyan állják meg a helyüket. De ezt sem túlzott ba- busgatással, sem pofonnal nem lehet elérni. Tehát csínján az el- hakmozássál, és az ütleggel is. Kukk Imre Az állami gazdaságok már februárban megkezdik a gabonavetések fejtrágyázását Az állami gazdaságok a hosszú őszi szárazság edlenene több mint 2400 holddal túlteljesítették búzavetési tervüket Az elmúlt év végi enyhe időjárás hatására a kései vetések is megerősödtek. A jelenlegi fagyok azonban nem tesznek jót a vetéseknek, így az állami gazdaságok felkészültek, hogy a szokottnál is gondosabban ápolják a gabonaféléket. A fejtrágyázás végleges rendjét tavasszal állapítják meg, egyes helyeken azonban tt. .ahol ez szükségesnek mutatkozik'—. már most nagyadagú műtrágyázást alkalmaznak és februárban körülbelül egy mázsa nitrogén.trágyát szórnak ki egy- egy holdra (MTI) Koraősz volt. A sárga falevelek zizegve hullottak a fákróL Meg-megcsillantották aranysárga testüket az őszi napfényben, s u- tolsót sóhajtva hulltak a földre. A faágakon maradt leveleket pajkosan simogatta az őszi lágy szellő, mintha jó kedvre akarta volna hangolni, táncra akarta volna felkérni őket. Nem törődött azzal, hogy bánatuk van. A falevelek pedig kitérve az őszi szellő sí mosatásából — mint szemérmes lány a legény öleléséből — a föld felé hajtották levélarcukat, bánatos, pillantást vetettek elhullt testvéreikre Ilyen ősz volt akkor... Az úton beesett arcú, csapzott katonasereg baktatott. Kopott, porlepte ruhájuk, borostás arcú, fáradt lépteik elárulták, hogy napok óta úton vannak. Jó, hogy az embernek a gyomra belül van, így nem láthatta senki, hogy több napja alig jutott falat a szájukba. A sereg sárga, kopott ruhájával egybeolvadt az őszi tájjal. Olyan sárga volt a ruhájuk és arcuk, mint a lehulló falevelek. Sorsuk is hasonlított a falevelek sorsához, a- melyeket a menetelő katonák otromba, szeges bakancsaikkal tapostak a földbe. Az örökké vidám Szántó honvéd, a század kedvence is ott menetelt a többiekkel. Vidám mókáival, tréfáival, mosolygós arcával ő a legveszedelmesebb helyzetben is életkedvet varázsolt bajtársaiba. Csak akkor komolyodott el 8- rökké mosolygós arca, ha egy-egy társa kihullt a sorból. Ez idő tájt is ő volt, aki nem kesergett, pedig a levegő Is nehéz volt és sok rosz- gzat sejtetett. Hírek jöttek száj- sói-ssájra, hog? az egész hadtest VÉRSZÖ VÉTSÉG kemény, áttörhetetlen gyűrűbe van zárva s ez a gyűrű, mint borzalmas ököl egyre összébb szorul, s összemorzsolja azt, aki belekerült. — Csak Magyarországon lennénk — sóhajtottak többen —, tudnánk, mit kell tenni. — Nincs nekünk bajunk egyetlen munkásemberrel sem, akármilyen nemzetiségű is... Harcoljon az, akinek baja van velük... Szántó könnyen vette a dolgot. — Ne lógasd az orrod, zöld a parolin! Karácsonyra még hazaérsz, csak a gyomrodra vigyázz, hogy ki ne hüljön akkorra — mondogatta — Jő neki, — válaszoltak többen —, ő jaminai gyerek, érti a szlovák nyelvet, tud beszélni az itteni néppel, de mi... A mi nyelvtudásunkkal éhen pusztulunk. A tábori konyhát is napok óta nem láttuk— Szántó barátunk valóban nem éhezett. Ügy barátkozott az ukrán parasztokkal, mint otthon a szomszédaival. Ha néhány napra valamelyik faluban a csapat letá- borwzott, ő máris szerzett magának barátokat. De bajtársaira is gondolt. Szerzett nekik is élelmet. Egy századot ellátni élelemmel azért ő sem volt képes™ A parancsnok hetyke, tejfölös- szájú századoska volt. Alig pár hete került ki a frontra — ahogy ő büszkén magyarázta — valamimiféle fasiszta iskoláról. Az előbbi tisztet leváltották, mint ahogy az szokásban volt a második világháború idején: megbízhatatlanság miatt. Különösen a tartalékos tisztek közül kerültek ilyén sorsra többen, akiket az ország belsejéből vérengzésre felkészített fiatal tisztekkel cserélték fel. Nagyképű és öntelt volt. „Gyáva kukacnak" nevezte beosztottjait. Azzal fenyegetőzött, hogy lelövi azokat, akik a harcokban meghátrálnak. Rendületlenül bízott a német tankokban. Ahogy ő mondta: „szétverik ezt a csürhe népséget”. Bízott az új német fegyverekben. Vérbeli fasiszta volt A fáradt bakaszázad egy kis falu felé tartott, melynek északi, nyugati és részben déli része hegyektől volt védve. A falu közelében a menetelő csapatot gépfegyvertűz fogadta. A parancsnok rohamra vezényelt. Harcrendbe fejlődve a falu elfoglalására vezette az elfásult, elcsigázott embereket, nem törődve az emberáldozattal. A falu elfoglalása után a századot a főtéren sorakoztatta. A környező házakat felgyújtotta. Az elfogott partizánokat — lehettek vagy nyolcán — a közelben lévő lövészárok szélére állította. Kivégző osztagot rendelt ki a foglyok a- gyonlövetésére. Elhangzott az első vezényszó, de egyetlen fegyver nem emelkedett a célra. A katonák némán, elfe- héredve, mozdulatlanul álltak, nem egynek a szájaszéle megremegett, az ádámcsutkák hol emelkedtek, hol süllyedtek, mintha a felgyülemlett sok-sok keserűség mind a torkukban lett volna. A parancsok pisztolyt ragadott és csövét a kivégző osztagra irányította. Még egy hatalmas ordítás ...de a fegyverek továbbra is némák maradtak... A század állt mereven, megdermedve a kivégző osztag mögött — mindenre elszánva A szívek erősebben dobogtak, szinte hallották egymás szívverését. Volt ezekben a szívdobbanásokban megdöbbenés, de volt büszkeség is. Büszkeség egymás iránt, mert sokszor voltak már a halál torkában, de most életük legnagyobb hőstettét vitték véghez. Inkább vállalták a halált, mint hogy védtelen emberek életét oltsák ki. A században mozgolódás támadt. Századnyi ember fenyegető pillantása meredt a parancsnokra. A parancsnok leeresztette pisztolyát. De a tiszti tekintélyt meg kellett védeni. Kiléptette tisztjeit. Közben az oda érkezett német és magyar kötelékek tisztjeit is maga mellé hívta és saját kezével, géppisztolysorozattal végezte ki a foglyokat. Közülük kettő nem halt meg az első golyótól. Az egyik nő volt, aki gyermekei miatt, összetett kezekkel könyörgött életéért. A másik egy fiatal, vaskos, alacsony termetű, barna fiú veit, aki fátyolos szemmel könyörgőn tekintett a századra, onnan várva segítséget, de azoknak kezét lefogta egy nyomasztó rém, a vérengző fasiszta hatalom. A fiatalembernek még volt annyi ereje, hogy felálljon, egyet lépjen előre, de egy süvöltő pisztolygolyótól végül is összerogyott. A másik pisztolygolyó az édesanya életét oltotta ki. Úgy hulltak a porba, mint a lehulló falevelek. A kemény katonakezek tehetetlenül szorultak ökölbe, a szívek tiltakozva zakatoltak, alig fértek meg a széles mellkasokban. A sok megpróbáltatást megért katonák torkukon nyelték le a felfelé törő könnycseppeket™ Majd valahonnan a falu déli széléről váratlanul egyetlen puskalövés dördült el és a még vigyázz állásban állók közül egy baka kibukott a sorból. örökké mosolygó szeme utoljára tekintett társaira. Anekdotázó szája keményen zárult össze a fájdalomtól. Búcsú nélkül távozott bajtársaitól. És Jaminában egy anya örökre elvesztette víg kedélyű, nagyon szeretett fiát™ Rövid idő alatt hatalmas golyózápor zúdult a falura. Mindenki menekült, amerre látott. A parancsnok kapkodva, idegesen adta ki a parancsot: — Tegyék a meghalt közlegényt is a lövészárokba, a kivégzettek közé! Jó lesz neki ott! Nem érdemel mást! ö nem volt különb, mint ezek! — intett gőgösen a lövészárok mélyén vérbefagyottakra. S a magyar és ukrán vér összefolyt a lövészárok mélyén... Vér- szövetséget kötöttek örök időkre... Olyan vérszövetséget, melyet soha *öbbé nem lehet széjjeltépni. Kovács Gábor Bekén i
