Békés Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-31 / 205. szám
1958. augusztus SÍ . vasárnap BÉKÉS MEGYEI NÉPÜJSAG 5 A művelődés százados útjai dif iila, a történelmi varos A történelem a legapróbb eseményekről is beszámol, ami számított valamikor. Gyula város gyermekkorának minden jele arra vált, hogy a honfoglalás évszázadaiból kiformálódó magyar világ egyik fontos tényezője volt, nagyszerű alkotások bölcsője. A város a magyar múlt sok-sok dicsőséges emlékét hordozza. A jámbor hagyomány úgy tudja, hogy itt volt „Szer mezeje” (Szeregyháza helynevünk ma is él), ahol Árpád a hét vezérrel együtt búcsútorra összegyűlt, sőt Árpád sírjának is itt kell rejtőznie valahol, Attila hun király birodalmának székhelyét meg min- d nképpen Gyulára teszi a szülőföld iránti mélységes rajongás. Kinek van igaza? Senki sem tudhatja; a régi rege ábrándos hite-e a valóság, vagy csakugyan mesés hagyomány-e pusztán, a- ligha dönthető el igazán. Annyi azonban bizonyos, hogy Gyula a magyarság történetében jelentős szerepet töltött be, a magyar művelődés bástyája volt, évszázadodon át Békés megye művelődési , eténsk ismert vezetője. Okleveles adatok nem bizonyítják ugyan — a török uralom elpusztította őket —, de’feltehetőleg itt is voltak monostori iskolák. Bár nem igen tanultak benne a nép gyermekei, szerepük azonban mégis jelentős. A mai értelemben vett iskoláról 1716-ban tudunk először hiteles forrásból, s 1735- ben megépült az első ok atási intézmény. 1819-ben pedig állott már a mai II. sz. általános iskola épülete „Oly dicséretesen, hogy akármelyik királyi városban helyt állhat’1. Köszönhető ez annak, hogy a város polgársága szívesen áldozott‘át- iskolára. Lakosai javarészben iparosok és kereskedők voltak a legrégibb időkben is. v.oyre erősödtek, Mátyás uralkodj» alatt méginkább szaparodtak — vámmentességet élveztek —, mindig több és több polgár vonzódott ide. A mohácsi vész idején csakjiem 3 ezcrja.-cosa volt Gyulának, s az ország nagyobb városai közé számították. A növekvő igény kielégítésére gimnázium felállítását tervezték, de csak 1809-ben sikerült megszervezni egy kétosztályos középiskolát, ám a devalváció elpusztította anyagi alapjait^ nemsokára meg is szűnt (Vida-féle alapítvány). Érdekes, hogy már 1834- ben külön iskolát létesítettek a lányok számára, tantervében az idegen nyelvek (német, francia) tanításán kivül helyet kapott a kézimunka is. A kiváló nevelők közül említésre méltó Fischer Károly rajz- tanító, aki 1857-ben Munkácsy Mi- há’yt is tanította az első gyulai rajziskolában. múlt század végére a megszaporodott alsófokú oktatást kiegészítette a polgári iskolai nevelés, majd az új század elejére testet öltö.t a gyulaiak régi óhajtása, megépült a gimnázium is (1903). Ma közel 3 ezer ifjú és gyermek tanul a városban korszerűen fölszerelt, kényelmes iskolákban, s száznál több nevelő tanít bennük. A hajdan még az elemi oktatásból is visszaszorított nép gyermekei ma megtöltik a középiskolákat, egyre többen tanulnak a hazai egyetemeken és főiskolákon, vagy ösztöndíjasként a Szovjetunióiban. 1867-ben a Zenészeti Lapokból arról értesülünk, hogy „Gyulán Gyulai Dalegylet címen új dalárda alakult. A már ott régebben megalakult és működő Gyulai Masándal körtől (1859) külön szervezi magát Gyulának eszerint két dalárdája van, míg »ok népe» és művelt városban egy sem tud létrejönni.'’ Méltán adta hát ez a város a magyarságnak Erkel Ferencet, a magyar nemzeti opera megteremtőjét Demokratikus életművének egésze, az elnyomott magyar nép felemelésének szenteli halhatatlan muzsikáját Ifjúkorban ihletik meg az öreg parasztmindenesüktől hallott ősi népi dallamok, ebből teremti meg zenei anyanyelvűnk alapjait. Maga vallja: „Az a tanulatlan parasztmindenes, az lett a vezetőm egész pályámon”. Az országos sikerek közb;n sem feledkezik meg szülőföldjéről: hangversenyt rendez Gyulán a létesülő kórház javára, az árvízsújtotta város megsegítésére 1855-ben a fővárost mozgósítja. A szabadság- harc után itt írja legismertebb remekét, a Bánk bán-t, a Kastélykert öreg fái alatt. Szülővárosa díszpolgárrá választotta, s halála után egyedül állított emléket Kallós Ede művészi szoboralkotásával inagy fiának, bár a hivatalos Magyarország igyekezett elfelejteni. Ma a róla elnevezett Erkel-hónapok évenkénti gazdag műsora a város művelődési élenének ünnepnapjai. képzőművészet sem talajtalan Gyulán. Innen származik a Nürnbergibe szakadt Dürer Albert, a rézmetszés ihletett mestere. A világhíres festő, Munkácsy Mihály asztalossegédként jön ebbe a városba, Szamosi Elek formálja ízlését, bontogatja művészi gondolatait, s mint festőművész, legmeghittebb barátja és méltatlanul elfeledett művésztársa Gyul- lai (Kratochwill) László (1843— 1911). Münchenben együtt is lakott Munkácsyval. Akvarelljeinek utánozhatatlan üdesége, bája ma is utólérhetetlen. Az 1928-ban létesült művésztelep az elődök nyomán új nemzedéksiket nevel a fáradhatatlan József Dezső tanár irányításával. A város eredeti tehetségű festője Kohón György. Művészete a nagyszabású kompozíciók megteremtése felé halad, a karakterisztikus ábrázolás nagyszerű művésze ő. Üj, sajátos ízű formát is ő teremtett. Kitűnik a fiatal Hajdik művészházasipár (Hajdik Antal és Koszta Róza). Élettől duzzadó művészetük, a ma problémáinak avatott festői, ha nem is találták még meg egyéni kifejezési formájuk hibátlan színeit. C ha ma szétnézünk a városban, ezt tapasztaljuk: lakosságunk művelődési igénye soha nem látott mértékben nőtt meg a felszabadulás óta. A nyolc osztályos általános iskolák, középiskolák szolgálják népünk alapműveltségének emelését. Két művelődési otthonban, az üzemek, hivatalok művészeti csoportjaiban, az öntevékeny egyesületek törekvéseiben népünk alkotó ereje mutatkozik meg. Gazdag könyvtár, múzeum, művésztelep, Pálffy Klub, zeneiskola segíti az új, szocialista kultúra kifejlődését Gyulán. Vannak nehézségek, vannak megoldást sürgető problémák, sok mindent kell újjáteremtenünk, fejlesztenünk, hogy közös kincsünk, szeretett városunk újra vonzza maga köré a környék közös művelődési szándékait. Pálffy Albert mondotta egyszer ittjártában — akkor már a fővárosban lakott régen — „Nincs nekem Gyulán semmi dolgom, csak azért jövök olykor le, mert Ovi- diusszal szólva: Nescio, qua na- tale solum dulcedine cunctos ducit et immemores desinit esse sui.” (Nem itudom én, minémű édesség vonzza az embert, hogy szülőföldjét el ne feledje soha.) Mi itt élünk, ne íéledkezzüink meg róla, tegyünk is meg érte mindent, ami csak tőlünk telhetik. Szerdahelyi István tanár, Gyula. Nekik nem érdekes, hogy éhes maradtam?! Annyiszor beszéltek már nekem türelmetlen vendégekről és szakmájuk díszére egyáltalán nem váló pincérekről, hogy nem is hittem el a végén mind. A napokban aztán a saját bőrömön, vagy inkább gyomromon tapasztaltam, hogy vannak még nagyképü és arrogáns pincérek, és én éppen a csabai állomás éttermében ütköztem össze egy ilyennel. Elmondom, hogy történt. Egy hete már, augusztus 16-án Sarkadról Szegedre u- taztam. Sarkadról a vonat 12.22 órakor Indult, nem volt már időm ebédelni. Nem baj — gondoltam —, Békéscsabán megebédelhetek, hiszen a szegedi vonat indulásáig több mint 1 ó- rám van. Csabára érkezve, azonnal az étterembe mentem. Megnéztem az órámat: 13.25 óra volt. Az étteremben minden asztalnál ültek, a iterraszon azonban találtam helyet. Leültem, és ebédelési szándékomat bejelentettem az ott szolgálatos pincérnek. Tudomásul vette, több azonban nem történt. Tíz perc múlva ismét figyelmeztettem. Idegesen mondta, hogy egy kicsit legyek türelmesebb. Szóba nem állt velem, csak úgy az asztalom előtt elhaladva szólt visz- sza. Amit én mondtam — azt, hogy türelmes lennék én, de a vonat is indul nemsokára —, már csak utána tudtam kiáltani Délután 2 óráig vártam „türelmesen”. Restelltem újra szólni, de nem is tudtam volna, mert messzire kikerülte az asztalomat. Közben állandóan, megszakítás nélkül hordta ki a sört és feketekávét. Én meg vesszek éhen..-. Telt-múlt az idő, és 14.10 órakor megüresedett a terrasz, mindenki sietett az induló vonathoz. Úgyszólván ketten maradtunk a pincérrel. — Nem szándékozik ebédelni? — kérdezte angyali ártatlansággal. — Már nincs időm — mondtam „türelmesen”. Mégis ajánlkozott, hogy most már gyorsan • kiszolgál. Eltelt 5 perc: újra megjelent: sörrel! Kifizettem a söröm, a pincér arcán kaján mosoly jelent meg. Mit törődött azzal, hogy csak négy óra múlva, Szegeden ebédelhetek, vagy inkább vacsorázhatok? Ügy látszik, a sörön jobban keresett, én meg miért nem ettem otthon! Azóta másoktól is hallottam, hogy a csabai állomás éttermében sokszor nem azért van a vendég, hogy a szolgálatukat teljesítő pincérek kiszolgálják őket, hanem a vendég van a felszolgálóért, és húzza meg magát, ha é- hes, vagy szomjas. Hajhaj, fura egy dolog ez, és meddig lesz így?! Töpörödött, foghíjas néni ül ölhetett kezekkel a verandán.^ Mintha álomból kelne, felrezzen, mikor az ajtón kopogtatnak. Borostás arcú, középkorú férfi lép be. Laposan körülnéz, mintha keresne valakit, majd lassan a tárgyra tér: — Azért jöttem, hogy szóljak: lehetne már kaszálni, a magherét... — Hát jól van, — remeg a néni szája széle —, aztán mennyiért vágná le...? — Hm... — ismét körülnéz, ránkpillant, majd zavartan mondja: — Még nem gondolkoztam rajt’... Megbeszéljük, holnap megint benézek... A néni becsukja utána az ajtót és visszafelé jövet sűrűn bólogat. Az ember úgy nézné: annak a lemondó bólogatása ez, aki állandóan megcsalatva érzi magát. — Ez a felesem, — int a távozó után. — öt hold van nála, 4 holdat árendába adtunk, kettőt pedig, amíg itthon volt a leányom, mi munkáltunk. Búza és kukorica van ebben a földben. Gyenge lett a búza, silány a kukorica is, nem kapott esőt... Fia már régen nincs a háznál, lánya tavasszal hagyta itt. Amit ketten műveltek, abban is a feles szántott, vetett, aratott. A nehéz munkákat nem tudta elvégezni a két nő. A többi földet is ezért adta árendába és felesbe özv. Dobai Károlyné, okányi parasztasz- szony. Az árendás holdjáért két mázsa búzát kap évente. A feles hozama jórészt az adóra megy. így a saját művelésű két hold termésével együtt éppen hogy a betevő falat jut mindennap az asztalra. Tizenegy hold,, jövedelme" ilyen osztásban arra sem futotta, hogy rendesen ruházkodjanak Dobai néniék. — Hogy utoljára mikor vásároltam ruhát? — ismétli a kérdést — én bizony nem is tudom... Talán 53-ban vagy 54-ben... Igen, ezt a parkettet, ami rajtam van, négy esztendeje vettem. Most meg a lányom is Pestre ment — csap át egy másik témába. — Ott dolgozik a gyárban, hogy pénzt keressen... Teljesen egyedül maradtam.,-. — sóhajt. Nagy dérreil-dúrral áll meg a vontató a Rákóczi út sarkán. Fiatal. húsz év körüli legény a vezetője. Hetykén szól hátra: — No, leszállhattok...! Aztán szeretet csendül a hangjából, amikor hozzáteszi: — Édesanyám, behuzatok, aztán igyekszem haza.,, — Jól van, csak siess, hogy meleg legyen még a vacsora.., —Jöjjön csak Ide Borbás néni! — szól az asszony után Flen- der András a tanácstól. Valamit susmusolnak, az asszony jóízűt nevet, aztán sietősein tovább áll. Milyen friss ez az özvegy Borbás Mihályné, pedig közel jár az ötvenhez. Tizenöt éve él párja vesztetten. Embere szintén a nagy világégés áldozata lett, itt maradt Borbásné, ötéves fiával elesetten, egyedül. De' 1945-ben"ö is" reménykedve nyúlt a föld után: hátha hazatér majd a férje. Kapott is az ezeréves jussból, volt elég Kevenmesem. Évekig kínlódott benne egyedül, amíg meg nem alakult a Petőfi Termelőszövetkezet. Dolgos két kezéért szívesen fogadták a tagok s egyszerre könnyebb lett az élete. Érezte, tartozik már valakikhez, olyan emberek közösségéhez, akik családtagként kezelik. Elmúlt a gond gyermeke taníttatása miatt, róla is gondoskodott a termelőszövetkezet. Zetoros lett a Mihály. Egy éve dolgoznak már ketten a tsz-ben. Bőségesen megvan mindenük, nem is vágyódik el a fia a községből. Miért vágyódna? Tavaly ugyan még csak két hónapra számoltak el neki, de anyjával együtt 9833 forint készpénzt kaptak. Kikunyerálta édesanyjától: hadd vehessen egy 125-ös Csepel motorkerékpárt. Kaptak annyi gabonát, kukoricát, meg miegymást, hogy összesen 35 ezer forint lett az évi jövedelmük, hát Mihály könnyen tudott venni egy motort. Most aztán, ha kedve támad a városba ruccanni egy meccsre, vagy máshova, felül a motorjára és be robog. Olyan elégedett mosolyt látni ilyenkor Borbás néni arcán, mintha hájjal kenegetnék. Öröme van a fiában. Jó munkás, becsüli ót a termelőszövetkezet. Ez a megbecsülés búzában is, pénzben is kifejeződik: ketten 13 mázsa búzát és 5 mázsa árpát kaptak előlegként. Havonta 85— 90 munkaegységet szereznek és minden hónapban 10 forintot oszt egy munkaegységre a vezetőség... Jut ebből cipőre, ruhára, még mozira és meccsre is... Az új környezet megváltoztatta özi’. Borbás Mihályné életét. Varga Dezső Születés — házasság — halálozás Kondorosi anyakönyvi hírek Születések: Valló Zoltán László és Melian Judit fia Zoltán Tibor, Lengyel János és Paulik Ilona leánya Ilona, Horváth György és Vadászi Ibolya fia György László, Gyurik István és Csompora Margit Katalin fia István, Perdi László és Grivejszki Zsuzsanna fia József István, Kovács János és Ocsenás Judit leánya Judit, Tóth Cifra Mátyás és Sznyida Zsuzsanna leánya Zsuzsanna Katalin, Me- gyik Béla és Gyöngyösi Ilona leánya Ilona Katalin, Králik István és Tóth Mária leánya Mária, Si- piczki Mátyás és Gálát Erzsébet leánya Katalin Zsófia, Czirok István és Kiss Eszter Anna fia István, Iga István és Omiljak Judit fia István, Gritta Mihály és Várad; Róza leánya Ilona, Tisljár Mihály és Sárkány Judit leánya Klára, Timár Benő Vendel és Kiszely Margit leánya Margit, Bracha István és Jankovics Zsófia fia István, Sztrehovszki György és Papp Judit leánya Ilona. Házasságkötések: Berecz Kálmán és Kasnyik Anna, Bezzeg János és Strpka Anna, Uhrin György és Tóth Zsuzsanna, Krivik György és Ivanics Magdolna, Mladonyiczki Béla és Fördös Erzsébet, Németh László és Kulu- csik Ilona. Halálozások: Lukácsik György- né Belicza Erzsébet 85 éves, Gálát Mihályné Janurik Judit 75 é- ves, Rába Mihály 76 éves, Strbka Istvánné Holub Judit 75 éves, Rétfalvi Mária 2 hetes, Szlovák Mihályné Litauszky Judit 72 éves, Agfalvi Pál 36 éves, Rácz András 2 hetes.
