Békés Megyei Népújság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-17 / 14. szám

2

BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG

1958. január 17., péntek

A TASzSz jelentése Eisenhower sajtóértekezletéről

Elsenhower elnök két és fél hónapos szünet után, január 15-én először tartott sajtóértekezletet.

Az elnök a szovjet javaslatokkal és Bulganyin üzenetével kapcsolatos kérdésekre azt válaszolta, hogy csak a szokásos diplomáciai módokon folytatott, hosz- ízas, gondos előkészületek, vagy V külügyminiszterek tanácskozása irtán lehetséges a Szovjetunió vehetőivel legfelsőbb szinten való találkozás. De még ilyen előkészület után is — folytatta — az Egyesült Államok csak akkor hajlandó ilyen tanácskozásra, ha eleve biztos lesz benne, hogy a tanácskozás kedvező eredményekre veret.

Eisenhower a kelet és a nyugat képviselői közötti tárgyalások lehetőségéről szólva, az előbbi feltételeket i§ túlszárnyalva, kijelentette. ez egyáltalában nem jelenti, hogy az Egyesült Államok hajlandó tárgyalni a Kínai Népköztársasággal és más népi demokratikus országok képviselőivel.

Eisenhower megvédelmezte Dulles külügyminisztert, akit az Egyesült Államokban és külföldön egyre növekvő mértékben bírálnak, s megcáfolta azokat a híreszteléseket, amelyek szerint Dulles lemondana. Eisenhower kijelentette, hogy továbbra is teljesen támogatni fogja Dullest. Azoknak a tudósítóknak, akik kételkednek abban, hogy a kongresszus elé terjesztett költségvetést meg lehet oldani, deficit vagy az adók emelése nélkül, Eisenhower azt válaszolta, hogy szükség esetén az Egyesült Államok nem riad visz- sza az államadósság további növelésétől. (MTI)

Nagyszerű asszonyok a sarkadiak

Takó néni, a sarikadi nőtanács titkára jóval túlhaladta az 50 évet. De munkája, akaratereje megcáfolta évelt. A munkahelyén, a Sarkadi Főldművesszövetkezet irodájában találtuk. Éppen akkoT jött meg egy hivatalos munkából. Még a kabátját sem érkezett levetni, amikor asztalán megpillantott egy csinos kispárnát.

— Na ezt meg ki hozta? — Ahogyan megfordítja a kispárnát rajta a név szép betűkkel kihímezve: Sajti Imiéné.

— A földművesezöveikezet egyik kis cukrászdájának a vezetője, aki beteg fémjét tartja el az hozta, s lám ő le gondolt az árvagyermekekre. Ezzel is több jut nekik. Mér alig tudjuk hova tenni annyi minden összejött. Szép broSzép volt, feledhetetlen

i

■*»

ál

Í7

A megolvadt hóié tócsákban lepi el a járdát t az utakat. Az est sötét fátyolként borul Kamuira. A villanykörték fényei apró jelzátűzként világítanak.

Az utcán siető emberek. A művelődési házba gyekeznek. A folyosón, üst alatt pattog a tűz. A fajta levő fedő meg- tnegmozdul a kifelé törő gőz erejétől. Körülötte ~ ÜV három-négy fehérkötős 'y' leány szorgoskodik. Bent a teremben fehér ab-, rosszal leterített \ok sorakoznak rendben, rajtuk apró vi- rágmlntájú teáscsészék.

Teaest van itt. A ka- „ - müti KISZ szervezet —u \ rendezte, melyre meg- 1' j hívták a szünidőt itthon -Z, töltő diákokat is. Céljuk ezzel, hogy az együtt- föltött időket felidézzék, és szórakozzanak.

4

A diákok közül itt van a kis vasgyúró Somogy- vári Anti, Oláh Pista, a- kik a Gépipari Technikumba járnak. Lányok is vannak szépszámmal. Balogh Marika, Vezsenyi Eszter. Ök a békési gimnázium harmadéves tanulói. A diákokkal eljöttek a szülők is. Fejkendős parasztnénik és őszhajú bácsik ülnek a fiatalok között.

Ezek a szülők valamikor gondolni sem mertek arra, hogy^.gyérászt a- ipekejk felsőbb iskolába példás járhatnak. A múltban Kamuiról mindössze két fiatal tanult tovább, most meg több mint harminc. A KISZ szervezet meghívta a pedagógusokat is. Az egyik asztalnál meg is találjuk ö- ket. Ott ül az egész kollektíva: Forró Pál igazgató, Faragó Gábor bácsi

és az örökké fiatal Kardos Erzsi néni. Szeretettel nézik a diákokat, hiszen valamikor ők tanították őket.

A tea előtt beszélgettünk a diákokkal, a tanulásról, a jövőről. Lelkesen beszélnek az életről, egyetemről, a főiskoláról. Közben hozzák is már a forró teát a vidám KISZ-es leányok. Megszólalnak a harmonika lágy akkordjai: „De szép vagy megint, ma este. Oly jó, hogy veled vagyok". Az asztaloknál titokban összevillan egy- egy-egy szempár, s talán gyöngéden meg is szorítják egymás kezét,

A mamák észreveszik ezeket a jeleneteket s szeretettel mosolyognak a fiatalokra.

Mellettem Forró Pál bácsi, az igazgató fogadkozik erőien, hogy ő is

fog táncolni, persze mindezt csupán a rumostea hatására mondja. Majd emlékeket idéz fel az ő fiatalságából,

— Tudjátok, a múltban a parasztfiatalok nem Is gondolhattak arra, hogy ilyen kellemes estéket töltsenek el. Hiszen annyit kellett nekik dolgozni, hogy este örültek, ha lefekhettek. — Emlékszem — Békésen, a Kisgazdakörbe be sem eresztették az úgynevezett mezítlábasokat, ott csak a kulákcseme- féknek lehetett szórakozni.

A terem közepén már összefonódott párok táncolnak a zene halk ritmusára, Szép volt, feledhetetlen marad ez a találkozó,

Jantyik

kátpaplan, rengeteg törülköző, paplanhuzat, kis

kézimunkák, párnák

de nem is tudnám elmondani mi mindent összehoztak e^ek a mi asszonyaink. Nagyszerű asszonyok ezek. Kiállítást rendezünk abból,

ami összejött, hadd lássák a községben, hogy az édesanyák gondoltak az árva, az elhagyott gyermekekre is.

— De honnan is tetszett jönni — fordult felénk. — Az előbb nem

is értettem jól.

— A megyei laptól vagyunk, s éppen az asszonyok munkája u- tán érdeklődünk, csak tessék

folytatni.

— Nagyszerű asszonyok ezek, megérdemlik, hogy írjon róluk az újság. Hogy fognak őrülni, ha látják, hogy mások is elismerik munkájukat.

— Minden kedden találkozunk a tanácsházán és minden keddnek megvan a külön programja. Ma én tartok beszámolót az országos nőkonferencia anyagából. Terv szerint a jövő héten jogi előadással készülnek. Ügy határoztunk a vezetőséggel, hogy mindig más és más témájú problémáról beszélünk az asszonyokkal, természetes olyanokról, ami elsősorban ő- ket érinti Voltak már orvosi előadások, háztartási tanácsadások. Voltak, de lesznek is olyan előadások, amelyek az egész társadalom problémái. Ilyen előadás volt a békekiáltványról. Megbeszéltük azt, hogy mi, egyszerű a- nyák mit tehetünk a békéért. Sok a munka, de asszonyaink szívvel végzik. Otthon, a családi körben, a piacon is arról beszélnek, amit a nőtanácsban hallottak. Sokszor olvasunk fel újságcikkeket,"és lé- zen vitatkozunk. Minden kedden ötvenen—hatvanarí eljönnek az asszonyok, nem ritka eset, hogy százan, sőt ennél többen is vannak. S ami a lényeg, mindig új és új arcokat látunk.

Elhívják

szomszédasszonyaikat.

barátnőiket. Horgolás, varrás közben megbeszéljük a világ eseményeit és sokszor a sütés-főzésnél kötünk ki. Minden alkalommal úgy búcsúznak az asszonyok: kedden is jövünk.

— Milyen a kapcsolata a nőtanácsnak az értelmiségi asszonyokkal?

— Talán sohasem volt ilyen jó, mint most. Én már nyolc éve dolgozom a nőmozgalomban, de még egyszer sem forrt úgy össze a pedagógusnő, orvosnő, orvosok feleségei, vagy egyéb hivatalbeliek, mint most. Talán elég az, ha any- nyit mondok, hogy az elnökségben több értelmiségi nő van. A kultúrfelelősünk is tanítónő. Ha van teaestünk, vagy összejövetelünk, a tanítónő együtt szerepel a parasztasszonnyal. Gyetvai elvtárs, a járási úttörő titkár feleségével úgy énekelnek, hogy csak úgy tapsolnak nekik az asszonyok, Most szervezünk egy 30 tagból álló

menyecske kórust

— Mi mindenütt ott vagyunk, ahol segíteni kell. A szülői munkaközösséggel együtt dolgozunk, sokat segítettünk a karácsonyi csomagok készítésében, sőt anyagiakkal is támogatjuk őket. Még a KISZ-gyűlésekre is eljárunk. múltkoriban vacsorát rendeztek,^ mi hoztuk össze a lisztet, tojást, amiből csigát csináltunk és tortát sütöttünk nekik. Asszonyaink még attól sem Ijednek meg, ha egy s más középületet kell kitakarítani. Csaknem egy hónapja, fyogy a kultúrházat hoztuk rendbe. Csak egyszer mondtam az asszonyoknak, hogy iéí kellene súrolni a nagytermet, másnap már huszonketten jöttek el. Percek alatt ragyogó tiszta lett a kul. túrház.

Én csak azt mondhatom, amit Takó néni; nagyszerű asszonyok a sarkadlak.

Cs. E.

A% élet taposómalmában

Alacsony, törékeny testalkatú, öreg ember Urbán János bácsi. Arcát és homlokát keresz- Wil-*asul szelik az időmarta ráncok, melyek nevetés közben barázdákká mélyülnek. Szemének csillogását kií*+a a sok-sok gond- terhes esztendő. Hajába, bajuszába fehér szálakat csempészett a múló idő.

Nem dédelgette az élet. A kény érkérdés gondja — a szegényember egyetlen öröksége, ami szülei holttá után rámaradt — sarkában ragadt. Sok megpróbáltatáson ment keresztül. A tengernyi gyötrelem nem tudta megtörni, az élet vihara sem vette le lábáról. Hajlott kora ellenére is megőrizte az ifjú évek legszebb ajándékát: a jókedvet. Még most is szereti a tréfát, a nevetést.

Március 15-én, ezen az oly' nevezetes évforduló napján tölti be a hetvenhetedbe évét. Hetvenhét esztendő súlya nehezedik keskeny vállára, amelyből kerek hatvankettőt töltött munkában. Azt is elejétól-végéig egy helyen.

Gokszor felidézi emlékeit, me- lyekbol szinte sohasem fogy ki. Most meg, amióta kihullt kezéből a munka, s nyugdíjba ment, jócskán van rá ideje. Mielőtt elkezdi, szemével a távolban kutat, megigazítja fején kopottas kucsmáját, nyel egyet-kettőt, s aztán mond ia-rnond ja. Szavai nyomán megelevenedik előttünk a

múlt, amíg gondolatban végigjár-1

juk vele rögös életútját,

— Taposómalom volt az. Se vége, se hossza annak, amit én. átéltem. Mintha csak ma történt volna, úgy emlékszem arra is, a- mikor első nap munkába indultam. 1894-et írtak — sóhajt egyet, hogy bajusza is beleremeg, arcára pedig rátelepszik a keserűség köde —, amikor az Első Békéscsabai Gőzmalomban munkába álltam.

Czinte magunk előtt látjuk, amidőn bizonytalan lépteivel először lépi át a malom, az élet kapuját. Szíve torkában dobog, szaporábban ver, s néma fohász hagyja el ajkát: csak felvegyenek, csak dolgozhatnék. Mert dolgoznia kell, kell a falat kenyér.

És közben, mintha valahonnan távolról szűrődne, halljuk is kistó remegő hangját.

— Még eleinte megjárta, mert ■könnyebb munkát adtak. De aztán... jött a neheze: zsákolás, ci- pelgetés és az a rengeteg léocsö- mászás, Emeletre fel, emeletről le. Be is adta a kulcsot. Egy életre való emléket szereztem vele — s rámutat lábáA. — Olyan visszeres lett a lábam, hogy miatta

kaitonának sem vettek be.

G teltek az esztendők. Jött az

^ első világégés, öt nyugton hagyták. S míg a többi katonaruhába bújtatott szegényember vérét hullatta a messzi fronttokon, a halálszagú Doberdónál, Galíciában, és másutt, ő itthon véres verejtékkel izzadt, mert erre alkalmasnak találták, a visszeres lábával is jó volt. Egy-egy jkis koncot is odadobtak neki, mert, hogy megcsappant a munkáskezek száma és kevés lett a molnár, hát almolnárt csináltak belőle.

De milyen is az élet? Mintha csak kegyetlen tréfát akart volna űzni vele is, meg a többiekkel is, mintha szájukból akarta volna kivenni a falatot — tűz ütött ki a malomban. Leégett. S akkor, mint Ady Grófi szérűn című versének rosszálmú zsellére, éppúgy siratta ő is a másét. Igen. siratta, mert életét, kenyerét látta veszélyben, kockán forogni. Ezért is fáradozott két ember helvett, bosy a malom minél előbb üzemképes legyen, a garatokba Ismét beönthes- sék a gabonát — őrölhessenek Pedig mennyit dolgozott utána. Kimondani is sok! Napi tizenkét

órát porban és piszokban. Minden második vasárnap huszonnégyet.

Egyszerű munkás volt világéletében. Se több, se kevesebb annál. Nem csoda hát, hogy amikor a Tanácsköztársaság veszélybe került, ő sem maradt tétlen. Vöröskatonának állt be ö, aki nem kellett a reguláris hadseregbe. Mi vitte? A szíve, a saját sorsa, mely akár a többieké, egy volt; munkássors, melybe mélyen beletaposott az urak lába, s bár jó munkás volt, mégis cseléd maradt. Ment hát a vöröskatonákkal. Mezőtúr, Tiszaföldvár, Szolnok, Hatvan, Miskolc, Kassa, Budapest — s aztán ismét haza vezetett az útja. Haza, ahol várta a munka, a malom. És dolgozott — dolgozott. A hosszú évek fáradságával, feleségével együtt egy kis házrava- lót kuporgatott össze. Tisztességgel, becsülettel felnevelték a három fiút is. Értük dolgozott, értük verejtékezett a múlt , az urak országának taposómalmában. De végeszakadt ennek is, s 1944 neki is meghozta, mint annyi sok embernek — az emberséget.

A felszabadulás őt is a malomA ban találja. Fogytányi erejével még mindig ott szorgoskodik, Nyugdíjba mehetne, de nehéz a válás. Ezért nem-Is iparkodik, hiszen úgy gondolja, mihez Is kezdene? Dolgozik tovább, sí István Malomban. Megbecsülik érte, jobban, mint régen bármikor.

Amikor nyugdíjba ment, sajgóit a szíve. Otthon sokáig nem lelte helyét. A falat is alig csúszott le a torkán, s egyideig még az álom is elkerülte. Aztán lassan megszokta a nyugdíjas életet. Tétlenkedni azonban most sem szeret. Fát vág, vizet hoz a kútról élete párjának, tűzre rak, mindig talál magának elfoglaltságot. Amikor pedig ideje engedi, lekucorog a tűzhely mellé a kis- székre, felteszi viharvert szemüvegét, térdére teregeti a Nép- szabadságot és olvas. Még este villanyfénynél is. Felesége sokszor korholja emiatt:

—Már betű sem marad abban az újságban!

ö azonban rá se hederít az efféle beszédre, mert érdekli minden, a világ sora is.

Így telnek most napjai: csen- * desen, öregesen. Hatvankét esztendei munka után havonta 500 forint nyugdíjat kap. Nem sok! Ennyi év után többet is érdemelne...

Podina Péter